Mindenben az SZDSZ-nek volt igaza



Szívességet tett a liberálisoknak a KDNP azzal, hogy a nyári uborkaszezon közepén vezető politika hírt csinált a liberális párt, a demokratikus ellenzék jogutódja, az 1990 és 2010 között parlamenti pártként működő Szabad Demokraták Szövetsége megszűnéséből. Ez mindenkinek jó alkalom a múlt átgondolására. (1) Merthogy 2013-ban sok minden másképpen értékelendő, mint a maga idejében. Bár a választók, a közvélemény ma ezt nyilvánvalóan nem így látja, mégis úgy gondolom, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszak legfontosabb vitakérdéseiben az SZDSZ képviselte a modernitást, a sikeres és boldog európai országokhoz való felzárkózás alternatíváját. Az elmúlt két évtized azon változásai, amelyek élhetőbbé tették az országot, a liberális elvek megvalósulásának köszönhetők. És rossz közérzetünk, százezrek külföldre távozásának oka számos olyan körülmény, amelyet nem – vagy nem az SZDSZ által képviselt – liberális elvek alapján oldottunk meg.


1. Az SZDSZ vezette azt a szellemi csatát, amelynek a végén a III. Magyar Köztársaság Alkotmánya a fékek és ellensúlyok rendszerére épülő parlamentáris demokráciát és nem elnöki rendszert hozott létre. Az SZDSZ jelölte a köztársaság első elnökét, Göncz Árpádot, akinek népszerűségét egyetlen későbbi elnök sem tudta utolérni. 1989–90-ben még nem lehetett látni, hogy a köztársasági tradíció szimbólumaihoz (címer, nemzeti ünnepek) való elvi ragaszkodásnak is mekkora gyakorlati jelentősége van. Még senki sem gondolt arra, hogy az első Orbán-kormány boldogan vállalja a koronaúsztatás giccses ceremóniájának főszervezői szerepét, azt pedig még kevésbé, hogy 2010-ben a második Orbán-kormány fogja a liberális alkotmány konstrukcióját szétverni. És az is csak utólag látszik nyílegyenes történetnek, ahogy a magyar jobboldal a Tátra, Mátra, Fátra hegyeit szimbolizáló „hármas halmot” választva eljutott oda, hogy választójogot adjon félmillió határon túlinak. Csak ma, az Alkotmánybíróság jogköreinek durva csorbítása után lehet kellően méltányolni azt a kiállást is, amellyel a liberális párt programja már 1989 tavaszán pontosan körülírta, milyen jogokat kell biztosítani a testületnek. Még abban a fontos részkérdésben is igazuk volt a tervezet készítőinek, amikor a bírói függetlenség maximalizálása érdekében azt javasolták, hogy az alkotmánybírákat ne lehessen újraválasztani.


2. A rendszerváltás hajnalán az SZDSZ fogalmazta meg legnagyobb szellemi átütőerővel a jelző nélküli piacgazdaság szükségességét. Akkor még a Fidesz is ezen az állásponton volt. Az antalli többség – német mintára – beíratta ugyan az Alkotmány preambulumába a „szociális piacgazdaság” kategóriáját, de ez a koncepció soha nem épült be szervesen a politika főáramába, a közvélemény szókészletébe. Az SZDSZ hangoztatta minden fórumon a minél gyorsabb privatizáció elkerülhetetlenségét, azt, hogy az állami vagyont pénzért kell eladni és nem ingyen szétosztogatni, s hogy a bevételből az államadósságot kell csökkenteni. A liberálisok – megint csak a Fidesszel együtt – kezdettő fogva elvi alapon ellenezték a múltbeli sérelmek és jogtalanságok olyan kárpótlását, amelynek terheit a mai adófizetők viselik, s mint később kiderült, véleményüket jórészt osztotta az Alkotmánybíróság is. A liberális gondolkodást képviselő közgazdászok voltak azok, akik már a 80-as évek közepétől az exportorientált gazdaságpolitika mellett kardoskodtak, és azt hangsúlyozták, hogy a nyersanyagszegény Magyarország esetében ez nem valósítható meg másképp, mint a multinacionális vállalatok világhálózatába való beintegrálódás útján. Ezt a nézetrendszert foglalta össze az 1989-es ún. Kék könyv, amely A rendszerváltás programja címet viselte.



