Mi lesz, mi legyen, mi lehet az Orbán-rezsim után? – II.

• Nyomtatás

Részletek

Niedermüller Péter

2013. augusztus 03. szombat, 10:49

Az Orbán utáni világ mibenlétét, jellegét tárgyaló írások állandóan visszatérő toposza, hogy 2014-ben nem lehet ott és úgy folytatni a politikát, mint a kétharmad előtt, hiszen az orbáni kétharmadnak éppen a 2010 előtti rossz kormányzás volt az (egyik) oka. Valami másra, valami újra, „korszakváltásra” stb. van szükség. Ezt a felfogást ma széles körben osztja a demokratikus ellenzék. Nincs olyan ellenzéki párt, amely ott és úgy akarná folytatni a politikát, mint az Orbán-rezsim előtt, amely azt mondaná, egyszerűen vissza kell állítani a korábbi állapotokat. Ugyanakkor az ellenzéki pártok közötti vetélkedés részévé vált annak vitatása, hogy ki, melyik párt az, amelyik nem csupán az Orbán-rezsimet akarja leváltani, hanem Magyarország elmúlt, közel két és fél évtizedes politikai rendszerének gyökeres megújítására törekszik. Sőt, paradox módon éppen ennek az „újnak” a mibenléte, a felfogása, az értelmezése az egyik legfőbb akadálya a demokratikus ellenzék tényleges összefogásának. S miközben folyik a vetélkedés, egymás megbélyegzése, miközben újra és újra felbukkannak az egyes politikusok kizárására irányuló erőfeszítések, még mindig nem eléggé világos, hogy mi lenne, minek kellene lennie, mi lehetne ennek a megújulásnak a társadalmi és politikai tartalma, hogyan nézne ki a megújult, Orbán utáni Magyarország.

Az nyilvánvaló, hogy csak akkor van értelme Orbán utáni, megújult Magyarországról beszélni, akkor lehet ezért politikailag bármit is tenni, ha a jelenlegi ellenzék képes néhány lényegi kérdésben egyezségre jutni. S itt most nem a demokrácia, a jogállam helyreállítására, a korrupció felszámolására és hasonló kérdésekre gondolok. Ezekben ugyanis nincsenek lényegi, feloldhatatlannak látszó viták. A jövő Magyarországán minderre ugyanúgy szükség van, mint ahogy a múlt Magyarországán is szükség volt. Hanem azokra a problémákra gondolok, amelyek ma az összefogás elsődleges akadályai, s amelyeket, ha nem számolunk fel, akkor hiába is ábrándozunk Orbán utáni Magyarországról, társadalmi, politikai megújulásról.

