Politikai mítoszaink – A hatalom meséi
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2010. október 08. péntek, 05:51
Első rész: A rend mítosza
A hatalom működtetése nehéz mesterség. Az emberek folyton elvárásokat támasztanak és kérdéseket tesznek fel, kételkednek és elégedetlenek. Ráadásul kritizálnak is, és horribile dictu, még bele is akarnak szólni. Nehezen szokták viselni ezt azok, akik egyszer elfoglalták és meg is akarják tartani a pozíciókhoz járó székeket. Pontosabban mifelénk szokták nehezen viselni, itt, ahol a politikai kultúrának még nem része a körforgás és a változás, ahol nyolc év után kormányra jutván is csak ugyanazokat volt képes miniszteri székekbe ültetni a Fidesz elnöke. Az elvárások okozta stresszt sokféle technikával lehet csökkenteni, közülük is a „bölcsebbek” közé tartoznak azok a módszerek, amelyek előre szabályozzák, miként és miféle elvárásokat támaszthatnak az emberek. Ennél még sokkal „jobb”, ha az elkerülhetetlenül megfogalmazódó kritikát nem engedik szabadon csapongani, hanem mint hajdanában az elítélteteket, csak egy kicsiny udvarra eresztik ki egy-egy rövid sétára. Nem, nem valamiféle diktatúráról beszélek, ott ugyanis más módszerek dominálnak. A hatalomról beszélek, bárhol és bármikor, arról a hatalomról, amelynek tetteit és szándékait jobban kell figyelni, mint egy kleptomániásét. Csakhogy a hatalom is figyel minket, és igyekszik minél szabadabb lenni, ami sohasem tesz jót nekünk, polgároknak, no és persze a demokráciának sem.
Nekünk elvárásaink és kételyeink vannak, a hatalomnak pedig meséi, amelyek országról országra mások. A magyar politikusoknak is megvannak a közös meséik, évtizedek óta mesélik nekünk, politikai álláspontjuktól és személyiségüktől függő módon. Szándékaik szerint arra valók, hogy a gondolkodást és az egyébként megvalósítható ötleteket az evidenciák falai közé zárják, és onnan csak azokat engedjék ki, amelyek hajlandók szerepet vállalni a jól ismert történetekben. Másként fogalmazva, szelektálják a problémák felismerésére és megoldására alkalmas gondolatokat, és amelyek nem illeszthetők be, azokat elvetik. A probléma az, hogy nemcsak a polgárok, de a politikusok gondolkodása is kényszerpályára kerül ott, ahol nem sikerül megszabadulni ezektől a meséktől.
A hatalom meséi, vagyis a politikai mítoszok olyanok, mint az igáslovon a szemellenző, nem engednek körülnézni. Megyünk körbe-körbe és csak csodálkozunk: mintha itt már jártunk volna egyszer-kétszer. Ragaszkodásunk hozzájuk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy most végig kell néznünk a demokratikus intézményrendszer széthullását. Van egy olyan érzésem, hogy nem lehet sikeres a demokrácia védelme, és újraépítése, ha nem tudunk szembenézni a rend, az erő, a hagyomány, a felsőbbrendű ész, a különbségek és a nemzet mítoszaival. Ma a jobboldal meséli a hatalom mítoszait, persze a maga módján, tehát nekünk is az ő meséikkel kell foglalkoznunk.
A rend mítosza
A társadalomban mindig rendetlenség van. Pontosan tudni ezt abból, hogy jobboldali politikusok és erkölcscsőszök – ha éppen nincsenek hatalmon – folyton rendet akarnak tenni. Választások idején pedig azt ígérik, amint hatalomhoz jutnak, rend lesz. Úgy tűnik, a rendetlenség, mint valami ősi gonosz elleni küzdelem mozgatja a jobboldali politikát (és nem ritkán a baloldalit is). Most egy könnyed fordulattal írhatnám, hogy a rendetlenség mindig az, amit egy másik párt vagy politikus létrehozott, és sokszor így is állítják be, de ha komolyan vesszük, akkor a társadalomban tényleg mindig „rendetlenség” van. Sosem akar úgy maradni, ahogy a bölcsek „rendbe” rakják, az emberek összevissza jönnek-mennek, folyton összekuszálnak mindent, aztán lehet az egészet elölről kezdeni.
