A honfoglaló magyarság kialakulása

A négyszázötven évesnél is idősebb nagykőrösi református gimnázium kétségkívül az ország legpatinásabb oktatási intézményei közé tartozik. Dicső története, a kőrösinél gazdagabb könyvgyűjteménye, fényesebb nevektől csillogó diáknévsora más kollégiumoknak is van, de olyan korszakkal, amikor egyszerre hét akadémikus tanított az iskolában, talán csak Nagykőrös büszkélkedhet – Arany kesernyés megfogalmazásában „a fél Akadémia Kőrösön lakott” az elbukott szabadságharc után. Irodalmi, történeti érdeklődéssel mindegyikük meg volt áldva, még az is, aki matematikát tanított, de a legnagyobb történészi-irodalomtörténészi életművet Szabó Károly (1824–1890) hagyta ránk közülünk.


A Nagy tanári kar-szoborcsoport – Arany János, Salamon Ferenc, Szabó Károly, Szász Károly, Szigeti Warga János, Szilágyi Sándor és Tomory Anasztáz szobra – a nagykőrösi Arany János Múzeum előtt (Varga Imre, 1996) – Wikipédia


Szabó kiváló történész volt, számos tanulmányt írt a korai magyar történelemről, többek között Kun László királyról, a székelyek eredetéről, s máig az ő aprólékos és megbízható munkájára alapoz mindenki, aki a székely írás kutatástörténetének korai szakaszát akarja megismerni. Merthogy Szabó Károly elsőrangú filológus volt, ezt az általa szerkesztett oklevéltárak, dokumentumgyűjtemények vagy írói életrajzok is bizonyítják. Jelentős a fordítói munkássága is. Nemcsak Euripidészt és Szophoklészt tette hozzáférhetővé a magyar közönség számára, ő ültette át magyarra Amédée Thierry Attiláról szóló monográfiáját – ez a könyv Arany kedves olvasmánya volt a Csaba-trilógia tervezésekor. Szabó Károly fordította magyarra korai történelmünk alapvető forrásait, Anonymust, Rogeriust munkáját, valamint Kézai Simon krónikáját is, s noha Simon mester művét azóta mások fordításában is olvashatjuk, még mindig Szabó veretes szövegéhez nyúlunk, amikor archaizálni akarunk, elvégre a jeles 19. századi történész magyar nyelve mégis csak 150 évvel közelebb volt a Kézaiéhoz, mint a miénk. Én is ezt teszem:

„... [Menróth] Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a húnok vagy magyarok származtak. De mivel Menróth óriásnak Enethen kivűl mint tudjuk, több neje is volt, kiktől Hunoron és Mogoron kivűl több fiakat és leányokat is nemzett; ezen fiai és maradékaik Persia tartományát lakják, termetre és szinre hasonlítnak a húnokhoz, csak hogy kissé különböznek a beszédben, mint a szászok és thüringek. S minthogy Hunor és Mogor első szülöttek valának, atyjoktól megválva kölön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, hogy a mint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkanának, mellyet, a mint előttök futott, a Meotis ingoványaiba kergetének. S midőn az ott szemök elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresék, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték. Visszatérvén onnan atyjokhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közzé szállának lakozni. Meotis tartománya pedig Persia hazával határos s egy igen keskeny gázlón kivűl mindenfelől tenger övezi környűl; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban, halban és vadban bővölködik. Nehéz oda bé, s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bémenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanúl maradának. Hatodik évre tehát kimenvén véletlenűl, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkűl sátrakban tanyázának, s gyermekeikre bukkanának, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba vivének. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vevé nejűl. S ezen nőktől vették eredetöket minden húnok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket béfogadni és táplálni nem birta.”

Kézai Simonnal, királyával, Lászlóval és a hun-történettel – ami itt épp csak elkezdődik – bőségesen fogunk még foglalkozni, lévén az általa megalkotott hun-történet a magyar identitástudat egyik alapeleme, irodalmunk, művészetünk ezerszer földolgozott témája. A legnagyobb karriert kétségtelenül a csodaszarvas motívuma futotta be (erre is visszatérünk még), ez azonban nem Kézai találmánya: a korai magyar nemzettudat kialakulásának, jellegzetességeinek talán legavatottabb kutatója, Szűcs Jenő szerint a hun-mondakörnek ez az egyetlen olyan eleme, amely a népi tudatban is létezett, nemcsak az uralkodói csoport eredetmítoszai között. Másik fontos jellegzetessége ennek a mondának, hogy míg a hun-magyar rokonság más elemei származhattak a nyugati krónikás hagyományból, a csodaszavas-mondának három olyan eleme is van, amelynek párhuzamai csak keleten ismeretesek. Az egyik a mondai testvérpár neve, a másik az őket csalogató szarvasünő alakja, a harmadik pedig a feleségszerzés mikéntje. Kövessük hát egy kicsit ezt a bűvös vadat, hátha nemcsak új, hanem óhazába is hajlandó minket elvezetni – elvégre legutóbb a magyar törzsek a volgai Magna Hungariából épp a másik, nyugati forrásokban is emlegetett, délebbi Magna Hungariába indultak. Talán sokan vélhetik úgy, hogy nem különösebben bölcs döntés a „két egytestvérhez” hasonlóan a gím nyomába eredni, mert könnyen tévútra vihet, de ne ítélkezzünk előre.

