Egy véleményváltozás íve



2010-ben, a választások előtt egy cikkben fejtettem ki, miért nem hiszem, hogy Gyurcsány Ferenc visszatérhet a politikába.


Hat évvel korábban én is reménykedve figyeltem Gyurcsány Ferenc fölbukkanását. Üdítő színfolt volt: tudott beszélni, volt víziója Magyarországról, fölismerte, hogy mifelénk az évszázadok óta rögzült mentalitás okozza a legnagyobb problémát, és ezen kellene változtatni, tudta, mit akar, és meg is próbált valamit csinálni. Sokáig azt hittem, végre Magyarországnak van egy államférfia.


Aztán lépésről lépésre rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, Gyurcsány Ferenc mégsem jó politikus. Hiszen egy politikust nem csak a víziói minősítenek, hanem az is, hogy meg tudja-e valósítani elképzeléseit. Csakhogy kezdtek jönni olyan hibák, amelyeket jó politikus nem követ el. Rögtön az őszödi beszéd, amelyet nem szűk körben, hanem az országgyűlésben kellett volna elmondania. De ha már ezt a szerencsétlen megoldást választotta, akkor számítania kellett volna pártbeli ellenfelei szorgos munkájára. Nem lehet jó politikus az, aki nem ismeri a saját pártját.


Aztán jöttek a rosszul előkészített vagy elő sem készített hebehurgya ötletek, élükön a kormányzati negyeddel. A jó politikus úgy jön elő népszerűségnövelő ötletekkel, hogy ezek valóban növelik a népszerűségét. Nem növelték, inkább lejáratták a szerzőjüket, rontották hitelét. Közben zajlott a rosszul előkészített egészségügyi reform hosszú agóniája – ugyancsak saját pártja hathatós közreműködésével. Végül az MSZP rákényszerítette a reformok visszavételére. Nem bírt a pártjával, de nem ezért gondoltam, hogy rossz politikus. Előfordul, hogy valaki rossz pártba keveredik, de ha kiderül, levonja a következtetést. Mert a jó politikus tudja, melyik az a pillanat, amikor a hitelessége megőrzésével visszavonulhat, hogy később visszajöhessen. Gyurcsány Ferenc nem tudta. Akkor, a reformok bukásakor kellett volna lemondania, és új pártot szerveznie. Sok híve volt, ha ellenfelei erősebbnek látszottak is. Ezt a pillanatot azonban elmulasztotta. Ehelyett a hátralévő néhány hónap alatt sorozatban került egyre méltatlanabb helyzetekbe, hagyta, hogy pártja fölmossa vele a padlót, míg aztán mégis eljött a lemondás pillanata – csak éppen későn. Mire meghozta döntését, egy hitelét vesztett miniszterelnök és pártelnök mondott le.


Bár Gyurcsány azt mondta, hogy tanult hibáiból, nem hittem, hogy visszatérhet. Kísértett a kétely: megtalálta-e azokat a módszereket, amelyekkel rokonszenves elképzeléseit meg is tudja valósítani; lett-e politikai „ütemérzéke”, és felismeri-e a megfelelő pillanatokat; nem sodorják-e el az ötletei, amelyeket nincs kitartása alaposan előkészíteni. Az lehet, hogy tanulóképes, de lehet-e tanulással pótolni az elvesztett hitelességet. Egyszóval magamban leírtam Gyurcsány Ferencet.


Ebből az alapállásból kezdődött véleményem lassú változása. Első apró eleme teljesen szubjektív volt, és a dac szolgáltatta. Erősen bosszantott, hogy a véleményvezért játszó baloldali és liberális politológusok és újságírók körében sikk lett rúgni egyet Gyurcsányba. (Ez a mai napig tart, jó példa erre a Magyar Narancs online pár nappal ezelőtti „műkritikája” Gyurcsány két felcsúti videójáról. Az első felében kedélyesen gúnyolódik az „alkotón”, a második felében pedig fogcsikorgatva elismeri, hogy hatásos kampányakció, főleg ha Bajnai felcsúti szereplésével vetjük össze.) Ezek a politológusok és újságírók akaratlanul is besegítettek Orbán aljas karaktergyilkosságába. Ettől persze még nem változott a véleményem Gyurcsány addigi tevékenységéről, de az vitathatatlan, hogy a későbbi véleményváltozáshoz ez a rugdosódás adott egy kis hangulati alaptónust: elkezdtem drukkolni neki.


Aztán 2011 őszén – kissé későn ugyan – kilépett az MSZP-ből, majd nem sokkal később új pártot alapított. Egy rövid, gusztustalan közjátékot követően – amelyben az MSZP a Fidesszel vállvetve megakadályozta, hogy frakciót alakíthasson – dolgozni kezdett a frakció nélküli párt. Részben a parlamentben, részben a parlamenten kívül.


