rss      tw      fb
Keres

Megjegyzések az erőltetett focisításhoz




Korábban, úgy három éve, említettem már (lásd Pulyakméreg), hogy Borókai Gábor Heti Válasz-főszerkesztő írásainak nem vagyok olvasója, kivéve, ha felhívják rá a figyelmemet. Mint most is történt, amikor Az Orbán család hírei című összeállítás készítésekor beleütköztem az egyik eszmefuttatásáról szóló hírbe a 444.hu portálon. Talán helytelen ez a közömbösség, mert a főszerkesztő cikkei roppant termékenyítően hatnak az elmére. Ajánlom mindenkinek, hogy mielőtt végigolvasná ezt az aprót, álljon meg egy pillanatra, és ha megemésztette az alább következő idézeteket, írja meg fejben a maga apróját róla. Jó játék, és nem lesz nehéz! Tehát a részletek A pofonok völgyében című Borókai-írásból, amelyet az a tény ihletett, hogy agyonpénzelt magyar focicsapatok estek ki csúfosan az európai kupákból, különös tekintettel a miniszterelnöki kedvenc Videotonra.


„A fehérváriak kiesése után megint felharsant a kishitűek ’nekünk úgysem sikerülhet’ kórusa, amely az élet minden területén a változást támadja, mások hitét rombolja, és csak a vereségekben láthatja meg önmaga győzelmét és előrelátó bölcsességét...”


„Évtizedek infrastrukturális és szakmai lepusztultsága, a szélhámia és a ’nekünk úgysem sikerülhet’ mentalitás eluralkodása azonban Európa hátsó traktusába sorolt minket. A pofonok völgyébe.
Áldozatok nélkül onnan kimászni, a futballt a tehetséges fiatalok számára vonzóvá tenni, s velük felzárkózni az okkal megcsodált élmezőnyhöz teljes képtelenség. Elfogadni, hogy nekünk nem mehet, amiben sokáig a legjobbak közé tartoztunk, teljesen abszurd. Mást sem szabad, mint vállalni a cselekvés kockázatát.”


Most pedig én következem. Kezdem egy általános megjegyzéssel, amely így szól:


Azért hihetetlen, micsoda félreolvasási és félreértelmezési képességeket termel a sok pénz* és a sok pénz megszerzéséhez szükséges erkölcsi-szakmai lepusztulás!


És akkor sorban.


Baj van ezzel a „kishitűségi kórussal”. A „nekünk úgysem sikerülhet” szemléletben ugyanis együttérzés, közösségvállalás van, a közös búsongás lélekemelő érzése, magyarul ez az Orbán-féle focitörekvésekkel való azonosulás kishitű változata volna. Ám a Borókai-cikk végén idézett szemelvénygyűjteményből nem a kishitűség hangja olvasható ki, hanem a bírálaté, sőt az elutasításé. „A visszavágón is csapnivaló játék, az 1-0-s vereség, a váratlanul korai kiesés az Európa-ligából kérdések egész sorát vetik fel, amivel előbb-utóbb szembe kell nézni.” „Habony Árpád-forgatókönyvekkel és hasrarúgásokkal lehet nyerni a rezsicsökkentéses politikai társasjátékban, de gólt rúgni így nem lehet. Mert a futballt lábbal és fejjel játsszák, nem szájjal.” Ezek a mondatok nem azt mondják, hogy szegény Orbán Viktornak meg Csányi Sándornak úgysem sikerülhet, hiába nyomják bele az isten pénzét is a magyar fociba. Ezekben a mondatokban ellenállítás van. Arról szólnak, hogy az állami pénztől meg az állam által átterelt magánpénztől önmagában még nem lesz jó foci, ahogy a nemzeti szájalástól sem. Vagyis téves a stratégia. Semmivel sem kevésbé korrupciógyanús, ellenszenves és hiteltelen ez a módszer, mint azokban a hosszú évtizedekben volt, amikor a focikluboknál, aki tehette, saját zsebre dolgozott, vagy pártkapcsolataiknál fogva gyűrtek le minden megújítási törekvést és biztosították a saját túlélésüket szakmailag-emberileg alkalmatlan vezetők és „sportemberek”.