A csodaszarvas-mondát nemcsak Kézai Simon, hanem a Képes Krónika s vélhetően a Kézait megelőző krónikák is tartalmazták. A magyar krónikás hagyományban meglévő változat szerint a szarvas a Meótisz mocsaraiba vezette a fivéreket. Láttuk, Julianus és előtte Ottó barát éppen erre a helymeghatározásra építette útitervét, ez a magyar és nyugati krónikákban egyaránt föllelhető volt. Minden bizonnyal Kézaihoz is más krónikákból került ez az elem, hiszen alig hihetjük, hogy a népi hagyomány ilyesfajta geográfusi szemléletű, antik neveket őrizgetne. Annál inkább olyasmit, hogy az új föld bővelkedik mindenben, mi szem-szájnak ingere (legalábbis lesz, ha levadásszák-kifogják és megsütik), hogy zsíros a föld, selyem a fű és édes a víz – de ezzel meg nem megyünk sokra, mert értelemszerűen minden új haza ilyen, nem is lehet más, különben nem hős, hanem bolond lett volna az a fejedelem, amelyik oda vezeti a népét, s minthogy az eredetmondák az éppen uralkodó dinasztia legitimitását vannak hivatva erősíteni, hebehurgya őstől csak nem származtathatják magukat. Kevésbé általános elem viszont az, hogy az új haza nehezen közelíthető meg, s mindenfelé víz, pontosabban tenger veszi körül, folyója viszont egyáltalán nincs, csak hát ez meg kétségeket ébreszt: nomád népek egy-két napig sem lehettek meg bőséges édesvízforrás nélkül. Itt Kézait pontosítja a Képes Krónika, amely szintén emlegeti, hogy körös-körül tenger övezte az új földet, de annak összeállítója szerint sok folyó is átszelte. Amit még tudunk e tájról: Perzsiával volt határos, és ha a magyarok a szomszédos pusztába mentek ki, akkor egy Belár nevezetű úr földjére jutottak, hiszen az ő fiainak feleségeit találták ott férjeik nélkül, s köztük volt az alán fejedelem két leánya is. A nőket elrabolták, feleségükké tették, ebből a nászból származik a hun és a magyar nép, az alapító atyák, Hunor és Magor után elnevezve. Irodalmi témának elsőrangú történet – de igaz-e belőle bármi is?


A csodaszarvas-monda a Képes Krónikában – sulinet.hu

Arról a néhány évszázados korszakról, amely a magyar törzsek volgai-uráli területről való elköltözése és a honfoglalás között eltelt, sokféle nézet van forgalomban a szakirodalomban. Természetes is, hogy sokféle vélemény alakult ki erről a történeti korról, hiszen csak az időszak végén, a 9. században jelenik meg a magyar törzsszövetség biztosan azonosíthatóan a forrásokban – s mindjárt legalább három névvel, és még a magyar köztük sincs. Azt már megszoktuk, hogy valamennyi nomád nép történetének kezdeti évszázadai elég homályosak, s nincs ez másként a magyarok esetében sem. Aztán, amint haladunk előre az időben, a távoli és elmosódott kép annál nagyobb felbontásúvá válik, több a részlet, de elsősorban még mindig a nyelvtörténet, turkológia, régészet forrásaira támaszkodva alkothatunk elképzeléseket, s továbbra sem szabad elfelejtenünk, hogy mást jelent a itt a „történelem”, mint a későbbi, megbízhatóbb forrásokkal rendelkező korokat illetően. Mint Róna-Tas András megfogalmazta a honfoglalást megelőző időszak egészére vonatkoztatva: „nem egy zárt és homogén csoport több ezer éves korai történetét követjük, hanem mindössze jelezni tudjuk, hogy melyek azok a színhelyek, amelyek biztosan összekapcsolhatók korai történetünkkel”. Sőt, még tovább szomoríthatjuk a betonbiztonságra vágyókat, mert hogy még ezek a színhelyek sem annyira biztosak: van, aki szerint éltek a magyarok a Kubán folyó környékén, a Kaukázustól északra, van, aki szerint nem, van, aki szerint inkább a Donnál éltek, mások szerint viszont ott nem... Nincs egyetértés abban sem, hogy a vándorlás egyes állomásaira mikor érkeztek és mennyi időt töltöttek ott a magyar törzsek.


August Ludwig Schlözer(1779)
Wikipedia

Na de mennyire vehető komolyan az olyan tudomány, amely ezekre a legalapvetőbb kérdésekre sem képes cáfolhatatlanul válaszolni, miközben a könyvtárak és az internet tele van szórva csupa rendíthetetlen őstörténeti igazságokkal – igaz, egymásnak ellentmondóakkal, de legalább egy kiválasztottban kétségek nélkül lehet hinni. A dolgot kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a korai magyar történelemre nézve – de sok más témára is kiterjeszthető ez az állítás – csakis az a vélemény vehető komolyan, amely nem tulajdonít magának kizárólagosságot, pláne fölkentséget. Vásáry István a magyar őshazákról és őshaza-kutatókról szóló könyvében joggal idézi August Schlözert, aki szerint a hamis dolgokban nem hinni legalább olyan értékes, mint az igazságot tudni. Az óvatos fogalmazás, több lehetőség nyitvatartása, a bizonytalankodásnak tűnő „nem tudjuk pontosan”-féle állítások azt jelzik, hogy a szerző jól ismeri a korai magyar történelem forráshiányos mivoltában, a források értelmezésének sokféleségében rejlő csapdákat, s tudomása van a korszak kutatásában illetékes tudományágak módszertani erényeiről és hiányosságairól egyaránt. Aki visszafogja határozottságát, mikor a korai magyar történelemről beszél, az tudja: olyan mozaikképet kell rekonstruálnunk, amely darabjainak a zöme elveszett. A magabiztos igehirdetés e tárgyban a tudatlanság legbiztosabb jele.