Mintha a jobboldali politikusok személyes mániája lenne a rendrakás, de vajon milyen céllal mesélik nekünk folyton a rend meséjét? Manapság a látszat az, hogy közös biztonságunk miatt, mert olyannyira elszaporodtak a bűnözők és szinte minden javunkat és értékünket is valamiféle bűn(özés) fenyegeti. A következő példa azonban elgondolkodtatott, hogy tényleg így van-e. Egy kisvárosban, ahol jó ideje működik polgárőrség és sok-sok dolgot megtett már azért, hogy tényleg biztonságban érezzék magukat az ott élők, a polgárőrök úgy döntöttek, hogy indulnak az önkormányzati választásokon. Azt gondolták, szükség lenne rá, hogy az önkormányzatban valóban képviselje valaki az általuk kigondolt komplex lokális biztonságpolitikát szorgalmazó elképzeléseket. Szépen szerepeltek, tényleg, de egyikük sem jutott mandátumhoz, annyira azért mégsem volt fontos a polgároknak város biztonsága. Tudom, rengeteg oka lehet ennek, mégis érdemes elgondolkodni azon, nem hamis-e a rend és a közbiztonság szokásos kombinációja, hogy nem csupán felhasználták-e a biztonságérzet megingását valami másnak az elfogadtatására? Hajlok rá, hogy igen. A rend meséje szerintem másról szól!
Amikor a rendpártok hozzálátnak, hogy a társadalmi zűrzavart a maguk szerény szellemi képességeivel is áttekinthető sémákba kényszerítsék, akkor a legkevésbé a polgárok biztonságérzetével törődnek. De ne legyünk igazságtalanok, fogalmazzunk pontosabban! Meg vannak győződve róla, hogy az emberek akkor érzik majd magukat biztonságban, ha létrejönnek a hatalmi cselekvés e pártok által helyesnek vélt struktúrái. A rend meséje nem rólunk, hanem a hatalomról szól! Arról, hogyan hozható létre az a cselekvési tér, amelyben a hatalom működését a legkisebb ellenállás kíséri, vagyis minél szabadabb a hatalom, annál nagyobbnak érzékeli a rendet a társadalomban. Vagyis, szinte mindig mást ért rend alatt, mint a rá szavazók többsége!
Lássunk egy példát! A Nemzeti Együttműködés Programja (NEP), vagyis a kormányprogram már alcímében az egyik legfontosabb értékként hirdeti a rendet, az előszóban pedig megállapítja, hogy „a rend csak annak nem érték, akinek nem tisztességesek a szándékai” (12. oldal). Magamra kellene vennem, hisz éppen azt kezdtem fejtegetni, hogy a rend politikai mítosz, amelyet szűklátókörű politikusok mesélnek nekünk? Inkább nem teszem, helyette elmondanám, miféle rend képe bontakozik ki a kormányprogramból.
A legfeltűnőbb talán az, hogy – mint egy jó bolsevik programban – folyamatosan szembeállítja egymással a „közöst” és a „magánt”. A „közös” jó, a „magán” pedig rossz. Ebből már sejthető, hogy a rend egyik fontos tulajdonsága az, hogy a „közös” uralkodik a magán felett. Képzeljük el a cselekvési teret egy koordinátarendszerben. Ennek egyik tengelyén, nevezzük értéktengelynek, a „közjó” van fenn, a „magánjó” pedig lenn, a nulla értéknél, vagyis az egyik értékes, a másik értéktelen. Rossz minden, ami „magán”, a magánérdek és a magáncélok, vagy ha a gyermekvállalás a magánszférába tartozik. Ezzel szemben a közjó, a közérdek, a közös erő és cél, a közakarat, na és persze a közös jövő, mind nagyszerűek. A NEP szövege tele van ilyesmikkel. Régi kábítószer ez, és valahogy úgy hat, mint a zacskóba nyomott ragasztó, vagy mint – hogy naprakészek legyünk – az öngyújtógáz: ha sokat használják, elbutít.
A demokráciákban a közösség sohasem lehet deklaráció, misztikus tudás vagy misztikus erők tevékenységének eredménye, vagyis nem következhet a hatalmon lévő csoportok akaratából, de éppígy nem állítható elő az intézményekben és szervezetekben. A közjó nem létezik eleve, csakis magánérdekek egyeztetéséből és magánemberek vitáiból születhet meg. Megegyezés és kompromisszum nélkül nem alkotható meg. Az ellentét tehát nem ott feszül, ahol annakidején a kommunista párt, ma pedig a Fidesz látja, vagyis nem a köz- és a magánérdek között. Az ellentét a közjót létrehozó különböző típusú tevékenységek és folyamatok között van. Az egyik úgy ajándékozná azt a magánembereknek, mint Ferenc József az olmützi alkotmányt, kényszerrel. A nagylelkű kormány ajánlja a társadalomnak, ahogy a NEP-ben olvashatjuk (13. oldal). A másik viszont a magánemberek és szervezeteik vitájában születhet csak meg. Ez persze ma a rendetlenség, amint azt ugyanebben a dokumentumban írják. Mivel pedig egy oktrojált alkotmány, bármekkora hatalom álljon is mögötte, sohasem lehet jó a közösségnek, a közjót csakis a viták és kompromisszumok „rendetlensége” teremtheti meg.