1990 – Népszabadság/Hodosán János

3. A Horn-Kuncze kormány történelmi érdeme volt a román és a szlovák alapszerződés megkötése – azt követően, hogy az Antall-kormány Ukrajnával már 1991-ben meg tudott állapodni. Ezek a szerződések kollektív kisebbségi jogokat biztosítanak, és azt, hogy a kisebbségek ügye nem belügy, hanem államközi ügy. Az alapszerződések valójában megteremtették Magyarország „védhatalmi státusát” (azt, amit most Tőkés László követel), anélkül, hogy ezt a történelmileg és jogilag már lefoglalt kifejezést a magyar kormány előhúzta volna. Egyébként a NATO, illetve az Európai Unió sem vett volna fel minket a tagjai közé anélkül, hogy megállapodtunk volna a szomszédainkkal a közös határok sérthetetlenségéről, és annak megerősítéséről, hogy egymással szemben területi követelésünk nincsen és ilyet a jövőben sem támasztunk. A szomszédsági politika ügyében a jobboldal meghatározó erői – Csurka István politizálásától számítva – mindig is a konfrontáció pártján álltak. Ebből lett a státusz-törvény, a magyar igazolvány, a kettős állampolgárság és végül a határontúliaknak biztosított szavazati jog rendszere. Ezt a szocialisták kezdetben elvből ellenezték, később lépésről-lépésre hátráltak, sőt 2013-ban még bocsánatot is kértek Erdélyben a 2004-es népszavazás során képviselt álláspontjuk miatt.


4. Bár a szerződések önmagukban soha sem jelentenek 100 százalékos garanciát a békére, a szomszédos országok közötti feszültségek folyamatos csökkenésére, mégis nyilvánvaló, hogy ezen megállapodások nélkül aligha kerülhetett sor a békeidőben alkalmazott sorozás és sorkatonai szolgálat intézményének eltörlésére 2004-ben. Ez egyben alapvető fontosságú emberjogi és – a fiatal fiúk többsége számára – fontos életminőségjavító lépés is volt.


5. Az önkormányzati törvény megalkotása során az SZDSZ képviselte legerőteljesebben a decentralizáció fontosságát, amit jelszószerűen a párt úgy fogalmazott meg, hogy „a fontos dolgok helyben történnek”. 1990 nyarán ebben a kérdésben egyébként nem is voltak nagyon élesek a viták. Akkor egyik parlamenti párt sem gondolt arra, hogy lehetséges és helyes volna a közoktatást, illetve az egészségügyet totálisan centralizálni, az önkormányzati tulajdon megszüntetése útján irányítani. Csak most, a második Orbán-kormány államosítási döntései, az iskolák és a kórházak élén végrehajtott totális vezetőcsere után világos, mekkora társadalmi érték teremtődött 1990-ben.


6. A korszakváltás programja címet viselte az SZDSZ második átfogó társadalmi-gazdasági projektuma, a 2000-ben megjelent, 10 évre szóló választási és kormányzati program. A gazdaságpolitika terén ez a könyvterjedelmű, 250 oldalas dokumentum fogalmazta meg először a szektorsemleges adóztatás koncepcióját, amit azután a későbbiekben igen félreérthető módon „egykulcsos adózás” néven emlegettek a médiában. A hazai tapasztalatok ugyanis már röviddel a rendszerváltás után azt mutatták, hogy a háztartások és a vállalatok eltérő adóztatása – vagyis az szja és a nyereségadó jelentősen eltérő mértéke – kényszervállalkozások százezreit hozza létre, amelynek egyetlen értelme és célja az adókerülés. Ezért javasolták akkor a liberálisok az egységes, lineáris kulcsú adóztatást mind a vállalatok, mind a magánszemélyek számára, ami nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a legalacsonyabb keresetűek 0 kulccsal adózzanak (vagyis, hogy két kulcs legyen), és kifejezetten szükségessé teszi azt is, hogy a tehetősebbek értékarányos adót fizessenek a tulajdonukban álló ingatlanok (házak, lakások, telkek, mezőgazdasági földbirtokok) után.



Horn Gyula és Kuncze Gábor (1994) – MTI

7. Azt már 1995 óta lehet tudni, hogy az európai közös valutának euró lesz a neve, és azt is, hogy Magyarországnak is mihamarabb alkalmassá kell válnia a bevezetésre. Az egymást követő kormányok azonban képtelenek voltak a szükséges egyensúlyi feltételek betartására: amikor nehéz döntésekre lett volna szükség, mindig a rövid távú népszerűség szempontja kerekedett felül. Az SZDSZ és a liberálisok szakértői többször is elmondták, hogy az euró mielőbbi bevezetése alapvető érdeke az országnak. Ha nincs szilárd valutája az országnak, akkor nem lesz fejlesztés, exportot szolgáló beruházás; aki biztonságban akarja tudni a megtakarításait, az külföldre viszi a pénzét. Az árfolyam gyengülése vészesen meg tudja növelni a devizában fennálló adósságok forintban kifejezett értékét stb. Az viszont csak a mostani nemzetközi pénzügyi válság nyomán vált nyilvánvalóvá, hogy a 2004 és 2008 közötti kegyelmi állapot helyrehozhatatlanul elmúlt. Most már, ha jobban is teljesítene a magyar gazdaság, nagy kérdés, hogy EU-s partnereink beengednének-e minket az euró-övezetbe.