Azért ne nagyon szontyolodjunk el, hogy a helyzet reménytelen, mert távolról sem az, csak ismernünk kell a kutatás korlátait. Például érdemes fölfigyelnünk azokra a vitákra, amelyek az egyes iskolák megközelítési módjából következnek, lényegében szükségszerűen. A régész tárgyak, formák, díszítőmotívumok, temetési szokások hasonlóságaira figyel, amikor egy-egy etnikum sorsát próbálja nyomon követni. Ez a munka nélkülözhetetlen, amikor egy-egy nép egykori kultúráját próbáljuk föltárni, van azonban egy kiküszöbölhetetlen hiányossága, amit nem is mulasztanak el a régészek orra alá dörgölni, úgyhogy közhellyé vált: a csontok nem beszélnek. Attól, hogy valakik ugyanúgy öltöztek, ugyanúgy díszítették a tegezborítóikat, nagyon hasonló volt a hitviláguk, még egyáltalán nem biztos, hogy azonos néphez tartoztak, mert divat a steppén is volt, és gyorsan terjedt – ezt többször emlegettük már. Akik viszont azonos törzsszövetséghez tartoztak, egyáltalán nem biztos, hogy nyelvüket, viseletüket, ötvösművészetüket, temetkezési szokásaikat illetően egyformák voltak, hiszen egy-egy szövetség etnikailag meglehetősen összetett volt. A nomád szerveződési mintázatok hihetetlen sokszínűséget eredményeztek a másik irányban is: azonos nyelvet beszélő, azonos kultúrájú, azonos nevű nép több szövetségben is fölbukkanhatott ugyanabban az időben. Mindkettőre egészen bizonyos példát mutatnak például a kazárok, de semmi okunk föltételezni, hogy magyarokkal másként lett volna. Az egyik legkiválóbb magyar régész, Bálint Csanád intelmeit is érdemes fejben tartanunk: arra hívta föl a figyelmet, hogy nem csoda, ha a Kárpát-medencei honfoglaló sírok anyagának párhuzamai nem mutathatók ki szépen a vándorlás útvonalán, megjelennek viszont, igen kései időkből, a Volga vidékén. Nem arról van szó, hogy a magyarok átröppentek volna az óhazából az újba, hanem arról, hogy a steppei divat koronként változott, nem föltétlenül népenként. Másként fogalmazva: egy magyarnak vélt jellegzetesség lehet a korszak és nem az etnikum jellemzője, ezért teljesen fölöslegesen keressük a vándorlás föltételezett útvonala mentén, óvatosan kell viszont kezelnünk, ha egyszer csak, szinte a honfoglalás idejéből, fölbukkan távol az új hazától – lehet éppen a magyarok hagyatéka, de lehet másoké is.

Hasonló módszertani akadályok a történettudományban is jelentkeznek. A problémák egyik része abból fakad, hogy a korszak nagyobbik részére még nincsenek írott forrásaink, a másik része meg abból, hogy a 9. századtól viszont már vannak. A 9. század első harmadát megelőző időszakból származó írott forrásokban említett népek egyikéről sem sikerült bizonyítani – minden igyekezet ellenére –, hogy a magyarok állnának a név mögött. Vannak persze igen szívós igazolhatatlan elméletek: ezek közé tartozik, hogy a magyarok nevét rejtené egy bizánci forrásban elmesélt történet, mely szerint 527-528 táján a Kercs-félsziget közelében lakó hunok fejedelme, Gordasz Bizáncban megkeresztelkedett, ezért pogány népe megölte, s helyére fivérét, Maugeriszt ültették. Maugerisz nevét először Otrokocsi Fóris Ferenc azonosította a magyar népnévvel 1693-ban, elmélete azóta is nagy népszerűségnek örvend, noha semmilyen bizonyíték nem támasztja alá. Ebben az időben történeti forrásként más népek forrásokkal jobban adatolt történetére támaszkodhatunk, hiszen, mint Ligeti Lajos írta, „a vándorlások korában, főleg annak első felében hasztalanul keressük a magyart saját nemzeti nevével megjelölten. Mindvégig ott van valahol, valamelyik török nép szövetségében, függőségében, névtelenül. Ha valaha nyomára akarunk jutni, fáradhatatlanul ügyelnünk kell a szabírok, kazárok, bolgárok viselt dolgaira.” A magyarság nevei plasztikusan mutatják ezeket a kapcsolatokat: a bizánci, arab és szláv forrásokban más-más néven szerepelnek, de valamennyi a nyugati törökséghez köti őket – ennél többre azonban a nevek vizsgálatával sem jutunk. (Vagy talán mégis, majd kiderül.)


Otrokocsi Fóris Ferenc: Origines Hungaricae, 1693 – asterope.bajaobs.hu

A 9. századból bizánci és arab forrásokban már vannak lényegében biztosan a magyarokra vonatkozó említések, aztán találkozunk a magyarokra vonatkozó megjegyzésekkel szláv és perzsa írásokban, s a magyarok Nyugat-Európát zaklató portyáitól kezdve latin följegyzésekben is. Csak hát... Ezek a korai írott források igen töredékesek, többnyire nem is eredetiben, hanem csak másolatokban, kivonatokban maradtak ránk. Így a mindenkori szerzői elfogultság mellett – ez minden történeti munkára jellemző valamilyen mértékben, régen is, ma is – figyelembe kell még vennünk a szövegek hagyományozódásának sajátosságait, el kell tudnunk különíteni egymástól a másolt vagy kivonatolt munka eredeti tartalmát a későbbi betoldásoktól, a szemtanúk beszámolóit az adott korban ismeretes toposzoktól, a szerzők saját tapasztalaton nyugvó leírásait a más forrásokból átvett elemektől. Alapos forráskritika nélkül tehát az írott szövegek értelmezése súlyos félreértésekhez vezet – meg alapos forráskritikával is, ha egyéb szempontok, például a nomád szerveződési sajátosságok figyelmen kívül hagyásával, szó szerint értelmezünk egy-egy megjegyzést.