Ezeknek a kérdéseknek a sorában az első helyen áll a 2010 előtti kormányok és politika teljesítményének a megítélése. Ez a gyakorlatban azonban csak a 2002 és 2010 közötti szociálliberális kormányok teljesítményének értékelését jelenti. Sőt, valójában ezen az időszakon belül is, elsősorban a Gyurcsány-kormányokról, illetve magáról a volt miniszterelnökről van csak szó. Hagyjuk most figyelmen kívül a primitív gyurcsányozást, és nézzük a komolyan vehető érveléseket. Ami még ezekben is a leginkább feltűnő, az ennek az időszaknak a differenciálatlan megítélése. Azt mondani, hogy az orbáni kétharmad oka Gyurcsány vagy a Gyurcsány-kormányok politikája, egyszerűen nem felel meg a tényeknek. Sajnálatos módon az elmúlt három év nem volt elegendő arra, hogy tényszerű és részletes elemzését adjuk a 2010 előtti éveknek, megtaláljuk azoknak a társadalmi elmozdulásoknak az okait, amelyek a kétharmadhoz vezettek. Ezt a munkát az unalmas és együgyű vádaskodások nem fogják, nem tudják helyettesíteni. S noha ez az írás sem vállalkozhat a részletes elemzésre, egyetlen, ritkábban emlegetett szempontra mégis felhívja a figyelmet. Nevezetesen arra a 2010 előtti, az akkori jobb- és baloldal közötti interferenciára, amely az ország következetes és radikális modernizálásának megakadályozására irányult, legalábbis azt eredményezte. Azt, hogy a Fidesz ellenzékben nem az ország javát szolgáló ügyekkel foglalkozott, nem a nemzet érdekeit szem előtt tartó felelős ellenzéki politikát folytatott, hanem a miniszterelnök „amortizálását” tartotta feladatának, ma már nyíltan és büszkén hangoztatják a kormánypárt képviselői. Azt azonban nem mondják ki, nem merik kimondani, hogy Orbán a 2002-es választási vereséget követően lemondott arról, hogy Magyarország miniszterelnöke legyen. Éppen ezért ettől kezdve a Fidesz politikájának egyetlen célja volt, az, hogy kihasítson a társadalomból egy olyan szeletet vagy halmazt, amelynek támogatása biztosítja számára a hatalmat. A többiek pedig nem számítanak, vagy megsemmisítendő, kiiktatandó ellenségnek tekintendők. A Fidesz politikáját ennek megfelelően az utóbbi évtizedben egyértelműen a modernizációellenesség irányította, amibe beletartozik az európai liberális demokráciák értékeinek és normáinak elutasítása, a nemzeti ideológia abszolutizálása, a klientúrák és a függőségi viszonyok kiépítése, az esetenként fundamentalizmusba átcsapó kulturális konzervativizmus – hogy ennek a modernizációellenes politikának csak néhány kiragadott összetevőjét említsem meg. Ennek az írásnak az előző részében már utaltam rá, hogy a Fidesz mai támogatóit egyrészt ez a modernizációellenes ideológia, másrészt a gazdasági, anyagi, egzisztenciális érdekek tartják össze. Ez a kettősség az, amit a miniszterelnök „magyar nemzeti érdeknek” nevez.

A 2002 és 2010 közötti időszak legdrámaibb fejleménye azonban mégsem ez, hanem az volt, hogy a modernizációellenesség mögé a baloldalon is jelentős tábor szerveződött. A 2002-ben a hatalomba visszakerülő baloldal nem folytatta a Horn-kormány modernizációs politikáját, nem történtek meg azok a lépések, átalakítások, amelyeket az ország következetes politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális modernizációja megkövetelt volna. A második őszödi beszéd ennek a politikának a hazugságát leplezte le, míg az első beszéd egy átgondolt, morális alapokon álló, következetes és mélyre ható modernizációs programot vázolt fel. Olyan politikai programot, amely alapjaiban forgatta volna fel az akkori MSZP belső hatalmi viszonyait, új, tiszta és átlátható rendszert hozott volna létre. Ez pedig elfogadhatatlan volt az akkori baloldalnak, inkább megbuktatták Gyurcsányt, és vele együtt eltemették a modernizáció esélyét, lehetőségét is. Erről a tényről, az akkori MSZP-nek, az akkori baloldalnak erről a felelősségéről ma sem lehet megfeledkezni.

De van itt még valami, ami legalább ilyen súllyal esik latba. Nevezetesen az a tény, hogy a hazai baloldal ideológiájában, politikai filozófiájában sem volt képes a megújulásra. Miközben a kilencvenes években – és tegyük hozzá azóta is – Európa-szerte élénk, sőt, szenvedélyes viták folytak a baloldal, a baloldali politika mibenlétéről, átalakulásáról, a társadalmi változásokra adandó válaszairól, Magyarországon ennek a vitának alig volt visszhangja. Tegyük hozzá, ez a helyzet mára sem változott meg lényegesen. Miközben Angliában, Németországban, Franciaországban, Skandináviában – és sorolhatnám tovább a példákat – mélyreható viták folynak a baloldali politika lehetséges irányairól, eszközeiről, a társadalmi támogatottság biztosításának mikéntjéről, az állam szerepéről, a „szabályozott kapitalizmusról”, a társadalmi szolidaritásról és általában a progresszív balközép politikai filozófia alapjairól, itthon ennek nyomát sem látni. S ez nem egyszerűen önmagában probléma. Hanem elsősorban azért, mert a baloldal ideológiájának, politikájának újrafogalmazása híján nem képes olyan jövőképet, narratívát, olyan társadalomképet megfogalmazni, amely vonzó és követésre érdemes lenne a fiatalok, a társadalom legaktívabb, legkreatívabb, leginkább vállalkozó kedvű, leginkább innovatív rétegei, csoportjai, röviden: a modernizációt mozgató, előre vivő társadalmi csoportok számára.

