rss      tw      fb
Keres

A hölgy még fizet

Balogh S. Éva: A szociális kártyáról című írásához


Elmondom, mi a jellemző reakció ma mifelénk egy boltban olyankor, ha az ember (esetünkben én) kártyával és készpénzzel is fizet. Ahogyan az a segélyezett is fizetne, aki a korlátozott szociális kártyájával nem vehet cigarettát, de arról leszokni több okból sem tud és nem is akar (például mert éhségcsökkentő és ízérzetet keltő növény van benne), ezért azt külön, készpénzért veszi. Mondjuk az ugyancsak állami juttatásként járó családi pótlékából, vagy a feketemunkával megkeresett pénzéből, mindegy.

De most a boltban én állok, a kártyámat már „csapolja” a gép, viszont elfelejtettem újságot tenni a kosaramba. Az újság nekem olyan, mint nikotinfüggőnek a cigaretta (bár ami az éhségcsökkentő hatását illeti, nos, annak inkább az ellenkezőjét tapasztalom), leszokni róla nem tudok, és nem is akarok, ezért gyorsan visszafutok érte. Hogy kisebb legyen a macera, megegyezünk a pénztárossal: ezt inkább készpénzzel fogom kifizetni.

Kisebb, nem kisebb, egy újabb fizetés mégis csak macera, türelmetlenkednek is a hátam mögött: Mi van már ott elől, miért nem halad a sor?
– A hölgy még fizet – inti türelemre az izgágákat a pénztáros.
– Nem lehetne gyorsabban? Már egy órája ott áll!
– Bocsánat, elfelejtettem az újságomat – próbálok a megértésükre apellálni, pedig már megtanulhatnám, hogy a helyzet részletezése olykor csak további olaj a tűzre. Nem elég, hogy gondot okozok, még meg is magyarázom!
– Hogy mit felejtett el? – hajol be kissé a kettővel mögöttem álló. Látni akarja, miről van szó. – Ááh! – ömlik el arcán a gúnyos mosoly, liberális hetilapom láttán –, a tetves zsidó újságja miatt kell itt nekünk órákig várni.

És még csak nem is Szombatot vagy valami hasonlót vettem; és még csak nem is egy látható kisebbség tagja vagyok. (Hanem több, teljesen összeolvadté; a gyanakvásra okot adó orrom méretét például olasz őseimtől örököltem.)

Képzeljük el, ha cigány nő lennék, vagy csak láthatóan nagyon szegény, szakadt, esetleg kissé szokatlan illatú, és cigarettavásárlással tartanám fel a sort, mert azt külön kell készpénzzel kifizetnem – mi minden történt volna! „A hölgy még fizet, ne tessék türelmetlenkedni” – na ne vicceljünk! Még „kedves vevő”-vel sem elképzelhető.

Nem lenne ez ügy, ha egyébként normálisan zajlanának itt a dolgok. Ha az ember tudná, hogy kiélezett helyzetben mások mellé állnának, megvédenék. És hogy általában véve a szolidaritás az uralkodó szemléletmód. De nem ezt tudja, hanem éppen az ellenkezőjét, valamint azt, hogy az amúgy esetleg kevésbé koncentrálódott rasszizmust – párban a hozzá szorosan kötődő, zsigeri lenézéssel, megvetéssel és méltányosság-ellenességgel – éppen csúcsra járatja némely politikai irányzat.

Márpedig ha így van, akkor nem tehetünk úgy, mintha nem volna tényező a többségi társadalom jól begyakorolt, zsigeri reakciója. De tényező, és ezért mégiscsak ügynek kell tekintenünk, hiszen erre éppen az egyszer már végigvitt rasszizmus és tömény méltánytalanság érzékenyítette a modern demokráciát.

A háború utáni társadalmak kényszerűen finnyás demokráciák. Ezt a finnyásságot pedig nemhogy szégyellni nem kell, de még határozottabban ki kell terjeszteni azokra, akik durvább körülmények között élnek. És minél durvábbak között, annál nagyobb finnyásággal kell figyelnünk a részletekre. Ennek semmi köze semmiféle öncélú liberális széplelkűséghez. Ennek ahhoz a kőkemény szociológiai mechanizmushoz van köze, hogy akinek az ideje legnagyobb részét a puszta létfenntartásra fordított, gyakorlatilag improduktív munka tölti ki, azt minden további korlátozás ennek az improduktivitásnak a spirálja mentén fogja egyre mélyebbre nyomni. Kilépést ebből a zárt rendszerből csak a produktivitás jelentene.

A korlátozott szociális kártya viszont csupán arra kényszeríti a használóját, hogy még annál is rafináltabban legyen improduktív. Ha a kártya korlátozza a pénze felhasználását, akkor azon fog dolgozni, hogy miképp játssza ki a korlátokat. A játék főszereplői pedig többnyire az amúgy is agyonterhelt, a háztartásban férfiaktól segítséghez nem jutó, sokgyerekes nők lesznek, akiknek így még több helyről és még bonyolultabb módon kell beszerezniük ugyanazt, amit eddig is be kellett szerezniük (hiszen a beszerzendő tárgyak körét az életmód és az életszínvonal határozza meg, és nem a pénzkezelés technikája.) És közben persze készpénzzel fizetni számlákat, adósságokat, orvost, gyógyszereket. Ha ez már nem megy, akkor el fogják adni akár a kártya használati jogát, akár a kártyával vásárolt árukat (pl. mosószert, csokoládét), melyeket aztán mások nagy tételben fognak, gyors haszonnal, árusítani. Erről a másodlagos piacról írta Krémer Balázs szociológus: „ennek következtében az első számú támogatott nem a jogosult lesz, hanem az, aki a terméket fél áron megveszi. A támogatás kiszámíthatatlanul szétcsorog, miközben a célcsoport támogatása gyengül”.

Mindezt A szociális kártyáról című írás apropójából is mondom, melynek szerzője, Balogh S. Éva a monoki korlátozó kártya kapcsán végül általában beszél a célzott, kártyával vagy zsetonnal kiváltható élelmiszer-támogatásról mint jó megoldásról.

Fenntartva, hogy bennem is lehet a hiba, úgy éreztem: nem tesz elég egyértelműen különbséget az izolált-korlátozott és az integrált-célzott élelmiszertámogatást nyújtó kártyarendszerek között. És hogy talán kevésbé érzékeli: Magyarországon merőben más a konstelláció, mint az Egyesült Államokban, ahol a rendszer egésze miatt a kártyahasználatban bizonyára semmiféle megalázó momentum nincsen. Nálunk azonban a korlátozott kártya idegen test a szociális rendszer egészében, ugyanakkor nagyon is szervesen illeszkedik az általános méltányosság-ellenes nézetek rendszerébe. Ezért bizony itt – szemben az ő érzéseivel – kifejezetten megalázó és megbélyegző.

Talán ha rendbe tennék az egész segélyezési rendszert, kiderülne, hogy még egy kiegészítő élelmezési segélyre is maradna pénz, például nagyon alacsony jövedelmű nyugdíjasok számára ” – írja Balogh S. Éva, és ezzel csak egyet érteni lehet. Csak hát ő is azzal kezdte a mondatát, hogy „talán”.

És talán nem véletlenül kezdte azzal. Talán ő is sejti, hogy a kártya bevezetésének nemhogy a támogatási rendszer optimalizálásához, de a támogatottak életének jobbításához is alig van köze.