Azért különleges forrás a nyelv, mert ami benne tükröződik, az – ellentétben a néma csontokkal – egészen biztosan a magyar történelem része, másrészt semmiféle történetírói tévedés vagy simlis torzítás nem lehet benne. De ne hallgassuk el a nyelvtörténet korlátait sem. Azt meg tudjuk mondani, hogy egy-két évtized alatt olyan erejű nyelvi hatás nem képzelhető el, amilyet a török nyelv(ek) gyakorolt(ak) a magyarra – nem lehet tehát szegény magyar törzseket a volgai őshazában jegelni egészen a 8-9. századig (több, egymással nem azonos elmélet szerint így lett volna), mert akkor ma nem lehetne a legalapvetőbb szókincsükben több száz török eredetű szó. De ez a hatás érkezhetett egy vagy több nyelvtől, s hogy a sok bolgár-török nyelv közül melyikből, azt pusztán a nyelvi adatok nem segítenek megfejteni. (Ínyenceknek: lesz még több nyelvi finomság, azokról majd akkor, ha a nyelvi adatokból kibontható kultúráról lesz szó.) Fölösleges lenne tagadni, hogy a magyar kutatók annyiban nyilvánvalóan hasonlatosak a szentekhez, hogy saját területük felé hajlik a kezük – a történész az írott forrásokban, a régész az anyagi kultúrában, a nyelvész a nyelvben bízik a legjobban, ha nem így volna, az illető kutató tévesen választott volna pályát. A nyelv iránti elfogultságom az alábbiakban megmutatkozik majd abban, hogy a több lehetséges közül azt az értelmezést választom – mindet itt mégsem mesélhetem el –, amely a legharmonikusabban illeszthető a nyelvi adatokhoz. De azért úgy, hogy ne kerüljön durván szembe sem a régészet, sem az írott források állításaival. Ezzel a megközelítéssel pontosabb képet rajzolhatunk a 6-9. század magyar történelméről: többet lépünk előre, ha azt keressük, a lehetőségek közül melyik zárható ki bizonyosan, mint ha az után kutakodunk, hogy melyik mellett hozható föl több érv, hiszen a támogató érvek száma változékony és sokszor szerencse kérdése, hogy előkerül-e új.

A magyar szövetség törzsei tehát valószínűleg nem a volgai Magna Hungariában töltötték azt a bizonyos sűrű homályba burkolódzó évezredet, hanem kissé délkeletebbre, az Urál-hegységtől délre, az Urál folyó vidékén, innen indultak útjukra valamikor a 6. században.  Az urak a század végéig gyorsan változtak errefelé, nagyobb területet hosszabb időre csak a szabiroknak, az avaroknak, s később a nyugati türköknek sikerült hatalmuk alá vonniuk, a legtöbb itt formálódó nép pedig valószínűleg a törökség ún. bolgár-török ágából származott. A század vége felé a bolgárok vezetésével egyes ogur törzsek a Kubán folyó vidékéről, az Azovi-tengertől keletre fekvő pusztáról a Dnyeper és Dnyeszter közötti területre vonultak, arra a vidékre, amelyet később Magna Bulgariának neveztek. Meglehet, hogy az akkor már semmiképpen nem jelentéktelen magyar szövetség ezeknek az ogur, bolgár törzseknek a helyére érkezett a Kubán és a Don közötti vidékre. Délebbre, a Kaukázus északi előterében az alánok, illetve a szabirok voltak a szomszédság, s nem sokkal később valamennyien a kazárok fennhatósága alá kerültek, így a magyarok nomád szokás szerint részt vettek a kazárok portyáiban, hadjárataiban. Az alánokkal való szoros kapcsolatoknak is egyértelmű nyomai vannak.


A magyarok vándorlása – Wikipédia

Általánosan elfogadott vélemény szerint éppen a kazároktól kaptuk egyik nevünket – sajátos módon egy olyan nevet, amelyet a kazárokra is ugyanúgy ragasztottak rá, mint aztán a kazárokról a magyarokra. A 9–10. század fordulója körül megszaporodtak a bizánci forrásokban a magyarok említései. Az első jelentősebb leírás is ekkor, 904-ben született: Bölcs Leó (886–912) császár „katonai kézikönyve”, a Taktika korábbi forrásra épül ugyan, de ezt több helyen is kiegészítette Bizánc egyik félelmetes ellenségének-szövetségesének, a magyaroknak a leírásával. Szólt benne a magyarok harcmodoráról, életmódjáról és a 894-es bolgárok elleni háborúban velük kötött szövetségről is. Leó császár, hasonlóan néhány arab történetíróhoz és más bizánci forráshoz, türknek nevezi a magyarokat ebben a munkájában. De nemcsak a magyarokat, a kazárokat is – a türk nevet az általa fölhasznált korai forrás vitte át a nyugati türkökről a kazárokra, s Leó ezt a régi gyakorlatot keveri saját korának szokásával, amikor a türk népnév már a magyarokra vonatkozott.

