rss      tw      fb
Keres

Bal kontra bal – a mi kis nagyon fölösleges történetecskéink

Még bőven hüledeztünk, hogy „jé, nálunk még demokráciában is inkább monolit rendszert szavaznak az emberek maguk fölé, mint plurálisat!”, amikor az internet demokratizmusa jóvoltából hozzám is elért egy körlevél. Ebben az állt, hogy a jeles, baloldali publicista immár csak mailben tudja terjeszteni kiváló művét, mert az „összesen egy napot élt” az egyik napilap netes oldalain. (Kivételesen nem mondok neveket, mert nem szeretnék ez ügyben további feszültségeket gerjeszteni. Aki tudja, tudja, aki nem, az elégedjék meg azzal, hogy az eset modellszerű.) A szerző szerint egy nappal a megjelenése után mind az online-ról, mind az archívumról törölték a publicisztikáját. Lévén a lap szintén baloldali, a szerzőnek a helyzet mögötteséről felállított koncepciója így hangzott: „Már működik az MSZP cenzúrája is, tanultak a FIDESZ-től”. Ezután megkért mindenkit, hogy magánerővel terjessze az ily módon szamizdatnak minősített írást.

Miután a mailes terjesztés futótűz jellegű, tizenegyedikére a levelezésembe a „szamizdat” nemcsak Magyarországról, de Párizsból, Rómából, Brüsszelből, Sydneyből, több amerikai városból, valamint Hurghada egyik szállodájából is megérkezett, gyakran azzal a kommentárral, hogy „igen, megnéztem, valóban nincs ott”.

Hogy őszinte legyek, aki a hurghadai 28 Celsius-fokos tenger közelében képes ezzel foglalkozni, azzal szerintem nagy bajok vannak, mindenesetre az akcionizmus ilyen szintű tobzódásának látványa végképp visszalökött a dackorszakomba, és eldöntötte bennem, hogy a másik oldalon állok: egy szót sem hiszek az egészből, és fontosabbnak tartom a körlevélből hiányzó információt. Azt ugyanis, ami jelezte volna, hogy a publicista betartotta a „hallgattassék meg a másik fél is” mindennél alapvetőbb, demokratikus elvét, és hogy amivel elindítja a futótüzet, az nem pusztán egy véletlenül a napsugarak fókuszpontjába eső vízcsepp, hanem egy szakszerű és indokolt alágyújtós.

Mint tudjuk, egy dacos háromévesnek gyakrabban van igaza, mint nincsen, így tizenegyedikén este megérkezett a lap rovatvezetőjének cáfoló levele is. Ebben részletesen ott áll, hogy miként jött létre az a technikai hiba (betegségek, egyéb elfoglaltságok, rutinírozott, éppen ezért kevésbé kontrollált döntési mechanizmusok véletlenjei estek egybe), amelynek révén kis időre valóban kikerült a publicisztika a lapból.

A világ különböző részeinek időeltolódásai miatt fél napig persze még keringett kicsit az eredeti, mártíriummal átitatott levél, de végül a futótűz megállt.

Az izgalmak elültével fájdalommal megállapíthattuk, hogy a publicistában – aki egyébként abból él, hogy körültekintő, kifinomult módon elemzi a körülötte lévő világ jelenségeit – föl sem merült: előbb illik megtudakolni, mi áll a cikk eltűnése mögött, mit mondanak erről az ügy érintett résztvevői, és csak azután lehet kézbe venni vagy mellőzni az alágyújtóst, a valóság függvényében. A publicistának nincs a reflexeiben, hogy mindenképp körül kell nézni, mindenképp kötelező mérlegelni, a másikat meghallgatni (s minél inkább meg vagyunk sértve, annál tudatosabban), annyira nincs, hogy a saját oldalán állókkal szemben is a bizalmatlanság, a veszélyhelyzet vizionálása az első. S ha ez megvan, azt gondolja, lehet tölteni-lőni.

Hogy nem ez az első ilyen eset, azt tudom, s hogy nem ez az utolsó, attól pedig tartok.

A pluralizmus hagyományosan gyenge, a monoteizmus – az egyvágányúság-egyfülűség-egyigazságúság szerelme – pedig hagyományosan erős. A pluralista-monoteista szembenállás minden egyéb választóvonalat képes felülírni (mint láttuk, ugyanazon az oldalon képes szembenállásokat létrehozni), holott a pluralizmusnak átfognia kéne az egyéb irányzatokat, és nem elvágnia. Egy publicistának pedig ezt kéne képviselnie, és nem a magyar mártirológia beidegződéseit.

Egy ilyen, rossz történetbe persze nem hal bele senki, és, mint láttuk, a helyzet korrekciója is létrejöhet. A történet mégis romboló, bizalomcsökkentő, és éppen ezért végtelenül fölösleges. Mégis teli vagyunk és leszünk ilyen és ehhez hasonló fölöslegességekkel.

Pedig a helyzet egyre kevésbé tűri, hogy effajta fölöslegességek vigyék el benne az energiát, hiszen ha valamikor, most aztán igazán a legnagyobb koncentráltságra volna szükség. Így aztán félő, hogy egyszer csak mi magunk válunk teljes mértékben fölöslegesekké.

(Lévai Júlia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!