Galamus.hu - Bajnai késésben

Bajnai késésben

Nyomtatás

Részletek: Lánczos Vera; 2013. augusztus 30. péntek, 06:02

Pár napja felvételről megnéztem Alföldi Róbert „István, a király”-rendezését. Sokkolóan elgondolkodtató volt az előadás, teljesen át lett formálva az eredeti mű, egészen odáig, hogy többnyire még az énekhangja is hiányzott a rockopera szereplőnek. Meggyőződésem, hogy ez is tudatos rendezői döntés volt. A látlelet, amit a „nép” szemszögéből ad Alföldi a történelmi kontextusba helyezett mai politikai közéletről, tökéletes. E szerint a politika világát alulról szemlélő számára már minden és mindenki csak önmaga karikatúrájává vált, amit mondanak, érthetetlen, legfeljebb fals énekhangra hajaz. Az alul lévők, magukat érdektelennek vélve, hol ettől, hol attól sodortatva halálosan unják a politikát.

***

Múlt pénteken új helyzet állt elő az ellenzéki térfélen. A két legnagyobb ellenzéki párt eredetileg augusztus végére időzítette megállapodásuk tető alá hozatalát, e helyett azt tudatták velünk, hogy nem képesek tárgyalás útján megegyezni a közös miniszterelnök-jelölt személyében. Kiderült, Bajnai közvélemény-kutatásra bízná a döntést, amire Mesterházy az előválasztás ötletével rukkolt elő, patthelyzet alakult ki, majd hétfőtől szerdáig mindkét fél olyan nyilatkozatokat tett, amelyekből úgy tűnt, egyet hátrább lépnek, nem élezni, hanem tompítani igyekeznek a konfliktust. Ez az írás szerdán este jutott a Galamus szerkesztőségébe, és a felgyorsult események hatására csütörtök estére kicsit elavult. Én ugyanis arról írtam, miért jutott ide, ahova az ellenzéki összefogás, és mi lenne szerintem a csapdahelyzetből való kivezető út. Mára kiderült, azt a megoldást választották, amelyet én végzetesnek gondolok, s amellyel elmélyíteni fogják a múlt pénteken patthelyzethez vezető problémákat. Ezért a gondolatmenet és az elemzés ezekről a problémákról sajnos aktuális maradt. Abban a formában adom közre az elemzést, ahogy megírtam.

***

Figyeltem a választói reakciókat a patthelyzet létrejöttekor: dühösek, türelmetlenek, negatívak voltak. A „koncon marakodnak”, mondják, „mert csak a pozíció kell nekik”. Az átlagember el sem tudja képzelni, hogy mennyire nem szórakozás vagy élvezet ez a politikai küzdelem, de azt érzékelik, hogy a politikusaik mást mondanak, mint amit tesznek. Nagy tétről beszélnek folyamatosan, de nem ennek alárendelten cselekszenek. A Fidesz által teremtett torz választási eljárási rendszer és a sok részérdek összehangolásának nehézségei sem adhatnak azonban felmentést számukra az alól, hogy tekintettel legyenek a választó legfőbb elvárásaira. A politikus ezekkel kalkulálni köteles, különben rajtaveszt.

Tavaly október óta figyeljük a demokratikus ellenzék erőfeszítéseit, hogy a – demokráciákban természetes pluralizmus ellen ható – jogi kényszerekhez alkalmazkodva létrehozzák a Fidesz leváltására alkalmas ellenzéki formációt. Úgy tűnik, a Bajnai mögött állók és az MSZP sem értik igazán, még mindig nem, hogy a választópolgárok hite abban, hogy lehet győzni is, valójában csak akkor szilárdulna meg, ha erős és együttműködő ellenzéket látnának, és valós közös akaratot érzékelnének.

Bajnai csillaga tehát nem véletlenül állt akkor a legmagasabban, amikor azt üzente, hogy ernyőszervezetet hoz létre, amelyben minden demokratikus erőt egyesíteni akar és tud, ezt tekinti legfőbb céljának. Mára kiderült, hogy ezt a szerepet nem sikerült betöltenie.

