A probléma eltüntetése
- Részletek
- Napi apró
- 2013. október 08. kedd, 07:30
- Huszár Ágnes
Tíz napig külföldön voltam, internet és magyar adások híján, kimaradva a honi politikából. Egyszer mégis hallottam felőle: egy német tévéadás második külföldi híreként – rögtön az Egyesült Államok költségvetési válsága után – tudósított arról, hogy a magyar parlament elfogadta a hajléktalanok közterületen való tartózkodását kriminalizáló törvényt. A kommentár a „jobboldali, nacionalista, populista” Orbán-kormány szegények elleni politikájának újabb lépéseként értékelte a közterületen „életvitelszerűen tartózkodás” büntetését. Hiszen éppen a legelesettebbeket, a legszegényebbeket fenyegeti ez a törvény pénzbírsággal, sőt elzárással.
Teszi ezt az a kétharmad, amelynek vezére „nem bírja kiverni a fejéből a kereszténységet”, és neofita durvasággal emlékezteti keresztény gyökereire a szekularizált Európát. Orbán, aki előszeretettel fényképezteti magát a debreceni Nagytemplom úrasztalánál és a Bazilika előtti körmenet első soraiban, valójában semmit sem ért a keresztény tanításból. Ennek a lényege ugyanis a felebarátunk iránti aktív szeretet – szekularizált szóval: szolidaritás.
Az európai közösség világosan látja az álságos keresztény propagandának és a brutálisan kegyetlen politikai cselekvéseknek tartuffe-i ellentétét, és egyre inkább elege van a „jobboldali, nacionalista, populista” Orbán-kormányból, s az emberi méltóságot sárba tipró lépéseiből.
Az Orbán-kormány durván voluntarista politikájának legújabb áldozatai tehát a hajléktalanok. El kell tűnniük minimális komfortot és szociális hálót biztosító megszokott környezetükből, meg kell válniuk életük egyetlen társától. Sok hajléktalannak van ugyanis szépen gondozott, etetett kutyája. Az emberi méltóság utolsó morzsáit őrzik úgy, hogy van valaki, akiről gondoskodni tudnak, akitől – ebben a jéghideg világban talán egyedüliként – szeretetet kapnak. Mi lesz ővelük? A bírságot kifizetni képtelen hajléktalanok kutyával nem vonulhatnak a börtönbe, a jószágokra nyilván a sintértelep vár.
Orbán, aki egy ferences templomban vezette oltár elé a lányát, persze úgy gondolja és el is mondja pénteki agitprop félórájában, hogy „Magyarországnak erénye az erős vezetés”. Minden, amit ő tesz, a „magyarok” érdekeit szolgálja. És ezt egyre többen be is látják – állítja magabiztosan – itthon is és Európában is.
Az ő célja pedig nem kevesebb, mint hogy megnyerje a jövő évi választásokat, és végleg saját képére formálja az országot. Erős kézzel teremt hát „rendet”, eltakarítva az útból azt, aki és ami zavarja a kép szimmetriáját.
Embertelen politikájának lényege, hogy nem a helyzetet (betegséget, munkanélküliséget, a szociális lakások hiányát) látja problémának, hanem az érintett embereket. Nem a társadalmi helyzetek okait, következményeit mérlegelve próbálja megoldani a problémát, hanem a nehéz helyzetbe sodródott embereket akarja eltüntetni szem elől.
Gyönyörű kirakatváros fogadja majd a jövő évi választások idején a Budapestre látogatókat. A Kossuth téren Andrássy és Tisza grófok szobrai, előttük a mellékfigurák, a hálás alázat pózába görnyedt népi zsáneralakok. Az aluljárókban csillognak a kirakatok, nem zavarják koldusok a kávéházak, éttermek járdára tett asztalainál étkezőket.
Aki meg akarja ismerni a magyar lakosság valódi helyzetét, be kell mennie a város „érdesebb” részeibe, Józsefváros, Ferencváros, Angyalföld, Csepel sivár mellékutcáiba. A látványpolitika nem költ ezekre a helyekre, itt látni és szagolni lehet az igazi, pőre nyomort és annak vámszedőit. Vagy elutazni az elnéptelenedő Abaújba, Borsod, Baranya zsákfalvaiba. Ott egyébként nemcsak reménytelenséget és kilátástalanságot tapasztal a látogató, hanem tisztes szegénységet és tenni akarást is. Ott élnek a gyülekezetüket csüggedni nem hagyó papok, a gyerekeket szinte segédeszközök nélkül egy hasznos, teljes életre felkészítő pedagógusok, a helyieknek munkát és reményt adó kisvállalkozók.
A végeken élnek azok, akik az emberi helyzetek megoldására keresnek és találnak – egyre nehezebben – egyszerű, de életmentő megoldásokat. Ők azok, akiket nem tüntet ki senki az Országházban, akiket nem fényképeznek sem a Bazilikában, sem a debreceni Nagytemplomban. Akik miatt nem veszíthetjük el a hitünket az emberi tisztességben. Még a Magyarországot a tönk szélére kormányzó „erős vezetés” idején sem. Sőt, éppen most nem, hiszen ők az egyetlen reménységünk.