Bölcs Leó fia, Bíborbanszületett Konsztantin (azaz Konsztantinosz Porphürogennétosz, 913–959) már csak a magyarokra alkalmazta a türk nevet abban a nevezetes munkában, amely a korai magyar történelem egyik legbecsesebb forrása. A 950 körül készült munkára latin címe (De administrando imperio) alapján A birodalom kormányzásáról címmel szokás hivatkozni. A mű tulajdonképpen királytükör, a császár fia, a későbbi II. Romanosz (959–963) okulására írta arról, hogyan érdemes uralkodni – a hadakozás művészetén kívül szó esik benne az antik és bizánci történetírásról, a mezőgazdaságról vagy akár a protokollról. Konsztantinosz számos korábbi történetíró művét is beépítette munkájába, de fölhasznált követjelentéseket, hírszerzők följegyzéseit, szemtanúk beszámolóit is. A magyarokra vonatkozó részek is több forrásból származhatnak, ezek közül igen jelentős a császári udvarban járt két magyar követ, Tormás (vagy Termacsu), Árpád dédunokája és az igen magas karha (horka) tisztet viselő Bulcsú vezér beszámolója. A magyarok korabeli jelentőségét mutatja, hogy a műben három teljes fejezetben csak velük foglalkozik a császár, de a könyv többi részében is tesz velük kapcsolatos megjegyzéseket. A görögöknél olyannyira tartósan fennmaradt a magyarokra a türk elnevezés, hogy a magyar korona alsó, bizánci részén I. Gézát (1074–1077), aki a koronát kapta, „Győvicsa, a türkök hűséges királyának” (Geovitzasz pisztosz kralesz tourkiasz) nevezik – a felirat még őrzi a Géza név eredeti formáját is.


Salamon király és Géza herceg viszálya – Képes Krónika – mek.niif.hu

Ekkortájt, a 6-7. században került a magyarba az alán nyelvből jónéhány államszervezettel, hadviseléssel, kereskedelemmel kapcsolatos kölcsönszó, például a gazdag, kincs, híd, kert, verem, vért, vár, méreg, üveg, zöld, egész és a káliz népnév, ez utóbbi a hvárezmi muszlim kereskedők alán neve volt. Kereskedelemmel kapcsolatos ugyan, de nem az alánból, hanem másik iráni nyelvből került a magyarba a vám és a vásár. Szintén alán eredetű viszont az asszony: ennek jelentése eredetileg ’fejedelemasszony’ volt, később vált egyre szélesebb körűvé s egyre hétköznapibbá a jelentése. Először csak a magas rangú, nemes nőkre terjesztették ki a használatát, később tiszteleti formaként már társadalmi rangtól független szólíthattak meg vele nőket. Nekünk azonban az eredeti jelentés az igazán érdekes: általánosan elfogadott vélemény szerint ugyanis nemcsak úgy önmagában szállingózott át az alán nyelvből a magyarba, hanem viselőjével együtt, azaz egy magyar-alán fejedelmi házasságkötés lenyomata lehet. Ez bizony nem is áll olyan távol attól, amit a csodaszarvas legendája mesél el arról, hogy a fejedelmi testvérpár az alán király lányait vette feleségül.

A másik föltételezett déli szomszédnép, a szabirok és a magyarok között is sokáig föltételeztek valamiféle kapcsolatot. Ennek alapjául szintén Konsztantinosz császár munkája szolgált, nevezetesen az a megjegyzése, hogy amikor a magyarokra támadtak a régebben „kangaroknak nevezett besenyők”, a magyarok két ágra szakadtak, és „az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén szavarti aszfalinak hívják, a másik rész vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni az Etelküzü nevezetű helyekre”. A császár följegyzésében szereplő szavarti aszfali jelentése ’rendíthetetlen szavárd’ – az aszfali görög szó, és ’rendíthetetlen, szilárd, állhatatos’ jelentésben szokták fordítani –, s ezt a szavárd népnevet szokás valamiképpen a szabirokhoz kapcsolni. De elég sok itt a bonyodalom, mert ezekről a szavárdokról vannak ugyan mindenféle adataink, de borzasztó nehezen állnak össze valami formát is mutató képpé.

Tudjuk például azt, hogy a szabirok a 6. században a Kaukázus északi előterében éltek. Azt is tudjuk, hogy később kazár főség alá kerültek, de mivel a kazárok jöttek később, a szabir nevet néhány szerző a hozzájuk hasonló életmódot élő kazárokra is átvitte, ezekben a forrásokban a szabir a kazárokat jelöli. Ebből akár arra is lehet következtetni, hogy a magyarokra akasztott szavárd név valójában a kazár–magyar, s nem a szabir-magyar kapcsolatok emléke. De nem ilyen egyszerű a dolog. Az örmény és az arab források sokszor emlegetnek egy népet, amely a Kaukázustól északra, a Kur folyó mentén a 8-9. században élt, arabul szavardijja vagy szijavardijja, örményül szevordi a nevük. Ez utóbbi örményül ’fekete származásúak’-at jelent, s minden bizonnyal úgy jött létre, hogy az örmények megpróbáltak „értelmet adni” egy hasonló hangzású névnek, például a szabirnak vagy szavirnak, s ez az eredeti népnév némi torzulásával járt. Ezt az igen gyakori jelenséget népetimológiának hívják, így lett egykor a szláv ulicából utca az út hatására, vagy így lett a leptopból laptop, nyilván mert olyan lapos... (Az angol lap, e-vel ejtve, ’öl’-et jelent, a laptop az öleb mintájára ’ölgép’ lehetett volna némi purista erőlködéssel, de hálistennek nem lett az.) Konsztantinosz egyébként egy másik munkájában az örmény alakhoz jobban hasonlító szevortii formában is megnevezi a három törzsből álló népet, s gondosan le is fordítja ’fekete fiúk’-ra. Szavárdjaink most már vannak ugyan, de mi közük hozzájuk a magyaroknak?


