Kell a tragédia?
- Részletek
- 2013. augusztus 28. szerda, 08:10
- Jakab Attila
Ellenzéki oldalon általános az a vélekedés, hogy Magyarország – és mondhatni az egész Kárpát-medencei magyarság – számára tragédiát jelentene, ha Orbán Viktor 2014-ben hatalmon maradna. Kb. ez az, amiben Bajnai és Mesterházy egyetértenek. Igazuk van. De lehet, hogy a magyarságnak éppen a tragédia kell! Addig nem lesz feleszmélés, amíg le nem érünk a szakadék mélyére; amíg nem következik be egy nagyméretű és látványos gazdasági és társadalmi összeomlás. Ennek feltételei lassan-lassan megteremtődnek. Erkölcsileg és intellektuálisan már régóta a lejtő aljának közelében mozgunk. Ezt az Orbán-rezsim összeesküvés-elméleteitől elbódított jobbágylelkületű tömeg vagy nem látja, vagy nem akarja látni. Számukra csak a fene nagy „nemzeti-keresztény” spanyolfal létezik, ami mindent eltakar; és csak a mesterségesen konstruált valóságot láttatja. Ez a fal fog rájuk/ránk dőlni, mert már a gondolkodó hétköznapi ember is érzékeli, hogy jó úton haladunk az államcsőd irányába. És ehhez nem is kell közgazdász diploma. Bőven elégséges a józan paraszti ész. Amennyiben ugyanis egyszer-kétszer Orbán nem tudja értékesíteni az állampapírokat, Magyarország befuccsol. Hiszen az ország teljes mértékben ki van szolgáltatva az irracionalitás által meghatározott pénzpiacok kényének-kedvének. A jelenlegi magas kamatokkal persze hogy veszik a magyar állampapírokat. De ezeket egyszer majd ki is kell fizetni. Orbán abban bízik, hogy utána az özönvíz; az már nem az ő gondja lesz. Ha mégis, akkor van B terv! Minden bizonnyal nem véletlen, hogy az Orbán-rezsim gőzerővel ösztönzi a magyar állampolgárokat arra, hogy megtakarított pénzüket magyar állampapírokba fektessék. Ez is a szabadságharcos stratégia része. A magánnyugdíjpénztárak volt a próbakő. Megmutatta, hogy a magyar társadalommal bármit meg lehet csinálni, mert zokszó nélkül eltűri. Ettől kapott vérszemet a rezsim, és most már nincs megállás az orbáni Közgépisztánban. A föld, a trafikok, a takarékpénztárak után lassan-lassan minden sorra kerül a magánbirtoknak tekintett országban. Amit pedig nem lehet egy az egyben a lojális alattvalóknak szétosztani (például oktatás, egészségügy), ott átcsoportosítanak (például az elismert egyházak javára); vagy egyszerűen kivonják a pénzt, és sorsára hagyják a területet!
A központosításban és vagyonfelhalmozásban azonban van logika. Jelen pillanatban ugyanis Magyarország egy adósságspirálban mozog: kölcsönből törleszti a korábban felvett kölcsönöket. Mert az állampapírok semmi mást nem jelentenek, mint kölcsönt; hitelezett pénzt. Na, ezt kellene a „zembereknek” elmagyarázni! Márpedig egy lecsúszó gazdaságú és elöregedő, besavanyodó országban, ahonnan a fiatalság, illetve a dinamikus és innovatív munkaerő mind nagyobb része elvándorol, ahol heti szinten vállalatok zárnak be vagy építenek le csoportosan, ott csak idő kérdése, hogy mikor következik be az a pillanat, amikor a bőkezűen megígért magas kamatokat már egyszerűen lehetetlenség lesz kitermelni. Egy forrásszegény országban pedig, ahol szinte minden fejlesztés, beruházás, továbbképzés uniós pénzből történik, lassan-lassan már nem marad semmi, amit még szét lehetne osztani. Talán ez is az oka annak, hogy most már a szociális juttatásokra is szemet vetettek. Ezek szoros ellenőrzése révén ugyanis teljessé tehető mondhatni az egész társadalom kiszolgáltatottsága és megfélemlítése. A választások évében az autoriter rezsim nem csak a habot, de a meggyszemet is felteszi annak a választási rendszer tortájára, amelybe már eleve belekódolták a csalás lehetőségét. Semmit nem akarnak a véletlenre (vagyis a kiszámíthatatlan népre) bízni. Államcsőd esetén pedig a „keresztény nemzetnek” meghagyják a kifosztott és kiüresített államot, hiszen addigra minden mozdítható már a megbízható klientúra kezében lesz. Onnantól az orbáni – és fideszes–KDNP-s – politikai retorika meghatározó elemét a magánvagyon sérthetetlensége és szentsége jelenti majd.
