Music Press - Lévai Júlia zenei ajánlata

 Hogy valaki igazi muzsikus-e vagy csak jó mesterember, az leginkább abból derül ki, mit művel a lassú tételekben.

A mesterember korrekt módon ellengedez, elfílingezget vagy elábrándozik a többnyire adagiókban és andantékban megírt részekben, a közönség pedig udvariasan unatkozik.

Az igazi zenész viszont minden pillanatban ívet húz, akár a mégoly lassan hömpölygő dallamokból is. A hallgató pedig minden egyes dallam első hangjából tudja, hogy hol lesz az utolsó pontja: a hangok egymásból építkeznek, egymás feszültségeit viszik tovább – mindenki húzó erejű folyamatok részeseivé válhat, megrendülten hallgathat és magába nézhet.


Joseph Karl Stieler (1781–1858): Beethoven a Missa Solemnis komponálása közben (1820) - Forrás: Wikipédia

Beethoven csaknem 190 éve érvényes IX. szimfóniájának lassú tétele igen gyakran elviselhetetlen nyirettyűzés a koncerteken, a „nyúlik, de nem múlik” kategóriája. Persze mindig voltak karmesterek, akik megértették, hogy ez a mű nemcsak a negyedik tétele miatt a világ egyik legnagyobb alkotása, hanem az összes többi miatt is. (Mahlert annyira nyomasztotta ez a tökéletesség, hogy amikor szimfóniái sorában a kilencedikhez ért, ezt a számot egyszerűen kihagyta, így az ő nyolcadikját a tizedik követi.)

Ilyen karmester Claudio Abbado is, akinek vezénylete alatt a szó zenei értelmében is megszólal a harmadik tétel, és nem csak a „kottaiban”.

De hát mitől olyan nehéz megérteni, vagy inkább megérezni, mi van benne?

Hogy mitől nehéz, azzal most nem érdemes foglalkozni, de azzal igen, hogy mitől lehet bárki számára megejtő, univerzális és megrendítő.

Ez a tétel azt az állapotot ragadja meg, amikor az ember meg tudja tenni, hogy folyamatosan „csak” ránéz a dolgokra, azért, hogy érezze és értse őket. Mondhatni, a buddhizmus attitűdjével. Ebben az Adagióban az utolsó néhány percig egy pillanatra sem vetődik fel, hogy itt egy akarattal rendelkező lény az, aki szemlélődik, és hogy az ő akaratának bármiféle jelentősége lenne a világ egészében. Majd egy ponton persze lesz, mert a szemlélődést valahogy le kell zárni az ember oldaláról, de ahhoz, hogy legyen, előbb végig kell élni az odafordulás kínálta lehetőségeket. És ami a legfontosabb: azt kell nézni, ami van, amilyenek a dolgok, és nem azt kell látni, hogy nekünk mi a szándékunk ezzel, vagy hogy mire vágyunk. Az a világ egészének nem a központi tényezője.

Beethoven Adagiója tipikus „kapunyitó”, lépcsőszerűen emelkedő dallammal kezdődik: mintha valaki egyre nyitottabb gesztusokkal invitálná az embert egy várakozást keltő térbe.

S a tér, amelybe megérkezünk, a megilletődöttség tere.

Hogy mitől az? Attól biztosan, hogy a felülről lassan lefelé induló dallam puritán módon a hangsor alappillérein lépdel, nagyjából úgy, mintha most fedezné föl a létüket. Mindegyik pillért egyszer megérinti, és csak azután kezd élénkebben mozgásokba. De még az élénkebb részeknél is az az érzésünk, hogy minden egyes lépésében a megérintés gesztusa a fontos, semmi egyéb.

Ott van előttem az időnek és a térnek egy pontja, megérintem és továbblépek. Nincs kiugró hang, kiugró hangerő vagy erőteljesebb ritmus, ami megtörné a folyamatot: rezgő, egyöntetű, egyenletes ritmusokban mozduló közeg van csupán, ami ott hömpölyög előttem – megérinthetem, viszont nem nyúlhatok bele, mert szétrombolnám.

De hogy megérinthetem, az megtisztelő.

A mélyebb és magasabb dimenziókból érkező dallamok hosszú ideig liánként fonódnak össze, aztán meg úgy, ahogyan két, egymás mellett dúdoló ember hangja. Pedig ez itt még csupa hangszer, de Beethoven már itt előkészíti, amit az utolsó tételben majd meg is tesz: eltünteti a hangszer és az emberi hang anyaga közti különbséget.