Konsztantinoszt megáldja Krisztus (elefántcsont faragvány), Puskin múzeum, 945 – Wikipédia

A kutatók egy része szerint semmi: a görög császár ugyanis mindvégig arról beszél, hogy régebben a besenyőket kangarnak hívták, és szintén régebben a magyarokat meg szavárdnak, itt tehát nyilvánvalóan egy korábbi forrásának az adatait próbálta összhangba hozni saját korának ismert népeivel. Alátámasztja ezt az elképzelést, amit a kangarokról tudunk: már a 6. században említik őket szír források, a Kaukázus vidékén élő, vélhetően valamilyen iráni nyelvet beszélő nép volt. Konsztantinosz nyolc besenyő törzset sorolt föl, s közülük a három legvitézebbet kangar eredetűnek mondta. Ez jelentheti azt, hogy a kangarok töredékei a besenyő szövetség tagjává váltak, legharcosabb meg egy tévedés folytán lett belőlük: a nomádok a frissen csatlakozott vagy behódoltatott népet állították elő- és utóvédnek, így aztán, a nyugati ember szemével nézve, úgy tűnt, hogy ők a legnemesebbek, mert ők járnak elöl a harcban. A kangart igen könnyen lehetett, szintén népetimológiával, besenyő törzsnévnek értelmezni, mert a kongor a besenyőben a vörhenyesbarna lovak színét jelölte. Éppen Konsztantinosz besenyőkről írott fejezete őrzött meg gazdag anyagot arról, hogy a besenyők lószínnevekkel jelölték törzseiket. A sereg egyes részeit a nomádok ősidők óta színekkel különböztették meg égtájak szerinti felosztásban, a besenyők ennek egy kifinomultabb, mondhatni az „abszolút nomád” változatát alakították ki. Ez a népetimológiás értelemadás természetesen csak a besenyőben játszódhatott le, és ez egyben óvatosságra is kell hogy intsen bennünket: nemcsak akkor következhetett be, ha valóban olvadtak be kangar törzsek a besenyők közé, hanem akkor is, ha a besenyők csak hallottak a kangarokról, és örömmel ismerték föl bennük egykori vörhenyesbarnákat, „érthetővé téve” egy idegen nép nevét. Ezt nemigen tudjuk kibogozni, de szerencsére a mi szempontunkból nincs is jelentősége. Nekünk az a fontos, hogy a Kaukázus vidékén voltak kangarok is, szavárdok is, s ezek szerint a görög császár által fölhasznált forrás szerint a kangarok megtámadták a szavárdokat. Konsztantinosz ismerte a kangar-besenyő azonosítást, és egészen pontos információi voltak arról, hogy a besenyők megtámadták a magyarokat, hát azonosította kangar-szavárd párharc másik szereplőjét, a szavárdokat a magyarokkal. Perzsia felé tehát eszerint nem a kettészakított magyarok egy része telepedett le, hanem a kettészakított szavárdok egy része.

Az ilyen elegánsan letisztított képet azonban újra zavarossá teszi egy nemrégiben talált héber nyelvű levél és a mi Névtelen Jegyzőnk egy megjegyzése. A 10. században a kjevi zsidó közösség Jakob ben Hanukkah nevű tagját többszörös sorscsapás érte. Testvére ugyanis kölcsönt vett föl, és ő vállalt kezességet a visszafizetésért, fivérét azonban kirabolták és megölték, a pénz elveszett, Jakob pedig börtönbe került. A kijevi közösség kiváltotta, s azzal próbált neki segíteni, hogy ajánlólevelet írt más zsidó közösségeknek, mellyel szegény Jakob pénzgyűjtő útra indulhatott. A levelet aláíró tíz személy között volt egy, aki neve mellé – Szimszon Jehuda – még azt is odaírta pontosításul: „akit Szavartinak hívtak”. Szabirok aligha kóboroltak a 9–10. században Kijev táján, magyarok annál inkább, s bárhogyan kapta is Szimszon Jehuda a szavárd melléknevet, a népnév fölbukkanása a 10. században Kijev környékén leginkább a magyarokkal lehet összefüggésben.

Anonymus, miután hosszasan bemutatta Hülek két fiának, Kadocsának és Zoardnak a honfoglalásban szerzett érdemeit, elmeséli, hogy mindketten engedélyt kaptak Árpádtól, hogy Görögországban szerezzenek földet maguknak, s azt a népet hívták később „csabamagyarjának” – Anonymus értelmezése szerint ez ’ostoba magyart’ jelentett, újabb népetimológia –, amely Zoard vezér halála után lusta volt visszamenni hazájába. A csabamagyarja-kérdést és azt, hogyan kerül ide Görögország, itt ne firtassuk, van elég gondunk enélkül is. Elégedjünk meg egyelőre azzal, hogy Anonymus ismert egy mondát, amely délre, délkeletre szakadt magyarok emlékét őrizte meg, hasonlóképpen a Konsztantinoszt tájékoztató magyar Bulcsú és Tormás beszámolójához, akik arról beszéltek a császárnak, hogy a „Perzsia vidékén” letelepedett magyarokkal a 10. században még folyamatos kapcsolatban állt a Kárpát-medencei magyarság, rendszeresen küldtek egymáshoz követeket. Mindebből annyi azért biztonsággal kifejthető, gondolnánk, hogy voltak délkeleti magyarok is. És ez így is van, kivéve, ha a két magyar követ a volgai magyarokat nevezte keletinek, s csak Konsztantinosz azonosította a magyar követek által emlegetett keleti magyarokat a „Perzsia felé” letelepült szavárdokkal. Ezt a lehetőséget azonban elvethetjük, ha az Anonymusnál olvasható Zoard alakot kibontjuk a korai, még igencsak botladozó magyar helyesírásból: ezt valószínűleg Szovárdnak olvasták akkoriban. Ha a kazárok fennhatósága alatt élő magyarokat a görög források nevezhették türknek csak azért, mert a kazárokat is annak nevezték, akkor régebben nevezhették őket szabirnak is, elvégre a kazárokat nevezték annak is. Ebből aztán, az örmény népetimologizálás eredményét átvéve, lehetett szavárd. Így hát Anonymus délre szakadt magyarjai és Konsztantinosz szavárdjai a mondai hagyomány mélyére ásva mégis találkoznak egymással, s ugyanoda visznek bennünket, ahová Ottó és a korabeli krónikás hagyomány irányította Julianust, s ahová a szarvasgím is vezetett: a déli Magna Hungariába, a Kubán folyóhoz, az Azovi-tenger keleti partvidékére.