Természetesen szép és lélekemelő dolog a szabadságharc, de csak akkor, ha sikeres; ha az a lehető legszélesebb értelemben vett társadalom javát és felemelését/felemelkedését szolgálja. És arról sem szabadna megfeledkezni, hogy a történelem tanúsága szerint általában nagyon sok anyagi és emberi áldozattal jár. Ugyanakkor az is szükséges, hogy a közösség (többnyire nagyobb vagy meghatározó része) hajlandó legyen vállalni az áldozathozatalt. Kockáztatni egy nagyobb jónak vélt cél érdekében; természetesen számolva a kudarc – és az azért fizetendő ár – lehetőségével is.
Mi a helyzet velünk, magyarokkal? Ha szembenézünk a saját történelmünkkel, akkor világos, hogy Rákóczi óta minden küzdelem egy kisebbség ügye volt. A társadalom többsége (különösen az alsóbb néprétegek) többnyire passzívan szemlélték, mert nem érezték sajátjuknak, semmit nem reméltek tőle a önmaguknak. Talán ez az oka annak, hogy nincsen még nép ezen a kerek világon, amelyik annyi elbukott szabadságharcot és forradalmat ünnepelne, mint mi. Gyakorlatilag a bukott és kivégzett vagy emigrációba kényszerített hősök mára már teljesen depresszióssá vált nemzete vagyunk. Úgy tűnik azonban, hogy feleszmélés helyett egyre markánsabban az egyéni életstratégiák kerülnek előtérbe. Mindenkit csupán a saját egyéni sorsa érdekel; magának remél kibulizni valamit. A szétesett, megosztott, frusztrált, tehetetlen és a gyűlölettől egyre jobban átitatott társadalomnak nincsen semmiféle közös célja. Ebből a szempontból Magyarország kétségtelenül, legalábbis európai viszonylatban, mindenkinél jobban teljesít. A felhígított és árucikké silányított magyar állampolgárság függvényében ma már az is kérdés, hogy mi a tényleges jelentése és tartalma a „magyar nemzet” kifejezésnek. Ez a „nemzeti-keresztény” Orbán-rezsim legnagyobb „sikere”! Elérte, hogy a magyar társadalom számottevő része sem a hatalomtól, sem az ellenzéktől nem vár semmit. Az Orbán-rezsimnek ez jó; az ellenzéknek ellenben katasztrofális.
Orlai Petrich Soma: Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat (1860 körül) – Wikipédia
Vitathatatlan, hogy feleszmélés nélkül sem reménye, sem esélye nincs a változásnak. 2014-ben marad Orbán. Számára már az egyszerű többség is bőven elegendő. Jelen állás szerint pedig az simán megvan a Jobbikkal. Ne legyenek illúzióink. Szükség esetén Orbán és Vona együtt fognak kormányozni!
Tévedés lenne azonban kollektív feleszmélésben reménykedni. A feleszmélésnek egyéni szinten kell megtörténnie. Az egyes embereknek kell ráeszmélniük arra, hogy választaniuk kell: állampolgárok, avagy alattvaló jobbágyok kívánnak lenni a jövőben. Ameddig ez utóbbiak vannak többségben, az ellenzék pedig önmagával és az illuzórikus pozíciók elosztásával van elfoglalva, addig az Orbán-rezsim stabil marad.
A közhiedelemmel ellentétben az orbáni történet nem csupán a politikáról, hanem valójában – és sokkal inkább – magáról a magyar társadalomról, ennek kríziséről, szól. Hogyan határozza meg önmagát és a helyét a modern és globalizálódott világban? Az ezeréves múlt ugyanis semmiféle formában nem garancia a jövőre nézve. Különösen akkor nem, ha egy minden szempontból (katonailag, gazdaságilag, demográfiailag stb.) eljelentéktelenedett, geopolitikailag viszont stratégiai helyen fekvő ország állandó konfliktusforrássá és a térséget destabilizáló tényezővé válik.
Az ipari méretű információtermelés, a korlátlan információáramlás, a napi szintű tömegmanipuláció és befolyásolás korában a hangzatos szavak is fontosak, de mindennél fontosabb a személyiség. Orbán Viktor sem annyira a szavaival, hanem inkább a személyével és a voluntarizmusával nyűgözi le azokat, akik vakon hisznek benne, és készek a végsőkig is elmenni vele és érte; még akkor is, ha személy szerint semmi előnyük nem származik a rendszerből, vagy akár bele is döglenek. Számukra az illúzió varázs- és valóságerővel bír.
A jövő nagy kérdése, hogy a magyar társadalom mire képes. Egyelőre úgy tűnik, hogy hiteles személyiségeket és ellenzéket nem, csupán orbáni kreatúrákat képes magából kitermelni – és főképpen megtűrni! És ez utóbbi mindennél tragikusabb. Úgy tűnik, hogy a rendszerszerűvé tett kontraszelekció most bosszulja meg magát!