2012 októberében én is azt hittem, képes lesz rá. Aktuális szövetségeseit, akiknek a színpadán fellépett, képes lesz letéríteni arról a pályáról, amely identitásuk alapja, hogy úgynevezett rendszerkritikára van szükség a jelenlegi rezsim felszámolásához (szerintük ugyanis szerint csak fokozati vagy árnyalatnyi különbség van az alkotmányos demokráciát elfogadó 2010 előtti kormányok és a Fidesz között, amely a demokratikus jogállamot felszámolta). Éppen fordítva történt azonban: ők győzték meg Bajnait, hogy „korszakváltásban” kell gondolkozni, amit az indokol, hogy a jelenlegi rezsimet lényegében a 2010 előtti kormányzások húzták magukra, ezért ugyanannyira felelősek a történtekért, mint a Fidesz, amely mindezt megvalósítja. Máig feloldatlan tehát az ellentmondás, hogy miként lehet egyidejűleg korszakváltásra alkalmas/nem alkalmas alapon szelektálni a majdani szövetségesek között, és azt hirdetni, hogy nélkülözhetetlen minden demokratikus erő egyesítése. Ez az ellentmondás az origója annak, hogy Bajnai ellenzékegyesítő küldetése kudarcba fulladt.

Akkor, 2012 októberében olyan kegyelmi pillanat volt, amikor összegyűjthette volna valamennyi ellenzéki, a demokratikus minimum talaján álló formációt. Akkor az MSZP –látva a tömeg rezonálását erre a vízióra – megijedt, hogy ha nem kezd tárgyalásokba, elveszítheti vezető szerepét. Ha ezek után Bajnai következetesen azt képviselte volna, amit ígért, és amit például Kerék-Bárczy Szabolcs annyira frappánsan és tömören fogalmazott meg a minap a Galamusban közölt interjújában a demokratikus ellenzék kívánatos morális alapvetéseiként, akkor ma nem itt tartanánk. Igaza van Kerék-Bárczynak: „a politika nem azt jelenti, hogy laboratóriumban létrehozok egy helyzetet, egy olyan országot, amilyenben én szeretnék élni. Az a fejemben lehet, mint elérendő cél… de a politikának az is fontos ismérve, hogy nem testidegen a társadalom adott állapotától és helyzetétől.”

A gyakorlatban nem lehet például egész generációkat egyszerűen leváltani. „Ne is akarjuk, és nincs is erre szükség” – mondja Kerék-Bárczy. „Azok vagyunk mi, aktív nemzedékek Magyarországon, akik vagyunk. Olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk. Jók-rosszak. Tehetségesek, kevésbé tehetségesek. Felkészültek, felkészületlenebbek. Közös a hazánk, közös az országunk. Adott az a nemzetközi környezet, ahol Magyarország előre kell hogy haladjon. Nekünk ebből a helyzetből kell kihoznunk a legjobbat.” Ha kezdettől fogva azt közvetítette volna Bajnai, hogy demokraták kötnek majd szövetséget demokratákkal a demokrácia helyreállítása érdekében, akkor ez hatott volna, és megteremthette volna ezt az egységet. A „Bajnai-brand” indokolta a színrelépést, s akkor még a kitűzött célhoz elég lett volna az ereje, mert az emberek erre vártak, rámozdultak. Amikor az LMP nemet mondott, akkor Bajnainak nyitnia kellett volna, és mindenki mást bevonni a tárgyalásokba, valóban ernyőt nyújtva, és együtt az MSZP partnereként tárgyalóasztalhoz ülni. Nagyjából ez lett volna az a politikai kreativitás és bátorság, amellyel szembefordulhatott volna a trenddel, a bűnbakkeresés folytatásával, a demokraták és antidemokraták közti határvonal elmaszatolásával, az alkalmazkodással a karaktergyilkos kommunikáció eredményeként kialakult pszichózishoz. Mindazzal, ami bénultságba és passzivitásba lökte a hazai közéletet. Ez valóban magától értetődően predesztinálta volna a vezető szerepre. Ez a pillanat azonban szertefoszlott az LMP nem-je utáni toporgással, és attól kezdve hiába fut versenyt az idővel, az idő ellene dolgozott és dolgozik.

Forrás: 168 óra

Lényegében egy éve azt a magyarázatot hallgatjuk, hogy Bajnai azért alkalmasabb – annak ellenére, hogy a mindenki felett állása megszűnt; hogy közben egy kis pártszövetség vezetője lett, rivalizáló pozícióba kerülve; hogy támogatottságuk, országjárás ide vagy oda, a felére apadt; hogy már nem akar mindenki fölé ernyőt tartani, sőt, a jelenlegi szervezete jobban szelektálna a demokrata szövetségesek között, mint az MSZP, ráadásul nem a demokratikus minimum talajáról –, szóval azért lenne állítólag ő alkalmasabb, mert az úgynevezett bizonytalanok számára ő az elfogadhatóbb. Ezek a választók állítólag soha nem szavaznának az összefogásra az MSZP-vel, csak akkor, ha a közös miniszterelnök-jelölt Bajnai lenne.

