Egykor és ma
- Részletek
- 2013. július 23. kedd, 08:01
- Andor Mihály
Egy
A diktatúrának nevezett ántivilágban, ha le akartam leplezni a hatalom hazugságait, gondoskodtak róla, hogy sehol se jelenhessen meg. Sőt, házkutatást tartottak, és elkobozták a gépiratot. Pert csak azért nem indítottak, mert a feleségemen kívül senki nem olvasta még, és az izgatás nevű bűncselekmény ott kezdődött, ha legalább hárman olvasták. És ha már a pribékek arra jártak, egy rendőrhatósági figyelmeztetést azért kiosztottak. Arra figyelmeztettek, hogy a lakásomon „izgató tartalmú iratokat találtak, és ez bűncselekményhez vezethet”. Ezt megküldték az egyetemnek, amely rögtön fegyelmit indított ellenem, és a kirúgást csak azért sikerült megúsznom, mert nem 1950-et vagy 1960-at írtak, hanem már 1970-et. Mindez jó volt arra, hogy a gondolataimat senki ne ismerhesse meg, így aztán nem is ébreszthetett további gondolatokat senkiben. Természetesen nem én voltam az egyetlen, aki nem bocsáthatta közre a gondolatait. Sokan voltak, súlyosabb gondolatokkal, és súlyosabb retorziók érték őket, mint engem. És micsoda apparátust kellett működtetni a gondolatok terjedésének megakadályozására, és micsoda költséggel!
Ma, ha valaki le akarja leplezni a kormány folyamatosan áradó hazugságait – például azt, hogy a földpályázatok szabályosak voltak, a trafikengedélyeket szakmai szempontok alapján osztották ki, az új e-útdíj rendszer jól vizsgázott, nő az életszínvonal, az EU összeesküdött Magyarország ellen –, akkor a leleplezés elvileg megjelenhet két napilapban, néhány hetilapban, néhány internetes újságban és blogban, két erősen korlátozott hatókörű rádióban és egy tévében. Micsoda gazdagság a diktatúrának nevezett ántivilághoz képest!
Csakhogy a leleplezés a közönség legfeljebb 2–3 százalékához jut el, kevesebb emberhez, mint egykor a Szabad Európa. Miközben a hazugságáradat akadálytalanul hömpölyög az összes közszolgálati tévé- és rádiócsatornán, több országos hatókörű magántévén és rádióállomáson, a minden háztartásba ingyen eljuttatott újságban és „kormánylevelekben”. A hazugságok cáfolatáról tehát a nagyközönség 97–98 százaléka egyáltalán nem értesül. Az arányok akkor sem változnak lényegesen, ha ehhez még hozzávesszük azt a néhány ezer embert, aki személyesen tapasztalta meg valamelyik disznóságot, mondjuk, a földpályázatok furcsaságait vagy a főnök parancsára sebtében és erőszakosan bevezetett e-útdíj anomáliáit. Ráadásul a masszívan nyomuló propaganda hatására még közülük is hihetik néhányan, hogy a dolgok tényleg rendben mennek, csak neki volt pechje, hogy épp ott volt, ahol akadozott a rendszer. Az eredmény ugyanaz, mint az ántivilágban: senki nem ismerheti meg a valóságot. Társadalmi hatását tekintve az a bizonyos 2–3 százalék nyugodtan tekinthető hibahatáron belüli értéknek. És még külön belügyi apparátust sem kell működtetni a valódi információk terjedésének megakadályozására, a költsége pedig nulla.
Nem kell hozzá más, csak gazdaságilag lehetetlenné kell tenni a hatalmat bíráló médiumot. Az államot elfoglaló maffiától nem kap reklámpénzt, a frekvenciaosztással megbízott alvezértől nem kap ingyenes frekvenciát. Már csak a magáncégeket kell gyengéden figyelmeztetni, hogy ha netán hirdetéssel támogatnák valamelyiket, akkor lehúzhatják a rolót. Mintha azzal fenyegetnék őket, hogy ha adnak pénzt, akkor másnap tréfás kedvű vendégek fogják szétverni a berendezést. A fordított (mondhatni, unortodox) védelmi pénz módszere következtében két napilap már megszüntette a véleményrovatuk külső szerzőinek adandó honoráriumot, sőt már munkatársaiknak sem tudnak mindig fizetni. Hasonló a helyzet a két kritikus rádióval, amelyek hallgatóiktól próbálják összekoldulni a működéshez szükséges minimális összegeket. A hetilapok kénytelenek előfizetőikre korlátozni régen ingyenes internetes elérhetőségüket, hogy ne csökkenjen drasztikusan a lapvásárlók száma.
A módszer következtében elindul a kritikus újságírógárda öregedése. Az internetes újságok szerzői már eleve ingyen dogoznak, mert a lap nem tud fizetni nekik. Ehhez az kell, hogy vagy olyan állásuk legyen, ahova nem ér el a maffia keze, vagy nyugdíjuk legyen. Ahogy elnézem, inkább a nyugdíjas korúak száma nő a szerzők között. Ilyen körülmények között egy szépreményű ifjú újságíró ingyen írt cikkekből nem fog tudni lakást venni. Elszegődik tehát olyan laphoz, rádióhoz vagy tévéhez, ahol nem azt írja, amit gondol. Egy idő múlva már nem is gondol, csak ír. A kritikus sajtó lassan kihal, mint a bölény, és már valódi információ sem lesz, amelynek terjedését meg kellene akadályozni. Ami pedig nincs, annak hibahatára sincs.