Rossz helyzetből indult, mert a Fidesznek vitathatatlanul sikerült a karaktergyilkosság, és a hazugságaikkal igen sok ember előtt gyűlöletessé tették Gyurcsány Ferenc személyét. Nem volt tehát elég jót mondani és igazat, szívós munkába kellett kezdenie a Fidesz-féle valóságértelmezés megváltoztatására. Eközben azzal is meg kellett birkóznia, hogy a saját oldala is folyamatosan mondta, bármennyire igaza van is egy-egy kérdésben, jobban tenné, ha eltűnne, mert politikai jelenléte csak rontja az ellenzék kilátásait. Magamban nem sok sikert jósoltam neki, de – látva elszántságát és állóképességét – úgy véltem, meg kell adni neki az esélyt, hogy megpróbálja az embereket meggyőzni néhány lényeges kérdésben: 2004-ben nem a magyarságból akarta kitagadni a határon túliakat, hanem azt szerette volna elkerülni, hogy szavazataikkal beleszóljanak az életünkbe; 2006-ban nem békés tüntetőkkel szemben kellett fellépni, hanem gyújtogató, törő-zúzó csőcselékkel. Ha a Fidesznek szívós munkával sikerült elhitetnie az ország többségével, hogy az őszödi beszéd hazugságbeszéd volt, akkor talán ugyanolyan szívós munkával azt is sikerülhet elhitetni, hogy az elmúlt huszonkét év egyetlen becsületes politikai beszéde volt, amely arról szólt, hogy mindenkinek szakítania kellene a hazudozással. Ha mindez nem sikerül, gondoltam, akkor a magyar választópolgárok 2014-ben úgyis eltüntetik a közéletből.


Attól kezdve, hogy felállt a Demokratikus Koalíció, összehasonlíthatóvá vált a fantáziátlan és lusta MSZP-vel, amely elvszerűségben, tettekben és reakcióidőben csak kullogott utána.


Rögtön 2011 októberében a választójogi törvény parlamenti vitájának bojkottjára szólította föl az ellenzéki pártokat. Az MSZP azonban részt vett a Fideszre szabott, torz választási törvény megvitatásának bohózatában. 2012 februárjában a DK bejelentette, hogy szükségesnek tartja a vatikáni szerződés újratárgyalását, elsősorban azért, hogy megszüntessék a történelmi egyházak kivételezett helyzetét az oktatási rendszerben. A vatikáni szerződésben sáros MSZP soha nem tette szóvá sem az egyházi nyomulást a lélekhalászatban, sem az egyházakhoz ömlő egyre több pénzt. Még ugyanebben a hónapban a Demokratikus Koalíció képviselői támogatták az ügynökakták nyilvánosságra hozatalát célzó LMP-s indítványt, aminek az MSZP és a Fidesz már évek óta kart karba öltve ellenállt. Márciusban Gyurcsány Ferenc fölszólította az egyházakat, hogy mondjanak le előjogaikról, mindenekelőtt adózási kiváltságaikról, adjanak számot az egykori állambiztonsággal való együttműködésükről, és vizsgálják meg, történtek-e szexuális visszaélések a saját berkeiken belül. Az MSZP – holott hangoztatott elveiből következett volna – még csatlakozni is gyáva volt ehhez a felhíváshoz, ha már nekik nem jutott eszükbe.


Rokonszenvem fokozatosan a DK és Gyurcsány felé fordult, de – sokakkal együtt – még mindig reménytelennek láttam a sikeres visszatérést. Szerencsére nem az én megérzéseimhez hasonló érzemények mozgatták őket, és folytatták hosszú menetelésüket.


2012 szeptemberében Gyurcsány Ferenc és a DK három tagja egyhetes éhségsztrájkot tartott a Kossuth téren. Így tiltakoztak a Fidesz terve ellen, amely előzetes regisztrációhoz akarta kötni a választási részvételt. Az éhségsztrájkot a jobboldal részéről durva gúnyolódás és otromba provokáció (nyíltszíni gulyásevés), az ellenzéki politikusok és véleményguruk részéről pedig ironikus fanyalgás kísérte. Csakhogy valahogy mégis bekerült a sajtóba, a televíziós hírműsorokba. Foglalkozott vele a Bayerische Rundfunk, a ZDF, a Liberation, a BBC, az ORF, a cseh Pravo, a The New York Times, a Die Welt, a Neue Zürcher Zeitung, a Washington Post, a CBS News, a Global Times Peking, a Turkish Weekly, a Boston.com, az AFP, az AP, a Reuters, a Kleine Zeitung és a Die Presse. És Orbán kénytelen volt lemondani erről a jól kifundált aljasságról, a regisztrációról. Amikor már nyilvánvaló volt a demonstráció „világsikere”, az MSZP gyorsan csatlakozott az éhségsztrájkot lezáró nagygyűléshez. Ezt követte a DK élőlánca az Országház körül, majd egy ezerfős fáklyás tüntetés a köztársasági elnök hivatala előtt. Nem álltak le: volt még egy több száz fős tüntetés a Lendvay utcában az egyik Fidesz-alapító cigányok kiirtására buzdító cikke miatt, majd egy virrasztás az oktatási államtitkárság Szalay utcai épülete előtt.


