Nincs már mire várni?
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2013. szeptember 11. szerda, 07:28
Már nem akartam írni az ellenzéki tárgyalásokról és a választásokig az ellenzékről sem. Nem akartam sem az érzéseimet, sem a gondolataimat elmondani a demokratikus ellenzék politikusairól és politikájáról. Most annak az időnek kellett volna jönnie, amikor csak és kizárólag az ellenségről, az Orbán–Simicska-klán bűneiről beszélünk. Arról, hogyan rabolták ki a legszegényebbeket és aztán sorba mindenki mást is, hogyan tömték tele a zsebüket a mi pénzünkkel. Mondhatnám azt is, hogy az ország boldogulására adott német, angol, francia, osztrák és svéd polgárok pénzével tömték tele a zsebeiket – hogy ne mindig a személytelen Európai Uniót mondjuk. Tulajdonképpen mondhatnánk azt is, hogy az Orbán–Simicska-klán a német, angol, francia, osztrák és svéd polgárok kirablására szerveződött bűnszövetkezet, amely, úgy mellesleg, kifosztja a magyarokat is. Szóval mostantól csak ezzel kellett volna foglalkozni, csak erről kellett volna írni. Arról például, hogyan akarja Tarlós István budapesti főpolgármester az emberi méltóságuk maradékától is megfosztani a hajléktalanokat, hogyan szeretné a semmibe űzni őket. Ezt terveztem, és azt hittem, ugyanezt tervezik a politikusaink is, mert egyedül ez az út vezet a győzelemhez.
De most nem tudok nem írni, tele vagyok indulattal és Ady sorai jutnak eszembe:
… átkozott nép
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen.*
MTI/Nagy Lajos
A mi politikusaink hasonlóak: érdemtelenek a szabadságra, és úgy tűnik, alkalmatlanok arra is, hogy segítsenek visszaszerezni számunkra a szabadságot. Ostobák, sértődősek és dilettánsok. 2010-ben az orbáni forradalmat a silányság forradalmának neveztem, de most azt kell látnom, hogy az ellenzék is osztozik ebben a negatív erényben. Egyvalami azonban még mindig megkülönbözteti őket az orbánistáktól, hogy ugyanis nem gazemberek és nem aljasok. Hallgattam tegnap este Tóbiás Józsefet, hogyan próbálja megmagyarázni a szocialista párt teljes kompromisszumképtelenségét. Láttam rajta, hogy elgyötört, és maga sem hiszi, amit mond. A félelem, ami sugárzott belőle, talán nem is az ő félelme volt, hanem azoké, akik arra utasították, hogy ő vállalja magára az egész párt ostobaságát. Akik így döntöttek, azoknak a nevét majd elég lesz akkor emlegetni, ha néhány év múlva elátkozzuk azokat, akik másodszorra is az Orbán–Simicska-klán kezére játszották az országot. Most nem érdemes megnevezni őket, mert nem érdemesek rá.
Egy bizonyos: ebben az országban a gondolkodó, kérdező és kritizáló értelmiségnek nincsen semmi becsülete. Bármelyik oldalt nézzük is, egyik sem kedveli. Az orbánisták csak azokat ismerik el, akiket alkalmasnak tartanak dicshimnuszok írására és éneklésére, akik szolgamódra gondolkodnak és cselekszenek. A másik oldal pedig bohócoknak tekint bennünket, akik igen mulatságosan tudnak ugrabugrálni, de egyébként semmi hasznunkat nem látják. Ha tévednék, máris bocsánatot kérek, de erre utal minden. Szinte teljesen feleslegesen írunk és beszélünk.
A sok csőlátó politikus meg azok, akik politikusnak hiszik magukat, a mi életünkkel játszik, főleg azokéval, akiknek alig adatott lehetőség a saját életének befolyásolására. Orbán országában pedig egyre több ember kerül ebbe a helyzetbe. Legelőször a romák, a hajléktalanok, a fogyatékkal élők, aztán szép sorban mindenki más, aki nem tartozik az uralkodó klánba.
Most a következő lehetőségek előtt állunk:
1. Arra szavazunk majd, aki van, és nem törődünk a többiekkel, akik között talán vannak a nagyobbaknál értékesebbek is. És csak azért tesszük ezt, hogy megszabaduljunk a mindannyiunkat kifosztó, a normális életet ellehetetlenítő Orbán–Simicska-klántól. Aztán majd megvívjuk a magunk küzdelmeit később, ha képesek leszünk rá.
2. Szerteszét szavazunk érzéseink szerint, és ekkor Orbán szolgálatára ítéljük önmagunkat.
3. Elmenekülünk ebből az elátkozott országból. De befogad-e minket valaki valaha is?
Mit tegyünk? Meneküljünk, vagy küzdjünk úgy, mint eddig, értelmetlenül? Hagyjuk, hogy újra meg újra megcsaljanak bennünket, csak azért, hogy a saját értéktelen büszkeségüket ápolgassák? Higgyünk újra meg újra, hogy eljön a Kánaán, ahol a szellem napvilága tekint be minden ház ablakán? Aztán hagyjuk magunkat lemészárolni a soron következő Segesvárnál? Vajon minek tekintenek minket a politikusaink? Orbán persze ostoba birkáknak, ezt tudjuk – és ő valójában nem is számít már. Az a fontos, hogy a demokratikus politikusok minek néznek minket. Egyikünket sem érdekli, hogyan hízelegnek, csak az fontos, mit tesznek velünk. Most különösképpen így van. A tetteikből pedig nem látszik, hogy valóban azok lennének, akinek mondják magukat, inkább tűnnek kicsinyesnek, szűklátókörűnek és irigynek.
Valójában minden mirajtunk múlik. Pillanatnyilag el kell fogadnunk, hogy nincsenek más politikusaink. A legfontosabb az, ne feledjük el, hogy nekünk demokrácia kell, mert csak akkor tudunk majd megszabadulni azoktól, akiket ma a megmentőinknek kell tekintenünk. Egyre nagyobb azonban az esélye annak, hogy a megmentőink mindent elszúrnak, és még önmagukat sem lesznek képesek megmenteni.
Lehet, hogy ideje felkészülni az emigrációra?
Üzenhetnek már utánam
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.
* Ady Endre: Sípja régi babonáknak (1914)