Amikor pedig már mindenki „beérezhette”, milyen ez a szervességben létező, alapvetően természeti közeg, a zene egy adott pillanatban átbillen egy másik dimenzióba. Nézőpontot vált: megérkezik a konkrétumok, a kézzelfogható, kissé erőteljesebben elkülönülő dolgok világába. Nem pusztán az elvegyülőt látjuk, hanem most már a kiválót is (hogy József Attila se maradjon ki).

Itt most egyértelműen énekel a dallam, és vannak karakteres, nyújtott ritmusai. Mi több, kicsit szárnyalni is kezd; igaz, ilyenkor egy felülről érkező hegedűdallam elég egyértelműen fájdalmas motívumocskát kanyarít köré, és ezzel vissza is fogja. Mindenesetre itt már nemcsak érintések vannak, hanem ennél kézzelfoghatóbb aktivitások: variálódik a dallam, és bejön a játékosság, a fürgeség, s vele együtt a derű.


Beethoven-kézirat: 6. szimfónia. - Forrás: commons.wikimedia.org

Ez azonban még nem a romantika kora, hanem a felvilágosodásé, ami itt Beethoven számára, a „rátekintés” témájának felvetése miatt, fontosabb maradt. Ezért most nem fog megérkezni oda, ahová egyébként más műveiben akár többször is megérkezett, hogy ugyanis a játékosságot akár a tánc apoteózisává fokozza fel, és azzal zárja le, mint mondjuk a hetedik vagy a nyolcadik szimfóniájában. Ez az Adagio most megmarad a felvilágosodás gondolati keretei közt, és a zene nem a határozottan sodró és extatikus, hanem éppen ellenkezőleg: az izolált és széttöredezett ritmika felé indul.

A tétel legkritikusabb pontja ez, a töredezett része, ahol a zene szinte észrevétlenül akkorát nyit, hogy egyenesen a világűrbe lép ki, amelyben már csak iszonyú távolságban lehetséges megragadni egy-egy fénypontot, formát. És valóban ez történik: a hegedűk hol kicsit magasabbról, hol mélyebbről „jelentkeznek be”, egy-egy izolált pendüléssel. Dallam gyakorlatilag nincsen, vagy csak nagyon nagy széthúzásban, széles térben értelmezhető. Huszadik századias módon inkább effektek vannak. Pilinszky fogalmazza meg majd ugyanezzel a hangulattal az ember kivetettségét, kétségbeejtő izoláltságát. Beethoven azonban – aki pedig korban közelebb állt a vallás egyeduralmának időszakához – egy pillanatra sem érkezik meg a transzcendenciához, a szó vallási értelmében. Sőt, egyáltalán, semmilyen értelmében nem érkezik meg: nála a legemelkedettebb, elvontabb pillanatokban is mindig a világ szervességének érzete uralkodik.

Erre a világűrbeli kitágításra, parttalanságra azonban már mégsem lehet más a válasz, mint az, hogy létezik emberi szándék és akarat, lehetséges kapaszkodóként. Meg is kapjuk végső érvként a tipikus, beethoveni szurony-motívumokat. A dallamok kemény ritmikával hasítanak bele a levegőbe, és jó nagy nyomatékokat kapnak, többször megismételt akkordokkal a sorok végén, hogy az egész mégis valahogy diadalmassá is legyen. De hiszen más előkészítéssel el sem lehet képzelni a következő, a záró tételt, énekesekkel, kórusokkal és a jól ismert, himnikus fődallammal.

Az a tétel egyébként kitűnően illik a karácsony bármelyik napjához – nem véletlen, hogy a világ nagy rádióállomásai több évtizeden át minden karácsonykor lejátszották a Kilencediket, valamelyik este.

Az Adagio tétel azonban, azt hiszem, inkább a szentestéhez illik. S mivel nem túl hosszú, nagyjából negyed óra, többször is vissza lehet nyomni.

A karácsonyi receptje nagyjából így néz ki: állítsuk be a lejátszót, valakit vegyünk ölelésbe, indítsuk el a zenét, és lassú lángon tegyünk hozzá meglátást, rátekintést.

A nehézségi fokozata tízes skálán legalább kilences, de megéri a fáradságot, mert az eredmény pótolhatatlan.


Ajánlja az írást másoknak is!