Függetlenség és képmutatás

Lehetetlenre vállalkozom és bizonyosan népszerű sem lesz, amit mondani fogok. Röviden szeretném érzékelteni, hogy mekkora hibát követ el a demokratikus ellenzék, ha ragaszkodik valamihez, amihez nem kellene és elmulasztja szorgalmazni azt, amire szükség lenne. Azt remélem, hogy még ha nincs is itt mód a bővebb kifejtésre, érzékeltethető, hogy mi a hiba és mire kellene törekedni (ha már törekednek.)

Ismét és még nagyon sokáig mellé fognak beszélni a politikusok az igazságügyi szervezetek függetlenségének kérdésében. Most az ügyészség, aztán nemsokára a bíróságok közjogi státuszának, szervezeti szabályozásának dilemmái borzolják a kedélyeket. Baloldaliak úgy gondolják, hogy e szervezetek jelenlegi látszólagos függetlenségének jobboldali felszámolása elleni tiltakozással a jogállamot védelmezik. Nem jó az irány.

Az ügyészség parlamenti "felügyelete" fából vaskarika, még elvileg sem működhet, rossz rendszer, nem is igen lehet megtölteni tartalommal, ebből soha nem lesz ténylegesen átlátható, számonkérhető működés. A hangsúly a felelősségen van: egy kormány alá rendelt ügyészség viselt dolgaiért végső soron a miniszter, a kormány a felelős. A klasszikus nyugat-európai modell erre és a korlátozott miniszteri irányításra épül: a miniszteri irányítás nem jár azzal a lehetőséggel, hogy konkrét ügyek érdemében utasításokat adjon. Nem utasíthat vádelejtésre vagy vádemelésre stb. Ugyanakkor politikai felelősséget visel az ügyészség tisztességes, jogállami és hatékony működéséért. Ezt a szervezet átláthatóságát biztosító szabályok garantálják, ahogy az ügyészek kiválasztását és előmenetelét szigorú kompetitív elvek vezérlik, nincs lehetőség a politikai, ideológiai kiválasztásra. Vagyis semmit nem ér az ügyészség alkotmányban garantált függetlensége, arról nyugodtan le lehet mondani, sőt a demokratikus ellenzéknek követelnie kellene, hogy az ügyészség kormány alá rendelésével a kormányzat vállaljon felelősséget az állami vádképviselet tevékenységéért. És persze ugyanilyen erővel követelnie kellene azt is, hogy az ügyészség jogállami működését biztosító szabályok is megteremtődjenek. Különben nincs értelme a kormányzati felelősségnek sem. Úgy tenni, mintha a jelenlegi helyzet védelmével a demokráciát vagy a jogállamot védenénk, megalapozatlan, az ügyészség tevékenysége ezt nem támasztja alá. Igaz ugyan, hogy ebben a régióban, azon belül is ebben az országban a kormányzatok szeretnek visszaélni hatalmukkal és minden ilyen szándék ellen nem lehet tökéletesen védekezni. De még nagyobb hagyománya van a képmutatásnak: a függetlenség látszata mögé rengeteg ellenőrizetlen befolyást, káderpolitikát, politikai igényt és személyes szándékokat lehet rejteni. Ráadásul ilyen körülmények között az igazságszolgáltatás tekintélyét lehetetlen megteremteni.

A felelősség elől való menekülést szolgálja a parlamentnek való alárendeltség. Az ilyen felelősség érdemben csak a bizonyítottan diszfunkcionális működést szolgálja. Felvethető persze, hogy a miniszter és a kormányzat politikai felelőssége sem működik, de ugye most éppen alkotmányozunk (pontosabban alkotmányoznak): ha már részt vesznek a demokratikus pártok ebben a játékban (a figyelmeztetések ellenére), akkor legalább képviseljenek olyan elveket és koherens intézményi átalakításokat, amelyek a jogállam erősítését szolgálják. Úgyse lesz belőle semmi, de legalább mondhatják, hogy a céljaik nemesek voltak és felmutattak valami hozzáértést.