Miközben ezek a látványos akciók zajlottak, elszórva hallatszottak hírek arról is, hogy járják az országot, aprómunkával szervezik a pártot.


Vezetőik újságcikkeiből, különböző fórumokon tett nyilatkozataiból lassan egy olyan párt képe kerekedett ki, amely ellene van mindenféle mutyizásnak, és nem somfordál el a kényes kérdések mellett. Kiálltak az ésszerű mértékű tandíj mellett, miközben az MSZP azt ígérte, hogy ha hatalomra kerül, nem lesz tandíj. Felléptek a másutt élő kettős állampolgárok szavazati joga ellen, miközben az MSZP elnöke bocsánatot kért Erdélyben. Gyurcsány Ferenc levelet írt Erdő Péternek, amelyben kérte, hogy egyháza vesse ki a pedofil papokat. Az MSZP soha nem merte ezt fölvetni, inkább tovább sündörgött a katolikus egyház körül. A DK törvényjavaslatot készített, amely engedélyezné azonos nemű párok házasodását. Az MSZP mindig kerülte ezt a kérdést. Nem érdekelte a jogegyenlőség megsértése, hiszen a melegek és leszbikusok érdekében való fellépés nem hoz szavazatot, csak visz.


Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy a 2010-es ínséges választási menü után megint van egy párt, amelyre jó szívvel tudnék szavazni. (Elvi megfontolásaimat megint egy szubjektív elem erősítette. Tetszett, hogy a többi ellenzéki pártvezértől eltérően Gyurcsány Ferenc nem finomkodott, hanem annak nevezte Orbán Viktort, ami: gazembernek.) Csak abban nem voltam biztos, hogy egyáltalán tudnak-e jelöltet állítani, akinek a neve mellé majd behúzhatom az ikszet. És ha tudnak, nem vész-e el a szavazatom, mert nem érik el a parlamentbe jutás küszöbét. Igaz, sok jel mutatott arra, hogy egyre több embernek tetszik az, amit a DK és Gyurcsány Ferenc csinál. A betelefonálós műsorokban egyre többen vették a védelmükbe, és szidták az MSZP-t egy-egy elvtelen megnyilvánulása után. Ismerőseim körében és azok ismerőseinek az ismerősei között egyre többen kezdték dicsérni Gyurcsányt. Persze tudtam, hogy ezek az „adatok” éppoly megbízhatatlanok, mint a félelem torzította közvélemény-kutatások.


Itt tartottam, amikor elkezdődött a Nagy Összefogás Komédia, amely az első pillanattól kezdve a kirekesztésről, konkrétan Gyurcsány Ferenc kirekesztéséről szólt. Azt még el tudtam volna képzelni, hogy ha tényleg megvalósul az összefogás, akkor Orbán leváltása érdekében – befogott orral és gumikesztyűben (copyright Mihancsik Zsófia) – akár egy nagyon nemszeretem MSZP-s vagy millás jelöltre szavazzak, de azt már nem, hogy én legyek az a szavazó, akiről az MSZP azt gondolja, „ha nincs más, úgyis ránk fog szavazni”. Tulajdonképpen meg is könnyebbültem, amikor az MSZP és az Együtt-PM kiebrudalta az „együttműködésből” a DK-t. Végre tiszta helyzetet teremtettek. Tisztázódott, hogy az MSZP még mindig a régi. Rögtön magára talált, és helyi potentátjai azon nyomban elkezdtek mutyizni: zsíros állások ígéretével próbálják rávenni a DK jelöltjeit, hogy ne induljanak. Tisztázódott az is, hogy Bajnai Gordon vendégjátéka a politikában egy tévedés, a jobb sorsra érdemes gazdasági szakembert a körülötte lévők ide-oda rángatják.



MTI/Marjai János

Csak egy valamire nem számítottak. Arra, hogy az MSZP és az Együtt-PM alattomos eljárása még azokban is rokonszenvet fog kelteni a DK iránt, akik nem voltak feltétlen hívei. Mert mi is történt? Felajánlották a DK-nak, hogy ha kiheréli magát, akkor kap egy-két helyet. Majd miután nem fogadta el az elfogadhatatlan ajánlatot, rögtön teli torokkal fújni kezdték: Gyurcsány Ferenc a hibás abban, hogy nem jött létre az ellenzéki együttműködést.


A megbízhatatlan benyomások (betelefonálós műsorok, ismerősök ismerősei) azt mutatják, hogy nőtt a Demokratikus Koalícióval rokonszenvezők száma. Sikerült reálissá tenniük esélyeit a parlamentbe való bejutásra. Most ott tartok, hogy talán mégis lesz kire szavaznom 2014-ben, és megbízhatatlan benyomásaim alapján úgy érzem, hogy nem egyedül én jártam be a véleményváltozásnak ezt az ívét.



Andor Mihály, szociológus