A NEP szövegében található következő dimenzió a gondoskodás. A rend ugyanis megvéd, mindenkit, akitől remél valamit és mindent, amit a maga érdekében fontosnak tart. Könnyű elhinni és elfogadni. Csakhogy ez absztrakt védelem, vagyis elvonatkoztatott minden konkrét szituációtól, aminek eredményeként azokkal nem is tud mit kezdeni. A legtöbben, amikor erről hallanak, arra gondolnak, ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy szükségük lenne rá, akkor megvédik majd őket. Vagyis szituatív védelmet szeretnének, nem általában, hanem éppen akkor, amikor kell. Az absztrakt védelem azonban inkább gondoskodó kontroll, azaz azokat ellenőrzi, akiknek védelmet ígért. Igen aktív, ha nincs rá szükség, és sokszor éppen akkor tehetetlen, amikor tényleg segítenie kellene. Van viszont egy nagy előnye: a (központi) hatalom által ellenőrizhető, irányítható, áttekinthető, más szóval „rendezett”. A gondoskodásnak ez a módja azonban a gondoskodás alá vontak kiszolgáltatottságát eredményezi!
A harmadik dimenzió a cselekvés módjáról szól, arról, mi módon teremthető meg és hogyan védhető meg a közjó. Az erő és az erőtlenség skáláján mozoghatunk rajta ide-oda. Egy újabb politikai mítosz, amivel érdemes lesz majd foglalkozni, de csak egy másik írásban. A rend megértéséhez elég annyi, hogy a rendteremtő cselekvés hatása a hatalom gondolkodása szerint az erőkifejtés nagyságától függ. Erős állam, erős kormányzás, erős jogosítványok és erős törvények kellenek tehát. Talán nem véletlen, hogy az erő az egyik legtöbbször használt szó a NEP-ben. A kormány számára a problémamegoldás leghatásosabb, talán az egyetlen módja az erő (és ha majd kell az erőszak) alkalmazása.
flickr/Art Rock
Ha képzeletben felrajzoljuk ezt a háromdimenziós ábrát, akkor máris előttünk van, mit ért rend alatt a kormány: oktrojált közjó, gondoskodó kontroll és erővel való biztosítása mindennek. A rend meséje tehát arról szól, miként lehet megszerezni és fenntartani a társadalom feletti ellenőrzést, befolyást és irányítást. Aki azt állítja, hogy ez lenne a kormány dolga, az téved! A hivatalok dolga az ügyek intézése, a feltételek koordinálása és alakítása, legalábbis egy demokráciában.
Mint minden politikai mítosz, a rend meséje is becsapja az embereket. Nem véletlen, hogy a rendészetben egyre gyakrabban használják a rend helyett az élhető közösségek fogalmát. Ez ugyanis nem ad teret a társadalom fölé terpeszkedő hatalomnak, nem fogadja el önálló szempontjait. Helyette azt tartja szem előtt, hogy a településeken, vagy akár a társadalom egészében, milyenek a viszonyok a különféle magánérdekkel rendelkező egyének között, hogy képesek-e szót érteni és megegyezni, hogy ehhez megvannak-e a feltételek, és ha nincsenek, hogyan hozhatóak létre.
Csak egy pillanatra fordítsuk figyelmünket az élhető közösségek egyik feltétele, a biztonság felé. Mifelénk ebből csak a törvénysértéseket hajlandók meglátni, vagyis kizárólag a következményeket. Úgy képzelik – politikusok, jogászok és rendőrök egyaránt –, a feladatuk csak annyi, hogy ezekre figyeljenek, és csak ezekkel törődjenek. Kitűnő példája volt ennek, amikor Orbán Viktor és nyomában Pintér Sándor is kijelentette, hogy két hét alatt rendet tesznek az országban, ami még az ő koncepciójuk keretein belül maradva is lehetetlen. Ezzel szemben a biztonság mindenekelőtt a településen élők közötti viszonyok minőségétől függ. Minél nyitottabbak egy város vagy falu lakói a változásokra, minél szívesebben fogadják a máshonnan érkezőket, minél inkább bíznak a szomszédaikban, annál stabilabb a közösség, annál nagyobb a biztonság. Mindenekelőtt a polgároktól függ tehát és nem a hatalom gondoskodásától vagy erejétől, hogy van-e vagy nincs biztonság ott, ahol élnek!