rss      tw      fb
Keres

A stadionok haszna



Van úgy, hogy még a lemondás után is számíthat volt ellenzéke pfujolására, verbális pofonjaira a kormányzati ember. Volt miniszterelnöknek lenni sem könnyű tehát.


Nem a sajnálat vagy a szánalom mondatja ezt velem. Aki egyszer az ország vezetésére szánja el magát, s a kampány csatáiban sebezve, gáncsokat, cseleket kivédve a bársonyszékbe huppanhat, számoljon azzal, hogy a nép, az istenadta nép egy része utálja, más része tapsolja, „csókosai” szembe istenítik, háta mögött fúrják, az ellene tüntetők elküldik melegebb éghajlatra, öklüket és zászlaikat, molinóikat lobogtatva becsmérlik.


Bizony, bizony hatalomvesztés vagy -feladás után is előfordul ilyesmi, mi több még durvábban, hiszen jaj a legyőzöttnek…


Végig kéne lapozni az egykori – kormányközeli és -távoli – lapokat, és keresni tudósítást, írást, fotót arról, előfordult-e, hogy éppen uralkodó vagy hatalomból kiebrudalt, leváltott, újra nem választott egykori országvezetőt leköpködtek, mert valós vagy vélt sérelmet okozott uralma, kormányzása idején népe egy részének vagy egészének ?


(Zárójelbe teszem, de egyáltalán nem zárójeles megjegyzés: ismerjük ilyen-olyan korszakban írott történelmi (és lektűr) írásokból, szomorú családtörténeti emlékezésekből több egykori uralkodónk élete, szabadsága, méltósága elleni külső és belső hatalmak vagy a népharag „fellépéseit”, az előre megírt marasztaló „bírósági” ítéleteket, karriergyilkosságokat feltáró emlékiratokat, talp- és veseütlegeléseket, száműzetéseket. Ezek emlegetését most inkább elhagynám, egyetlen porcikám sem kívánja, hogy ilyeneket idézzek. Maradjunk csak a minapi eseménynél: bírósági tárgyalásra poroszkáló DK-sokat igyekeztek leköpni a magyar parlamenti és az uniós képviselő társaságában gyülekező némely akárkik. )


Hogy is volt egykoron? Melyik politikust és mikor, miért és kik próbálták köpéssel büntetni, ily módon megvetéssel sújtani ?


Az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése, megtorlása, sérelmei, veszteségei, fájdalma miatt volt-e olyan egykori 48-as szimpatizáns, aki nyilvános helyen a forradalmárokkal keményen elbánt uralkodóra, hintaja vagy díszegyenruhája irányába köpködött volna, azon felül természetesen, hogy azt kiabálta: abcúg?


A 45 előtti rezsim vezetői is okoztak veszteségeket, emberi és vagyoni sérelmeket szinte minden hazai családnak kirekesztő, majd pusztító fajvédelmi, háborúba kergető tetteikkel. Van-e annak nyoma a sajtónkban, hogy e korszak országlóit köpettel célozta meg valaki nyilvános helyen?


B- és kuláklista, kitelepítés, padlássöprés, békekölcsönbe bujtatott „különadók”, hogy csak a „lájtosabb” disznóságait említsük Rákosi pajtás és társai 45 utáni korszakának. No, köpött-e valaki? ( Legfeljebb az, aki beköpte Pelikán József gátőrt, hogy feketén vágta le Dezső névre hallgató disznaját.)


A Kádár-korszak, majd a rendszerváltás utáni éra miniszterelnökei hátát sem lapogatta elégedetten és nyájas elismeréssel valamennyi országlakó. Számosan írtak, szónokoltak, gyülekeztek, tüntettek ellenük is, szép szóval is, bárdolatlanul is. De a köpködés, mint olyan, nem szerepelt sem a rendszerváltás, sem az utána következő két évtized politikusok utálatára használatos arzenálban.


A Magyar Köztársaság volt miniszterelnökét nemrég Magyarország egyik (vagy több?) polgára köpködéssel fogadta (vagy búcsúztatta) a Markó utcában. Ha nem tetsző a polgár szó, tessék helyette mást írni, gondolni.


Mindegy szerintem melyik (volt) miniszterelnököt „tisztelik” meg így az ellenzői, gyűlölői, egyik megcélzottól sem lehet ennek tűrését elvárni. Mert ő is ember.


Mindenesetre a huszonegyedik századi demokratikus közéleti jelenségek értői, kutatói, tudósai, jósai – nevezethetjük őket szociológusnak, politológusnak, történésznek vagy egyszerűen normális embernek –a gyalhatnának azon, vajon miért ez a módi az országot valamikor is kormányzó egykori méltóság utólagos megfenyítésére. És netán az éppen regnálók némelyike is számíthat-e hasonlóra?


Hajrá közvéleménykutatók is, tessék bátran mérni, tesztelni a közvélemény jobbik és rosszabbik rétegeit, jobban teljesítő néptársainkat, vajon hány százalékuk vallja – mi több, gyakorolja –, hogy a köpéshez fűződő jog az alapjogok közé tartozik? Azt sem haszontalan górcső alá venni, hogy az uniós kóceráj intézményei az ilyesféle cselekményeket miként kezelik.


Talán egy nemzeti konzultációt is megérne, hogy bekerüljön-e az alaptörvénybe: ha utálod, ha ki nem állhatod, ha megsértett, ha úgy gondolod, gazember a kormányzással egykoron – vagy most – megbízott kormányerős honfitársad, akkor köpjél felé vagy reá, mert… Miért is?!


Vannak biztató jelek: nemzeti ügyeink kormányának becsületére legyen mondva, jó előre tudta, hogy a politikusok elleni köpködéssel szemben előbb-utóbb harcba kell szállnia.


Nem ez a harc lesz a végső, ám ez is eredményes lesz: azért épül, szépül nálunk egyre-másra sok-sok stadion, mert a kormány nem tűrheti az utcai, volt kormányemberek elleni köpködést. Azt akarja elérni, hogy a lelátón tessék köpködni (szotyolát) és ne a (volt vagy aktuális) miniszterelnököt.