Mindezt azért kellett elmondani, mert látni kell, 2002 és 2010 között úgy alakult a magyar politikai élet, hogy a választás leszűkült a jobb- és a baloldali modernizációellenesség „alternatíváira”. Azok a 2010 előtti állapotokat bíráló megjegyzések, amelyek nem elégednek meg primitív ellenségképekkel és magyarázatokkal, ezt, a tényleges alternatívák, a modernizáció következetes képviseletének a hiányát, az évtizedeken keresztül változatlan fennmaradó és hatalmi pozíciókkal összekapcsolódó elvtelen összefonódásokat, a baloldal politikai tehetetlenségét, belső megosztottságát, morális gyengeségét kritizálják. Ebben a helyzetben gyökerezik a ma Magyarországát oly mélyen jellemző párt- és politika ellenesség, a politikai osztály elutasítása is. Éppen ezért ezeknek a kritikáknak a jogosságát figyelembe kell venni az Orbán utáni Magyarországon, le kell vonni a tanulságait, számolni kell a következményeivel.

Mit jelent ez, milyen követelményeket támaszt a politikával szemben, mi következik mindebből az Orbán utáni Magyarország számára? Az én olvasatomban mindenekelőtt az, hogy Magyarország megújulását ne a társadalmi középről folytatott terméketlen vitáktól, egyes politikusok megbélyegzésétől és kirekesztésétől várjuk, hanem olyan konszenzusok, átfogó alapelvek kidolgozásától, amelyek minden demokratikus erő, a társadalom jelentős többsége számára elfogadhatók. Az Orbán utáni Magyarország sorsa, mibenléte nem egyszerűen attól függ, sikerül-e valamiképpen megnyerni a ma még bizonytalan szavazókat. Hanem sokkal inkább attól, hogy képes-e az ellenzék olyan előremutató, vonzó és reális jövőképet, olyan a modernizáció, a társadalmi együtt- és összeműködés mellett elkötelezett narratívát megfogalmazni, amely alkalmas a magyar társadalom mobilizálására, képes a politikai értelemben vett „közép” megteremtésére. Az a mi feladatunk, hogy megfogalmazzuk azt a morális alapokon nyugvó, közös értékeket megjelenítő, nyitott, felelősséget vállaló, a társadalmi csoportok egymás iránti szolidaritására épülő politikai filozófiát, társadalomképet, amely gyökeresen szemben áll az orbáni rezsimmel, és világos alternatívát kínál. Az Orbán utáni Magyarországról ugyanis csak akkor van értelme beszélni, ha határozottan és egyértelműen elkötelezzük magunkat a progresszív, európai értékek és normák, a polgári értékeket is magában foglaló, a mindennapi élet szabadságát elismerő, a kulturális sokféleséget tiszteletben tartó, a szabályozó állam koncepciójára épülő, a szolidaritást, az esélyteremtést, a befogadást alapvető értéknek tekintő, világos és egyértelmű morális elvekre épülő politika, a gazdasági növekedés, a munkahelyteremtés, a fenntartható fejlődésre épülő tudásalapú gazdaság és társadalom mellett. Ez a feladatunk, ezért vagyunk itt – azért, hogy az Orbán-rezsim után egy jobb, élhetőbb, erkölcsösebb és igazságosabb társadalmat hozzunk létre.

Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke

• < Előző
• Következő >