Ám a felmérések nem igazolják, hogy a bizonytalanoknak Bajnai fontosabb az összefogásnál. Ha csak rá vártak volna inkább, ennek jelét adták volna, a pártját neveznék meg olyanként, amelyre szavaznának a választáson. Nem igazolódott az sem, hogy volnának olyan jelentős potenciális jobboldali demokrata szavazó csoportok, amelyek kizárólag az ő és pártja részvételére tekintettel várnának csatlakozásra. Azon a néhány konzervatív politikuson kívül, akik már eddig is kiálltak a demokratikus értékek mellett – mint Kerék-Bárczy is –, és készek egy demokratikus együttműködés támogatására, előfeltételek nélkül is, nincsenek ilyen jobboldaliak.

Számomra a kötélhúzás most arról szól, hogy Bajnaiék úgy gondolják, azt hiszik, hogy a politikai erőtérben nyilvánvalóan nagyobb erőt képviselő MSZP önkorlátozása kikényszeríthető azon az alapon, hogy szerintük az összefogás csak Bajnai vezetésével lehet eredményes. Ám nem azt mondják, hogy ennek a fő oka a Bajnai-brand, hanem azt, hogy nekik rendszerkritikai alapon van „igazuk”, ők teszik „szalonképessé” a demokratikus összefogást. Azt hiszik, nem kell elegendő politikai erő birtokában lenni, a másik fél enélkül is „belátja” majd, hogy létezik olyan demokratikus közép, amely jobboldaliakat is magába foglal, és kizárólag azért passzív, mert nem hajlandó olyan együttműködésre voksolni, amely minden baloldali demokratikus formációt is tömörít. Ezzel szemben az a helyzet, hogy aki demokrata, nem az oldaliságot nézi, hanem értékek és elvek képviseletét. Az igazi középnek a demokratikus minimumot elfogadók körét tekinti, amelybe mindenféle irányultságú politikus belefér, jöjjön bárhonnan.

Nem szeretném, ha e gondolatmenet alapján az a látszat keletkezne, hogy levezetésem az MSZP nagyobb alkalmasságának igazolásáról szól. Csak annak a megállapításáról szól, hogy adottság egy több mint egymillió szavazóval rendelkező párt, amelyet brutális vereség után sikerült életben tartani és újra megszervezni. Természetesen önmagában az – ha olyan együttműködési kényszer áll fenn, mint jelenleg –, hogy egy párt a legnagyobb, a legkiterjedtebb szervezettségű, még nem predesztinálná arra e párt vezetőjét, hogy miniszterelnök-jelölt is legyen, ha van nála valóban karizmatikusabb, széles körben elfogadottabb, tehát több szavazatot hozó más jelölt, más pártból akár. De az elmúlt egy év eseményeiből az MSZP azt a következtetést vonta le, hogy nincs ilyen. És ha nincs ilyen, akkor miért is ne vezetné a kormányt a legnagyobb ellenzéki párt politikusa? Ezt érezhette meg Bajnai, és a tárgyalások sikerében már nem bízva állt elő a közvéleménykutatási ötlettel.

A politikának viszont megvan a maga belső logikája. Ez is figyelmen kívül nem hagyható faktum. A politika mindenkor erőtérben zajlik, s a mai Bajnai már nem ugyanaz, mint akinek 2012 októberében láthattuk őt. Nem tudom, ő és pártszövetsége mit gondolnak, mitől lenne ereje neki később az MSZP-vel szemben, ha a pozíciói kizárólag az MSZP önkorlátozásán és egy kierőszakolt alkun alapulnak, minden igazolható külső támogatás nélkül, miközben egyelőre jelenleg is Bajnaiék miatt szorítkoznak a tárgyalások két párt egyeztetésére. Jelenleg is ők képviselik azt az álláspontot, hogy a tárgyalások kiszélesítése és a megállapodás mindenki mással csak az után jöhet, ha a számukra fontos kérdésekben, a személyi kérdésben is döntés születik.

És ezt az a személy mondja, aki minden demokrata egyesítését célozta meg. Miközben az sincs világossá téve, hogy mire garancia konkrétan Bajnai személye, ami nem lenne elérhető egyéb módon, például együttműködési megállapodásba foglalt kikötésekkel. Miért nem azokról a feltételekről vagy konkrét megállapodásról hallunk részletesen, követelésként, amelyet az Együtt-PM elért már az MSZP-nél, megelőzendő, hogy valóban ne lehessen a kormányzás során ugyanazokat a ballépéseket elkövetni, amelyeket 2010 előtt. (Átláthatóság, antikorrupciós intézkedések, ezek valójában nem személyfüggő dolgok.)

