Szolzsenyicin kiállítás, avagy hazugságokban élünk ma is



Szombaton nyílik egy Szolzsenyicin kiállítás, amelyről Schmidt Mária igazgató egy interjúban azt mondta, az írónak azt a korszakát mutatja be a kiállítás, amelyben a hazugságokat, a hazugságra épülő rendszer kártékonyságát bírálja.


Vajon a mai Magyarországról mikor és ki fog feltáró, elemző munkákat készíteni? Ki vagy kik fognak írni, beszélni arról, hogy az oktatás vagy foglalkoztatás területén milyen hazugságok szövik át a mindennapjainkat.


A mai általános iskolás gyerekek szülei közvetlenül a rendszerváltás körüli években születtek, felnőtt életüket már egy ún. szabad világ rendszerében élték. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az őket nevelő szülők viszont még nem szabadultak meg a kettős beszéd, a kamuflált világ megnyomorító hatásától. Tehát még nem volt idő begyakorolni, hogyan is élhetünk a szólásszabadság, de leginkább a gondolatszabadság mámorító lehetőségével. És máris jött a kemény döntés: az állam mindent tud és mindent szabályoz. Nézzük ezen belül az oktatást, amely egy társadalom jövőjének legfontosabb záloga. A korábban említett fiatal szülők elbizonytalanodtak, a saját szüleiktől kértek segítséget: mikor és hogyan tesznek jót a gyerekeiknek, hiszen 2013 szeptemberétől vége minden korábbi jól-rosszul működő szisztémának. A válaszok számomra hihetetlen és végtelenül szomorú gyorsasággal és nagy számban egyöntetűek voltak: kövesd a 25 évvel ezelőtti túlélési stratégiát. Ne szólj, ne tiltakozz, ne lógj ki a sorból. DE! Keress egy lehetőségekhez képest szabadabb elvű intézményt, és a gyereket majd úgyis mi fogjuk nevelni: a család megszervezi a különórát, a magántanárt, a kulturális nevelés is a saját köreiken belül oldja meg. Nem a mi gondunk, hogy mi lesz azokkal, akik ebben nem tudnak részt venni.


Lehet, hogy ez az individualista eszmék terjedése és mint ilyen mondhatjuk világjelenség, de ez a mai Magyarországon sokkal többről szól, és nekem, aki megélte már a hazugságokon alapuló társadalom évtizedeit, ijesztő. Tehát mást beszélünk és teszünk otthon, mint az iskolában, hittanra járunk, még ha nem is hiszünk, azon belül is olyan hittanra, amelyik az adott közösségen belül a többség. És miért? Mert erre kényszerít a hatalom, a mindennapi életünk biztonságát is az befolyásolja, mennyire tesszük magunkévá azt a kimondatlan szabályt: csak siker van, és ha nem, akkor majd lesz.


Mikor kezdhetjük a szabad véleménynyilvánítást? Amikor megtanulunk beszélni. Mikor teszünk ellene? Amikor a feltétlen engedelmességre, a rend és fegyelem mindenekfelett elvének középpontba állítására nevelünk.


Szolzsenyicin munkáiban is gyakran megjelent, és én is nagy gondban vagyok azokkal a véleményformálókkal, szakmapolitikai irányítókkal, akik a kettős beszéd, a huszonöt évvel ezelőtti szemlélet folytatói. Sokan vannak, biztosan nem is mindig érzik jól magukat, de ellene tenni nemigen képesek. Önmagukat nem tudják átlépni. A hazugságokra épülő rendszerek csak látszatra működnek. Amikor viszont összeomlanak, mindenki áldozattá válik. Az is, aki aktív résztvevő volt, az is, aki csak elszenvedte. Annak idején Szolzsenyicin írásai nemcsak feltártak, de gondolatokat is elindítottak. Most ennek a kiállításnak az apropója képes felrázni bennünket?