Bíborbanszületett Konsztantin szerint e lakhelyükről Etelközbe telepedtek át a magyarok – hogy hiszünk-e neki, vagy úgy véljük, ezt csak nagyvonalú forráskezelése íratta vele, nem Konsztaninosz munkájának hitelességén múlik, hanem azon, mit gondolunk Etelköz földrajzi helyéről. A szót magyarra „Folyóköz”-nek fordíthatnánk: az Etil eredetileg a Volga török neve volt, de néhány török nyelvben közszóként kezdték használni, pusztán ’folyó’-t jelent, s valószínűleg a magyarban is így volt ez – ellenkező esetben csak egy nagyon szűk területet jelölhetne, egyetlen folyó, az Etil torkolatvidékét (függetlenül attól, hogy ebben az esetben az Etil melyik folyó lett volna). Úgy tűnik azonban, hogy az Etelköz megnevezés két folyó által határolt, még inkább több folyó által átszelt földet jelölt. Abban nincs vita, hogy a Fekete-tengertől északra feküdt, abban viszont egyetértés nincs, hogy hol húzódott a keleti határa, s hogy mennyi időt töltött itt a magyar törzsszövetség.

Konsztantinosztól úgy tudjuk, a besenyők a magyarok helyére telepedtek. Majd öt folyót is fölsorol, melyek átszelik a korábbi Magyarföldet: ezeket a Dnyeper, Bug, Dnyeszter, Prut és Szeret folyóval lehet azonosítani. A muszlim források egyik csoportja, melyet egy buharai szamanida államférfiról Dzsajháni-hagyománynak neveznek – s amelynek ágas-bogas összefüggéseit érdemes lesz majd valamivel közelebbről is megismerni, mert a honfoglalást megelőző idők magyar történelmének egyik legfontosabb forrása –, a Duna és az Etil közé teszi a magyarok által uralt területeket. E forráscsoportban az Etil két folyót is jelölhet: a Volgát és a Dont, mert a korabeli muszlim földrajztudomány szerint a Volga és Don azonos, de két torkolattal rendelkező folyó volt. Csaknem biztosra vehetjük, hogy az Etil a nekünk fontos részben a Donra vonatkozik: Dzsajháni ugyanis azt is leírta, hogy a határfolyók a Rúm-tengerbe, azaz a Fekete-tengerbe ömlenek – Rúm Bizánc, azaz Kelet-Róma jól ismert keleti neve. A két forrás adatait összeegyeztetve alakult ki az a vélemény, hogy Etelköz a Don és a Duna között terült el, de vannak, akik csak a görög császárnak adnak hitelt, ezért a Dnyepernél húzzák meg a keleti határt. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy egy nomád szövetség „területét” nem jelölte határkő, a szomszédos nomád szövetségek miatt e rugalmas határok változékonyak voltak, és persze nem mindegy az sem, hogy a vezértörzs szállásterületeiről, a szövetséghez tartozó törzsek szállásterületeiről vagy a szövetség által ellenőrzött, jóval szélesebb kiterjedésű vidékről beszélünk. Akárhogy is: ez az a terület, ahol a magyarok előtt a bolgárok fejedelme, Kuvrat épített rövid életű, de virágzó birodalmat.


A Don folyó a mai rosztovi területen – Wikipedia

Az iskolában úgy tanultuk, hogy a magyarok viszonylag rövid időt töltöttek Etelközben: Levédiából érkeztek, s a besenyők támadása miatt hamarosan el is kellett hagyniuk. A szakirodalomban azonban ma már az az uralkodó vélemény, hogy a Levédia elnevezést a magyarok maguk föltehetően soha nem használták. Ez valójában Konsztantinosz tudálékos alkotása, ő képezte Levedi vezér nevéből: igazából nem a korábbi magyar szállásterület neve volt, hanem az etelközi szállásterület keleti része, Levedi nemzetségének földje – kezdetben itt lehetett a törzsszövetség hatalmi és gazdasági központja. Sokkal kevesebben térnek el az Etelközben eltöltött idő hosszát illetően a hagyományos „néhány évtized lehetett” nézettől, pedig ha így lett volna, akkor ma más lenne kultúránk, másmilyen lenne a nyelvünk, más szavakat használnánk sok hétköznapi tárgy, állat, növény neveként – és valószínűleg másként neveznének minket külföldön. Egy rövidke fekete-tengeri vakációzás – történeti léptékben a föltételezett pár évtized csak ennyi – nem lett volna elég ahhoz, hogy Vásáry István joggal írhassa: „A hatalmas török nyelvi hatás nem egyszerű nyelvi tény csak, hanem egy méreteiben lenyűgöző török kulturális és társadalmi hatás jelzője. ... [ahhoz, hogy] a magyar nyelv finnugor eredetű ... rögtön hozzá kell tennem, hogy a török hatás népiség és kultúra szempontjából legalább ilyen súllyal esik latba.” Márpedig Vásáry nem túloz. Vannak persze, akik ugyan nem vitatják (csak talán picikét kisebbítik) e hatás mértékét, de a török-magyar érintkezéseket máshol képzelik el. Klasszikusan a Volga-vidéken: e nézet szerint a volgai magyarok nem odavándoroltak, hanem ott maradtak, méghozzá egészen a 9. századig, és a volgai bolgárok lettek volna a magyar történelmet átformáló nép. Ahogy egyetemista koromban a nehezen védhető elméletekre mondtuk: ez bizony „nyakavéres” felfogás, hiszen a bolgárok csak a 9. század második felében értek el azokra a területekre, ahol találkozhattak volna a magyarokkal, addigra meg a magyarokat csak le kell már hozni északról, mert az útvonaltervezésnél nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy akkor még a Kazár Birodalomban is kellett kicsit élniük, rohamtempóban át kellett venniük a kazár birodalomszervezési szokásokat és villámgyorsan erős törzsszövetséggé kellett válniuk, mielőtt Etelközben függetlenedtek, majd elfoglalták a kies hont. Ez így nem nagyon ment volna.

