rss      tw      fb
Keres

Szűk térben, önmagunkat, megsokszorozódva

A Csodák palotája az a hely, ahol az embernek egyetlen döntése lehet: vagy belemegy a játékba, vagy nem. És ha belement, akkor nincs mese: érzéki viszonyba kell kerülnie a fizika legalapvetőbb törvényszerűségeivel, és végig kell csinálnia. Fejfájásra, pillanatnyi indiszpozícióra, vágyak hirtelen elapadására, bizonyos körülmények ránk nézve ijesztő mivoltára nem lehet hivatkozni.

Ülök az egykerekű biciklin, a több méteres magasságban kifeszített drótkötélen. Alattam a nem jelentéktelen mélység, meg a tőkesúly, amely a szerkezetet úgy tartja egyensúlyban, akár egy hajót. Felborulni az én kilóimmal képtelenség, ahhoz gólemnek kéne lenni, ezt a fejemmel nagyon jól tudom. Mégis, amikor a biztonságos állványról ráengednek az ingatag kötélre, akkora félelem fog el, amekkora még soha életemben: ez nem a repülőgép, ahol rábíztam a dolgok kézben tartását a pilótára, ezért teljes odaadással kiélvezhetem, hogy létezik felhajtóerő, és hogy ezt szívóhatással kombinálva el lehet szakadni a földtől. Itt én „vezetek”, ki tudja, mi történik velem, ha átadom magam az önfeledtségnek. „Én ugyan sosem gondolok ilyet, de más most azt gondolná, hogy le is szakadhat az a kötél” – gondolom, és máris csapdában vagyok. Ám mindez nem tart két másodpercnél tovább: győz a bizalom, s a félelem átfordul a „jó, hogy ez is az enyém” egyszerre koncentrált és laza kiélvezésébe.

A család röhög, hogy élvezet ide vagy oda: végig bekaptam az alsó ajkamat, mint egy hároméves. Nem baj, de ettől kezdve több hősködést biztosan nem vállalok.

Tévedek, de egyelőre nem tudok róla. Ártalmatlannak látszó útvesztő előtt állunk – gyerekjáték. Egy olyan utacskán fogunk végigmenni, amely zárt térben épült, és csak tükörből. Még ha valahol meg is variálták, akkor is maximum egy rövidke labirintusból kell kikeveredni, na sag schon, korrigálni a földön mégsem olyan nagy ördöngösség. Leesni nincsen honnan, tehát veszélye sincsen. Ennek aztán semmi köze a hősködéshez. Éppen ellenkezőleg, a magam részéről épp hogy fölényesen és könnyedén fogok végigsétálni ezen a királyi úton.

Még be sem léptem, és máris látom, hogy nem is olyan drámai az a két kiló plusz, amit a korán beálló hideg miatt mégis magamra szedtem. De hiszen alig látszik. És mivel itt minden fal tükör, valahol biztosan hátulról is meg tudom nézni. Főként, hogy most senki sem zavarhat bele a képbe, töréseket csak az illesztések sötétlő vonalai idéznek elő. Az utacska annyira keskeny, hogy egyedül én férek el benne, sem valaki másikat megelőzni, sem egymást kerülgetni nem lehetséges. Csak győzni lehet, egyedül én vagyok az úr Narkisszosz folyosóján. Olyan nincs, hogy itt az ember eltévedjen, és ne tudja végigcsinálni, amibe belekezdett. Nem feladat. Megyek. Emelt fővel, persze, távlatosan, ahogy az ember az egyszemélyes győzelmeinek – na jó: győzelmecskéinek – útjain szokott. Mosolygok, ez látszik mind a három tükörképemen, amellyel körül vagyok véve. Vagy mind a négyen?

Az egyiknek fájó ütközéssel nekimegyek. Mit keresel te itt is?! Nem feléd akarok menni, hanem a kijárat felé!

Még hogy menni! Menekülni akarok most már, szeretnék kikeveredni innen, és szeretném látni a végét. Kemény a tükörképem, semmi kímélet nincsen benne: azzal is üt, hogy rémületet ültet a szeme köré. Ne hülyéskedjünk már, most mi van?! Másodszor is magamba ütközöm, amikor azt hiszem, hogy itt kell bekanyarodni, itt van az út folytatása, de nincs ott. Semmiféle út nincs, csak én állok ott is; rémes, körbe vagyok zárva önmagammal és eltévedtem. Egészen komolyan elfelejtem, hogy egy szervezett intézmény szervezett rendjében állok, ahol kevésbé reális azt prognosztizálni, hogy itt fogok éhen halni.

Nem tudom, mitől, mégis eszembe jut, hogy másfelé is lehet nézni, nemcsak a tükörbe. Vannak más dimenziók is, nemcsak az, hogy egyeduralkodó lettem több példányban, egy igen szűk térben. Tessék szépen elszakadni ettől az egyetlen, bár kétségtelenül mindent meghatározó képtől. Tessék szépen lehajtani a fejet, ahogyan azt Verseghy költő úr is tanácsolja, ugye, azoknak, akik valami tartalmat képzelnek önmagukba: Nézd a búzakalászt, büszkén emelődik az égnek, Míg üres; és ha megért, földre konyítja fejét.


A mirror reflected in itself – flickr/Shusan Men

Disztichonban még sosem csalódtam, így most sem: lenéztem, és tényleg volt ott talaj, amely aztán már tisztán felrajzolta elém az utat – láttam, hol van a tükrök sarka, és hol lehet bekanyarodni.

– Már ki is jöttél? – kérdezték a többiek, mert ők a reális időben voltak, és jól érezték: mindez egy percig sem tartott. Csak én estem bele néhány pillanatra a zárt közeg időtlenségébe, s hittem végtelenségnek.

Nem az, de kétségtelenül nagy a kísértés, hogy az ember annak érezze, ha szűk térben csak saját magát látja, megsokszorozva. S az is igaz, hogy van, aki ki sem akar jönni ilyenkor a térből, mert jó ez neki.

Az ilyenekre szokták aztán egyszer csak tényleg rázárni az ajtót meg a kaput, ebben az egyben lehet reménykedni.


Lévai Júlia                 


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!