Magyarul – hogy egy lépéssel tovább menjünk Borókai cikkében – a mai klubfinanszírozási, stadionépítési, a nemzet nagyságát a fociteljesítményen (is) mérő, a miniszterelnöki rátelepedéssel sújtott focibizniszes „szélhámia” semmivel sem különb, mint a korábbi volt. Attól még nem lesz mentálisan, szakmailag és erkölcsileg egészséges profi futballélet, hogy nyakra-főre épülnek a stadionok, és az a magyar cég, amelyik túl akarja élni a rezsimet, alázatosan önti bele a pénzt az összes felcsúti és egyéb futballvállalkozásba (vagyis vonja el érdemesebb támogatási céloktól). Mert a pénznek igenis van szaga. És szagolják a jobb sorsra érdemes ifjú magyar focitehetségek is. Nincs mit csodálkozni azon, hogy maradtunk, ahol voltunk, „a pofonok völgyében”.


És ismét egy lépéssel tovább: sajnos a „nemzet” olyan, hogy nem honorálja azokat az „áldozatokat”, amelyeket neki kell meghoznia azért, hogy a miniszterelnök focimániája kielégülhessen. A „nemzet” olyan, hogy ha már egyszer kénytelen eltűrni, hogy az ő 21. századában a magyar kormányfő visszatér a múlt századi sztálinista „erőltetett iparosítás” módszeréhez,** akkor a saját jólétének erőltetett növekedését látná inkább indokoltnak, semmint a magyar foci erőltetett felzárkóztatását a világ élvonalához. Az ő bőrére. Persze, igaz, Orbán ezt a „cselekvési kockázatot” is vállalta, sok mással együtt. 2014-ben remélhetőleg be is érik számára az összes kockázatvállalásának „gyümölcse”.


És végül, ami azt az embercsoportot illeti, amely „az élet minden területén a változást támadja, mások hitét rombolja”. Hogy hasonlóképp általánosságban válaszoljunk: sokan vagyunk, itthon és a nyugati világban egyaránt olyanok, akik nem holmi változások miatt berzenkednek. Egyszerűen a változások irányát, számító koncepciózusságát, emberellenességét nem szeretik. Nem szeretik, ha egzisztenciájukban páriává, polgárságukban alattvalóvá teszik őket, nem akarnak Orbánnal légmentesen összezárva élni egy Európa-ellenes országban, tiltakoznak, ha az egész életfelfogásukra – és minden életkorban – mélységesen korlátolt politikusok akarnak erőszakkal rátelepedni.


Értem én, hogy ezt az érvemet Borókai Gábor nem érti, hiszen sohasem volt szabad ember. De legalább a többit érdemes lenne végiggondolnia, mielőtt a pénzéért újra és újra megdolgozik.




* A Heti Válasz pénzügyeiről lásd például:
Sajtóviszonyok Magyarországon: állami reklámköltés és a Népszabadság sorsa
Papcsák úrnak az internetes hangnemről
„Zéró tolerancia” – akkor kezdhetjük!


** Erőltetett iparosítás: „Az ipar egyoldalú, gyorsított ütemű túlfejlesztése más gazdasági ágak (mezőgazdaság, infrastruktúra, azaz általában a lakosság életszínvonalához kapcsolódó termelési ágak) rovására. A II. világháború után a szovjet megszállási övezetben mindenütt – így Magyarországon is – a Szovjetunió 1930-as években alkalmazott, erőltetett iparosítást folytató gazdaságpolitikáját másolták, amelynek az a lényege, hogy a gazdaságban stratégiai iparágakat, súlypontokat jelölt ki, és az erőforrások zömét ezekre koncentrálta. Ezzel a növekedés üteme ugyan rövid ideig gyorsítható volt, de a gazdaságban ennek nyomán olyan erős torzulások, aránytalanságok és tartós feszültségek alakultak ki, amelyek hamar a növekedés gátjává váltak.”