Egy dolog szólhat Bajnai mellett még mindig: hogy az, ami a vázolt ellentmondások, az elmúlt év eseményei alapján a politikai riválisok vagy elemzők szemszögéből már világos, hogy ugyanis a kiinduló pozíciója megrendült, a választópolgárok jelentős része számára még kevésbé érzékelhető. Az ő fejükben még élénken él 2012 októberének hangulata, és szeretnék az eredeti víziónak megfelelően az ellenzék egyesített erőinek élén Bajnait látni. Ezért Bajnai talán jobb kulcs, mint Mesterházy annak az ajtónak a zárjához, amely a legszélesebb választói körhöz vezet, miközben nyilvánvaló, hogy az ajtó kinyitása az MSZP ereje nélkül lehetetlen lenne. Ugyanakkor lehetetlen lesz Bajnai számára ezt a látszatpozíciót is megőrizni, ha nem hagy fel a potenciális szövetségesek közt a szelektálással, ha nem ismeri fel, hogy ismét függetlenítenie kéne magát a pártpolitikai logikáktól, ha nem tér vissza eredeti célkitűzéséhez. Mert az ajtó kinyitásához nemcsak kulcsra van szükség (Bajnai), hanem kilincsre is (ami ebben a szimbolikában nem más, mint a teljes demokratikus térfél egységessége). A Fidesz által kikényszerített játékszabályok miatt ez minimum háromtényezős játék, nem lehet egyiket sem megtakarítani (működő pártszervezet által képviselt erő + szélesebb körben elfogadott vezető + egységesség minden demokratikus erő között).

A közös miniszterelnök-jelölt kiválasztására az elmúlt pénteken javasolt módszerek – azért mert most akarják, és nem legalább egy évvel ezelőtt valósították meg őket – tipikusan zsákutcás megoldást jelentenének, kizárólag az elbizonytalanodást és a kiábrándultságot növelnék. Az előválasztást is, a közvélemény-kutatást is vita előzné meg – és miről vitatkozhatnak? Arról, hogy a „rendszerkritikai” attitűdből fennmaradt „korszakváltás” helytálló-e identitásként? Mélyíteni akarják az eddigi előítéleteket, nem törődve a következményével, a később szükséges bizalom elvesztésével? Mert mindez ezzel az eredménnyel fog járni. Vagy arról vitatkoznak majd, hogy melyikük jobb? De miben? Pártvezetésben? Szakértői kormányzásban? Egyik sem az a feladat, amire most elsősorban szükség lesz. A választó viszont tökéletesen érti, hogy ha nem tudnak kompromisszumot kötni, akkor győzni és egymás mellett kiállni, kormányozni sem fognak tudni együtt. A bizonytalan választó jobban fél a káosztól, mint az önkénytől, ezt tapasztaljuk minden nap.

Ebből a helyzetből csak úgy lehet jól kijönni, ha gyorsan lezárják – bárhogy – ezt a személyi kérdést, és kiszélesítik a tárgyalásokat. Hihetővé teszik, hogy az ernyő létrehozása változatlanul a legfontosabb cél. Annál is inkább, mert se az MSZP, se az Együtt-PM nem képes még közösen sem a Fidesz legyőzésére a többiek támogatása nélkül. (Nem beszélve arról, mennyire nem demokratikus eljárás az ő mellőzésük, az, hogy asszisztálásra szorítják őket a felkészülésben.) Most olyan feladatok megoldása előtt áll a demokratikus ellenzék, amelyekhez a kvalitások meglétét még senki nem bizonyíthatta, egy akár egész ciklusra kiterjedő helyreállító munka előtt, a jelenlegi rezsim kőkemény utóvéd harca közepette. Ennek során épp arra lesz szükség, ami most hiányzik, feltétlen bizalomra egymás iránt, nagyvonalúságra, önzetlen megállapodási készségre, kiállásra az együttműködők között az együttműködés érdekében, és széles körű szövetségépítésre. Ezért nincs olyan valós opciója – felelős magatartás esetén – egyik félnek sem, hogy megegyezés hiányában legfeljebb külön indulnak, mert ez önmagában nullázza le az eredeti célt és üzenetet a választó előtt. És fordítva, aki ma annak a gesztusnak a megtételére képes lesz, hogy önként, minden egyéb procedúra nélkül hajlandó a miniszterelnök-jelöléstől visszalépni, az lehet, hogy hosszabb távon inkább bizonyítja az alkalmasságát a közvélemény előtt. Ez energia-felszabadítást és fellélegzést jelentene. Jobb lenne az önkéntes gesztus a kényszeralkunál, amely később kódolt problémaként rombolni szokott. Egyik fél sincs felmentve ennek a lehetőségnek a végiggondolása alól. Hogy a választó mit fogad el közös döntésként, az meg a pártok összehangolt kommunikációjának függvénye elsősorban.

Lánczos Vera