8. Az egészségügy reformja kezdettől fogva egyik alapkövetelése volt a liberális pártnak. Ennek középpontjában 2000-től az Országos Egészségbiztosítási Pénztár monopóliumának megszüntetése állt. Amikor 2006-ban SZDSZ-es szakpolitikus állt a tárca élén, fél év alatt fundamentális reformtörvényeket fogadott el az Országgyűlés. Ha nagy viták és kompromisszumok árán is, de 2007/2008 fordulóján megszületett a több-biztosítós modell működését szabályozó, a holland és a szlovák példát követő törvény is. Nem a liberális párton múlt, hogy a kormány a vizitdíjas népszavazás után meghátrált, és visszavonta a biztosítási törvényt is. Oly annyira nem, hogy az SZDSZ-es egészségügyi miniszter leváltása a kormánykoalíció felbomlásához vezetett. De a liberális politika eredményeként sem a jelenlegi kormánypárt, sem a politika más szereplői nem hazudhatnak, nem ígérhetnek többé ingyenes egészségügyet. A Fidesz 2010-ben óriásplakáton hirdetett választási hazugsága („Mentsük meg az egészségügyet!”) ma már mindenki előtt hiteltelen. Ezért inkább nem csinálnak semmi mást, csak korlátlanul birtokba veszik az egészségügy eszközeit, forrásait, megfosztva minden szereplőt – beteget és orvost – az érdekérvényesítés lehetőségétől.



Gyurcsány Ferenc bejelenti, hogy leváltja Horváth Ágnes SZDSZ-es minisztert (2008. március 29.) – MTI

9. A liberális párt, sőt már korábban a demokratikus ellenzéki mozgalom, a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) egyik alapelve volt, hogy a leghátrányosabb társadalmi csoportokat az államnak segítenie, támogatni kell – ilyen célok érdekében az állami beavatkozás indokolt. Nem véletlen, hogy a már említett 2000-es pártprogram is az „Esélyt mindenkinek” alcímet viselte. Ebben a kérdésben az SZDSZ többé-kevésbé meggyőzte az MSZP-t, amelynek politikusai és szakértői korábban az alanyi jogon járó támogatások mellett érveltek, míg a liberálisok kezdettől azt képviselték, hogy a rászorultsági elv alapján ítélhető meg, hogy kit szabad támogatni az adófizetők pénzén. Különösen fontos vita folyt a családi pótlék kapcsán, amelyet az SZDSZ csak a rászorulóknál tartott indokolhatónak. Abban persze az SZDSZ mindig egyetértett a szocialistákkal, hogy a családi pótlék a családtámogatás leghatékonyabb formája, ezért gondoskodni kell az értékállóságáról, az pedig álmában sem jutott eszébe egyik pártnak sem, hogy a gyermekneveléshez adott támogatást az adóból lehessen leírni (mint ahogyan ezt 2010 óta a Fidesz-kormány előírja), hiszen a legszegényebbeknek ehhez nincs elegendő jövedelmük. A demokratikus ellenzék és a liberális párt kezdettől fogva küzdött a romákkal szembeni társadalmi szegregáció és diszkrimináció visszaszorításáért, megtiltásáért. Megalkuvás nélkül ezt az álláspontot képviselték azok a liberális politikusok, akiket a párt az oktatási tárca élére állított. 1997-ben, amikor a Sulinet program indult, elsősorban a leghátrányosabb helyzetűek számára volt fontos, hogy az állam pénzzel támogassa az iskolák számítógépesítését, bekapcsolását a világhálóba, hiszen tudni lehetett, hogy a közép- és a felső osztályok gyermekei otthoni is hozzájutnak ehhez.


10. Amikor az alkotmányos rend kialakítása keretében sor került az állam és az egyházak szétválasztására, a szabaddemokraták jelentős, de csak lassan megvalósuló kezdeményezése volt az ún. 1 százalékos adószabály bevezetése. Ennek az lett a vége, hogy az adózók 1997 óta szabadon rendelkezhetnek az szja 1 százalékáról, s ha azt valamelyik egyháznak ajánlották fel, akkor – több éven át – az állami támogatás is ezzel a pénzösszeggel volt arányos. Ki gondolta volna a 90-es évek legelején, hogy a Fidesz által kiötlött Alaptörvény durva és önkényes megkülönböztetést fog alkalmazni a vallásfelekezetek között, és ismét szorosra fűzi az állam és a katolikus egyház privilegizált kapcsolatát?