A HVG emlékezetes címlapfotója – még 1999-ből
Kettő
A diktatúrának nevezett ántivilágban, ha néhány ember összejött, hogy a hatalomról vallott kritikus véleményét röpcédulázás, aláírásgyűjtés vagy tüntetés szervezésével fejezze ki, a BM rögtön lecsapott. Ehhez persze kiterjedt spiclihálózatot kellett működtetnie jó sok tartótiszttel és adminisztrátorral, rengeteg lehallgatókészüléket kellett beszerelnie, titkos találkozóhelyként funkcionáló lakásokat fenntartania – hatalmas költségekkel. A szocializmusra jellemző puha költségvetési korlát az erőszakszervezeteknél volt a legpuhább.
A „lebukottak” büntetése változatos skálán mozgott. A diákokat kirúgták az ország összes iskolájából. Az értelmiségieket kirúgták a munkahelyükről. Az alsóbb osztálybeliekre, akik nem voltak „kirúgásra érdemes” helyzetben, nagyobb valószínűséggel börtön várt. Színesítőnek ott volt még az útlevél bevonása és a rendőri felügyelet (REF) hetenkénti jelentkezési kötelezettséggel, utazási és szabadidő-eltöltési megkötésekkel. Ha pedig spontán módon mégis létrejött egy tüntetés, mint a március tizenötödikék, akkor a rendőrség brutálisan letörte, és jöttek a megtorlások. Semmi teret nem hagytak a rendszerrel szemben kritikus civil szerveződésnek.
Ma, ha néhány ember összejön, hogy a hatalomról vallott kritikus véleményét röpcédulázás, aláírásgyűjtés vagy tüntetés szervezésével fejezze ki, megteheti. Többnyire erőtlen kis akció sikeredik a dologból. Ugyanaz a néhány ezer ember ír alá, röpcédulázik vagy tüntet: akinek olyan állása van, ahova nem ér el a maffia keze, vagy diák, akinek szemhatárán még nem jelent meg a megélhetés kényszere, vagy nyugdíjas. A civil aktivitás létszámát erősen korlátozza a munkahely elvesztésétől való félelem. A hatalomnak ugyanis ÁVO, kitelepítés, Recsk és börtönök nélkül is sikerült elérnie, hogy ugyanolyan félelem bénítsa meg az embereket, mint a diktatúrának nevezett ántivilágban. Hírek keringenek tüntetéseken készül filmfelvételekről, amelyek alapján embereket rúgnak ki állami vagy önkormányzati állásukból. Olyan történetek járják be az országot, hogy tanárokat politikai meggyőződésük vagy ellenzéki politikus testvérük miatt rúgtak ki az iskolából. A pletykákból szivárgó félelmet aztán a maffia-kormány intézményesíti: törvényt hoz, és fényes nappal elrabolja milliók megtakarított pénzét; boltokat zabrál, majd újraosztja megbízható kádereinek; mindenki szemeláttára büntetlenül tesz tönkre egy egész várost, mert meg akarja torolni a választáson tanúsított „hűtlenségét”; kötelező kamarákba és karokba kényszerít egyes foglalkozási csoportokat, hogy aztán a mindenütt vezető beosztásba helyezett komisszárjai az etikai kódex bunkójával lecsaphassanak a „hűtlen” alkalmazottakra. Jó példa a fortélyos félelem hatására az a levélküldő akció, melyet Molnár Péter indított a sajtószabadság érdekében. Amikor utoljára megszámoltam, már 990 fő küldte el a levelet az Alkotmánybíróságnak. A majdnem ezer főből 843 fő írta be a foglalkozását, és ennek fele nyugdíjas. Közalkalmazott és köztisztviselő elvétve van közöttük, a levélküldők másik felét munkanélküliek, diákok és olyan egzisztenciák teszik ki, amelyeken a Fidesz még nem talált fogást.
A találékony maffiának a civil kezdeményezések elfojtása nemhogy pénzébe nem kerül, olykor még hoz is a konyhára. Egymilliárd forintot nyert azon, ahogy kioktatta a vörösiszap-katasztrófa idején adakozókat: Lássátok emberek, hiába adakoztatok, még arra is képtelenek vagytok, hogy megvédjétek a saját adományaitokat! Elveszem én a kedveteket minden olyan öntevékenységtől és spontaneitástól, amit nem én szervezek. Elveszem a kedveteket a szolidaritástól. Nem csoda, hogy az idei árvíz után már csak harmadannyi adomány gyűlt össze az államosított adományszámlán.
Mi a különbség a diktatúrának nevezett ántivilág és Orbán maffiaállama között? A saját zsebre dolgozó maffia költséghatékonyabb eszközöket talált ki, mint a szocialista állam.