Symbol of Dysfunction (Belleville randevú) – flickr/qu1j0t3

Az ügyészség közjogi helyzetének újraszabályozása persze ennél bonyolultabb, a részleteken és a bennük bujkáló ördögökön múlik a siker. De talán még összetettebb a bíróság szervezeti szabályozása. Nem akarom nagyon megijeszteni jóhiszemű barátaimat, de itt sem a viszonylag nagyobb átalakításoktól kell félni, hanem az elvtelen kompromisszumokon alapuló semmittevéstől vagy látszat-változtatásoktól. Nem érdemes a bíróság jelenlegi igazgatási csúcsszerve, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács összetételével bajlódni. Attól nem lesz működőképesebb, ha növelik a nem bíró tagok létszámát, ez csak a politikamentesség látszatát csökkenti. Nem érdemes ragaszkodni e bírói szerv hatásköreinek teljességéhez, csak tudni kell, hogy miről kell lemondani és mihez kell ragaszkodni. Nem annyira bonyolult: minden olyan kérdésben, amelyben a bíró státusza vagy az ítélkezési tevékenység érintett, autonóm bírói szervnek kell döntenie. Nem lehet a bírák kiválasztását, előmenetelét, fegyelmi felelősségét, a szakmai kontroll eszközeit a bírói hatalmi ágon kívülre helyezni. De felelősséget kell helyezni a végrehajtó hatalom vállára is, és ez csak úgy megy, ha hatáskörei vannak. Például a kormányzat felelős a bíróságok működési feltételeinek biztosításáért, rajta csattan, őket kell kárhoztatni, ha nincs elég segédszemélyzet, omladoznak az épületek vagy kevés a státusz. Ma az igazságügyért viselt kormányzati felelősség üres, használhatatlan és nincs felelősségi elem a rendszer működésében. (Itt még véletlenül se jusson senkinek eszébe az, hogy az OIT elnöke az Országgyűlésnek beszámol! Ez nem felelősség, és még az átlátható működéshez sem járul hozzá sokkal.) De nem csak felelősség nincs, nincs senki arra kényszerítve, hogy együttműködjön a másik hatalmi ággal; a kormányzat a bíráskodás hatékony és színvonalas működéséért cserébe jó feltételeket biztosít. Persze itt is egy ilyen irányú változtatás önmagában akár még ronthatja is a helyzetet: egy erre hajlamos kormányzat komoly sebeket ejthetne a bírói függetlenségen. Ezért kell megerősíteni a bírói függetlenség garanciarendszerét és ezzel párhuzamosan, ezzel összefüggésben megteremteni a szervezeti átláthatóságot. (Ezt számos jelenlegi bírósági vezető nem fogja érteni, de ezen csak túlteszi magát a jogalkotó, egyszer a jogállam érdekében is eltekinthet néhány érintett véleményétől.) Egy ilyen vegyes rendszer képes kielégíteni a függetlenség, hatékonyság, kormányzati és bírósági felelősség érvényesülését egyszerre is. Újra mondom: a részletek fontosak, de persze egyelőre az elvek tisztázására lenne szükség. Az a gyanúm azonban, hogy ilyen radikális változtatásnak nincs esélye, és ami még tragikusabb lenne: a demokratikus ellenzék sem veszi észre, azzal, hogy védelmezi a szervezeti függetlenség függönyét, lehetetlenné teszi a felelősségi viszonyok tisztázását. Ha már alkotmányoznak, követeljenek a jobboldalnál határozottabb reformokat az igazságszolgáltatási intézmények szabályozásában!

Erről persze még rengeteg apró mondanivaló lenne, de most csak azt szeretném a Galamus olvasóitól kérni, értsék meg: a helyzet ezekben az intézményekben bonyolultabb annál, hogy függetlenséget védelmezőkről és gonosz "függetlenséget maguk alá gyűrőkről" lehessen beszélni. Ma sem mondok mást, mint évek óta mindig ebben a kérdésben: nem jók a monolit megoldások, lehetőleg kiegyensúlyozott, együttműködésre épülő intézményeket kell kialakítani.

Egy autoriter politikai kultúrában és az ellensúlyokat nyíltan tagadó kormányzati rezsim idején? Éppen ezért!


Fleck Zoltán                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!