11. Fontos – ám csak kevés választót érintő – emberi jogi kérdésekben az SZDSZ akkor is állást foglalt, ha tudta, hogy ezek népszerűtlen ügyek, és látta, hogy a többi párt hallgat (pl. hajléktalanok segítése, a székesfehérvári, Rádió utcai kilakoltatás, a kábítószer-fogyasztók kriminalizálása elleni fellépés, életmódbeli kisebbségek melletti kiállás).


12. Az ügynöklisták nyilvánosságra hozása, pontosabban szólva ennek meg-nem-történése máig mérgezi a politikai közéletet. Ebben a kérdésben is a szabaddemokraták voltak a kezdeményezők. Már 1990 őszén törvénytervezetet készítettek. E szerint nyilvánosságra kellene hozni azon III/III-as tisztek és hálózati személyek nevét, akik nem mondanak le önként állami hivatalukról. A javaslatot a Parlament napirendre tűzte, tárgyalni azonban nem tárgyalta. Azóta csak rossz és végrehajthatatlan törvények születtek erről a Házban.


13. A liberális párt és a liberális értelmiség számára fontos küzdőtér volt a sajtószabadság ügye és a médiaszabályozás területe. Bár annak idején sok bírálat érte a százféle kompromisszum nyomán megalkotott médiatörvényt, de most lehet látni, hogy a politikai pártok képviselőinek bevonásával működő ORTT és a privatizált újságok-rádiók-tévék rendszere ezerszer jobb volt, mint az egy pártnak minden tekintetben alárendelt médiahatóság és az egy kézből vezérelt kormánypárti média.


14. Két évtizeden át szabaddemokrata politikus állt Budapest élén. A fővárosban kezdettől fogva olyan pezsgő volt a kulturális élet – és még ma is az –, hogy a minőségi, magas kultúra területén (zene, színház, balett stb.) vetekszik a világ bármely nyugati metropolisával, ami a világ minden tájáról ide vonzza a fiatalokat, akik persze leginkább az Óbudai Sziget Fesztivál, illetve az új kulturális hungarikum, a romkocsmák jó hírét terjesztik. És ami talán még mindezeknél is fontosabb: azok a magyar fiatalok, akik az elmúlt években külföldre mentek, leginkább egy okot emlegetnek, ha megkérdezzük tőlük, miért fognak visszajönni: „mert Budapesten nagyon jól lehet élni.”



Demszky Gábor kihirdeti a Városháza újjáépítésére kiírt pályázat eredményét (2008. október 31.) – epiteszforum.hu

Természetesen van abban túlzás, ha azt mondjuk, hogy a liberálisoknak mindig, mindenben igazuk volt. Az osztrák-magyar határ megnyitása, az ország NATO-csatlakozásának elindítása Horn Gyula történelmi érdeme. 1990 és 1993 között sok fontos dolog történt, amit Antall József küzdött végig. Amíg az SZDSZ képviselői ott ültek a Parlamentben – akár a kormány-, akár az ellenzéki oldalon – sok ezer törvény született, tízezer számra adtak nyilatkozatot a párt vezetői a médiumoknak. Számtalan példát lehetne felsorolni, amikor az SZDSZ által kezdeményezett vagy támogatott döntésről utólag kiderült, hogy mégsem volt jó döntés; amikor a liberálisok jobb meggyőződésük ellenére engedtek az álláspontjukból, és arra is nagyon sok példa volt, amikor az SZDSZ a kisebbik rosszat választotta egy nehéz döntési helyzetben. Soha nem tudjuk meg, mi lett volna akkor, ha az SZDSZ ezeket a kompromisszumokat nem köti meg. És persze voltak elhamarkodott nyilatkozatok, félresikerült mondatok is. Amit állítok, az tehát „csak” annyi, hogy a felsorolt ügyekben a szabaddemokraták képviselték a legkövetkezetesebb módon a helyes álláspontot, továbbá az, hogy 2013-ból visszatekintve éppen ezek az ügyek minősíthetők sorsdöntőnek. Persze mint mindent, amit hús-vér emberek csinálnak, ezt a 14 ügyet is lehetett volna eredményesebben menedzselni, jobban kommunikálni.


