Mihancsik Zsófia cikkajánlata
- Részletek
- 2009. december 21. hétfő, 13:07
- Mihancsik Zsófia
„Akadtak önkormányzatok, amelyek megragadták az alkalmat, hogy újabb elszigetelt telepeket, romagettókat hozzanak létre. Akár falutól távol eső, mocsaras területet is megfelelőnek találtak, hogy kellő alapozás nélküli házak épüljenek rajtuk. A cigány építési vállalkozók visszaéléseihez az önkormányzatok és a bankok nem cigány tisztségviselői falaztak.”
(Fotó: Kepes Judit)
Czene Gábor írása a mai Népszabadságban azon ritka beszámolók egyike, amelyek talán felfoghatóvá és egy kicsit átélhetővé is teszi azok helyzetét, akikről a magyar polgárok óriási többsége nap mint nap úgy beszél, hogy az életkörülményeikről fogalma sincs. Nem tudom, gondolom, más sem, hogy a falvakban élő és folyamatosan kárhoztatott cigány lakosság lopásainak hány százalékát motiválja az a tény, hogy kultúrájuknak-neveltetésüknek nem része a jogszabályoknak és más kultúrák együttélési szabályainak a tisztelete, és hány százalékát a szükség. Abban azonban biztos vagyok, hogy nem lehetne ilyen egyöntetű lenéző ellenségességgel, dühvel és bosszúvággyal beszélni a normaszegéseikről és kihágásaikról, ha a magyar nyilvánosságban megszólalók (persze csak az épeszűekre és éperkölcsűekre gondolok) nemcsak elvont szociológiai-kulturális-gazdasági magyarázatokat adnának a magatartásukra, hanem, mint Czene Gábor, olykor átélhetővé is tennék a kilátástalan élethelyzeteket. Ha arra ösztönöznék a jobb körülmények közt élőket, hogy mielőtt ítélkeznek, gondoljanak bele ezeknek az embereknek a helyzetébe, például abba, hogy ők mit tennének, ha a gyerekük mínusz tíz fokban otthon fagyoskodna a hideg lakásban, ha napokon keresztül legfeljebb zsíroskenyeret vagy üres krumplilevest tudnának eléjük tálalni, ha attól szenvednének, hogy a gyerekeik mindentől meg vannak fosztva, amit a tévében nap mint nap látnak arról, mások gyerekei hogyan élnek. És nemcsak empátiára ösztönöznének, hanem szívós munkával kihúznák a talajt az empátiának még az esélyét is elhessegető válaszok alól. Az olyan válaszok alól, amelyek kizárólag „a cigányok” önhibájának – munkakerülésének, tanulásképtelenségének, „primitív” kultúrájának, élősködő hajlamainak stb. – tudják be sanyarú helyzetüket. Kíváncsi lennék, vajon hogyan érveltek egymás közt az idézetben említett falvak vezetői és lakói, amikor úgy döntöttek, hogy saját, nyilván magasabb rendűnek tartott közösségük érdekében ütnek még egyet a náluk is nyomorultabbakon.
Czene Gábor írása arról is szól, milyen megbocsáthatatlan hibát követünk el, ha engedjük, hogy a közvélekedés differenciálatlanul „kisebbségként” kezeljen embercsoportokat, azaz kiszolgáltatott tagjait megfossza a minimális emberi-társadalmi szolidaritástól azáltal, hogy etnikai alapon összemossa őket kiszolgáltatottságuk haszonélvezőivel. Ha engedjük, hogy önfelmentő és bűnbakkereső ideológiák uralják el a közgondolkozást. Mert ezzel azt is tudomásul vesszük, hogy ezek az ideológiák előbb-utóbb törvényszerűen átfordulnak fizikai agresszióba.