Magától kínálkozik a kérdés: ha minden fontos kérdésben az SZDSZ-nek volt igaza, miért veszítette el a szavazók támogatását, miért alakult ki olyan helyzet, hogy 2010-ben a párt már nem is indult az országgyűlési választásokon? Mértékadó, de szerintem téves érvelés szerint az egészségügyi reform volt a bukás oka. Meglehetősen elterjedt az a vélekedés is, hogy a mai magyar társadalom legsúlyosabb problémája a megosztottság, a bal- és a jobboldal szembenállása, együttműködésre való képtelensége. Ez sok esetben így is van. A liberális párt szavazótáborát azonban leginkább nem a jobb- és baloldal konfrontációja erodálta. Éppen ellenkezőleg.


Az SZDSZ azért vesztette el a híveit és a szavazóit, mert éppen a fentebb említett 14 ügyben a baloldal pártjai egyfelől – első-, másod- és harmadsorban az MSZP, illetve a minimális támogatással rendelkező kispártok, mint az LMP és a Munkáspárt –, a jobboldal pártjai másfelől vagy eleve szemben álltak az SZDSZ-szel, vagy kihátráltak mögüle. Mindkettőre jó példa a piacgazdaság megítélése. Az MDF (2) és az MSZP csak félszívvel tudta elfogadni a kapitalizmust, a Fidesz pedig csak 1998-ig. (3) Orbán Viktor pártja egyre inkább az állampárti gazdaság dominanciáját hirdeti, és 2010 óta a kapitalizmus-ellenesség lett az egykori fiatal demokraták vezérlő csillaga. Mindez persze nem elválasztható attól, ahogyan a választók gondolkodtak, illetve gondolkodnak. A rendszerváltás környékén – 1988 és 1992 között – végzett közvélemény-kutatások egyértelműen azt jelezték, hogy a piacgazdaság, a kapitalizmus elfogadottsága nem vagy csak egyes kérdésekben haladta meg az 50 százalékot, azt követően pedig szinte folyamatosan csökkent. (4) A bal- és a jobboldal két nagy pártja igyekezett azt mondani, amit a választók hallani szerettek volna. S amit a pártok mondtak, illetve mondanak, az meg is erősíteti a közvéleményt saját hitében – hiszen nagyon hasonlókat mondanak. A 2008 végén kitört és hatásaiban máig tartó nemzetközi pénzügyi válság még rá is erősített arra a vélekedésre, hogy a kapitalizmus mint olyan van válságban. Ma ezt vallja nemcsak az MSZP és az egész jobboldal, de még az önmagukat középen állónak tartó politikusok és politikai elemzők egy része is. Mivel a liberálisok – nemcsak nálunk, másutt is – a piacgazdaságot, a kapitalizmust képviselik, a liberális pártok a válságot kísérő demagóg, piacellenes retorika, bűnbakképzés első számú célpontjai, áldozatai is.


Az SZDSZ mint pár, és a politikusai mint egyének, ezekben a vitákban két oldalról kapták az ütéseket, s váltak a tudatos karaktergyilkos politika áldozataivá. Az lett volna a csoda, ha tovább bírják. És mégis: ha végiggondoljuk az 1910-től 2010-ig tartó időszakot, elmondhatjuk, hogy Magyarország számára minden kritika és hiányérzet ellenére is a rendszerváltást követő 20 év volt a legjobb periódusa ennek a száz évnek.





(1) A Fidesz is így gondolta. Ld. Balla György 2013. augusztus 27-i interpellációját az Országgyűlés rendkívüli ülésszakán, amelynek videofelvételét a párt órákon belül feltette a saját honlapjára.


(2) Azt azért érdemes rögzíteni, hogy Dávid Ibolya több olyan nyilatkozatot is tett, amelyben azzal bírálta a Fideszt, hogy „nekimegy a teljes kapitalista rendszernek”. Nem véletlen, hogy a 2010-es választások előtt volt egy – végül hamvába holt, vagyis inkább külső erők által megbuktatott – kísérlet arra, hogy az SZDSZ és az MDF közösen induljon a választásokon.


(3) Révész Sándornak alighanem igaza van, amikor éppen a KDNP által generált vita kapcsán nemrég arról írt, hogy a rendszerváltás idején csak az SZDSZ-ben és a Fideszben domináltak a nyugati típusú parlamentáris demokrácia elkötelezett hívei. Az MSZP és az MDF támogatóinak jelentős része csak „muszájdemokrata” volt.


(4) Ld. Andorka Rudolf (1990): „1988 utózöngéi – mit kell meghallani 1990-ben”, Közgazdasági Szemle, 1990. 10. sz. és Laki Mihály–Hann Endre: „A közvélemény a magángazdaság térnyeréséről”, U.o., 1992. 2. sz.




Mihályi Péter közgazdász