A török hatás megkezdődhetett, minden bizonnyal meg is kezdődött abban a pillanatban, amint a magyar törzsek a pontuszi steppe 6. századi török forgatagába vegyültek, amikor elindultak az Urál mellől délre. Nyilván méginkább erősödött ez a hatás a déli Magna Hungariában, a Kubán-menti hazában: török kölcsönszavaink nem egyetlen nyelvből, s nem is egyetlen korban kerültek a magyarba. De folyamatos nagyerejű hatás csak később érhette a magyarokat, mert ha ez a 6-7. században történik, a létszámban, haderőben jóval gyengébb, a forrásokban önállóan még nem is emlegetett magyar törzsek bajosan őrizték volna meg uráli eredetű nyelvüket. A magyar nyelven hagyott török nyelvi lenyomat egyértelműen azt mutatja, hogy a magyarok nyelvcseréje egy-két generáción belül elkezdődött volna – vagy talán egy részüknél már el is kezdődött –, ha politikailag nem szakadnak ki abból a török kulturális környezetből, amely ezt a hatást gyakorolta rájuk.

Kézenfekvő az a föltételezés, hogy a folytonos és több irányból érkező török hatások közül a legerősebb Etelközben érte a magyar törzseket – a korábbi Magna Bulgaria területén. A Kuvrat birodalmának bukása után el nem vándorló bolgárok csak valamikor a 8. században keltek útra, s kezdtek lassan a Volga irányába mozdulni, majd egyre északabbra húzódni a folyam mentén. A magyarok ekkor már szoros kapcsolatban állhattak velük, hiszen a magyar törzsek egy kisebb töredéke velük tartott. Valószínű azonban az is, hogy mint mindig, ha nomádokról van szó, még ez után is maradt bolgár népesség az egykori birodalom területén – a török hatás tulajdonítható, legalábbis részben, nekik is. Az itt eltöltött időben formálódhatott ki – még egyszer fontos elismételni: nem előzmény nélkül – a magyarok törökös államszervezete és kultúrája, és nyilván ez a kapcsolat jelentette a hátteret ahhoz, hogy a magyar nyelvbe a több száz török kölcsönszó zöme bekerüljön – ráadásul az érintkezés korában ez a mára fennmaradt szavaknál nagyságrendekkel több lehetett. Ebben az időben erősödött meg a magyar törzsek szövetsége annyira, hogy kitörjön a kazár függőségből – az uráli indulástól kezdve csak más szövetségek csatlakozott vagy hódolt népeként élő magyar törzsek ebben az időben váltak olyan fontos tényezővé, hogy már önálló népként, saját névvel jelölve is megjelentek a szomszédos népek forrásaiban. Egyre inkább azon a néven, amelyet Etelköz korábbi lakóitól, az onoguroknak is nevezett bolgároktól örököltünk.

Ez a név az ungar-, hungarus, venger – és mindaz, ami ezekből az alakokból származik. Nyilván nem lepődünk meg, ha sokan ma is a hun-magyar rokonság bizonyítékának vélik ezeket a névalakokat, pontosabban a hungarust. Ennél még látványosabb Anonymus naivitása, aki szerint a magyarokat „az idegenek beszédében hungárusoknak” hívják, „Hungvárról nevezték el őket azért, mert a szlovének meghódítása után a hét fejedelmi személy Pannónia földjére lépve, ott jó soká időzött”. Ehhez a meséhez még Ungvárt is Hungvárrá kellett változtatnia, de tudjuk, Béla király jegyzője nem riadt vissza a névgyártástól. És ha már ezt a fejezetet a népetimológiáknak szenteljük, említsük meg annak a névtelen szerzőnek – többen a 908-ban elhunyt, nagytudású Remigius nevű auxerre-i bencés szerzetest sejtik benne – az ötletét is, aki Dadónak, Verdun püspökének írt levelében azt fejtegette, honnan származik az a rettenetes népség, amely akkoriban szabadult rá Európára. Miután elvetette, hogy a magyarok Góg és Magóg népe volnának – nézete szerint e mitológiai elnevezések nem valódi népeket, hanem az eretnekek gonosz seregét jelölik – előállt egy eredetlegendával. Eszerint Pannónia, Isztria és Illíria népeire szörnyű éhínség tört, ezért a környék fejedelmei összegyűltek, és a népekből kiválasztották azokat, akikről úgy gondolták, meg tudják menteni magukat az éhségtől. A többieket elűzték a sivatagba és máshova, és a sorsukra bízták őket: meghalnak vagy megmaradnak. A szerencsétlen kivetettek egy része azonban végül eljutott a Meótisz mocsaraiba, ott találtak táplálékul halat, madarat – a kiállt éhínségről pedig hungrinak nevezték el őket.


Lap Rémi d’Auxerre kommentárjaiból, 10. század – Wikipédia

Komolyra fordítva a szót: azt, hogy az ungar-, hungarus, venger és egyéb változataik az onogur népnévből származnak, már többször emlegettük. Itt az ideje, hogy megnézzük, hogyan is történt mindez. Róna-Tas András szerint a magyarok nemcsak a Kubánnál, hanem Etelközben is a bolgárok helyére telepedtek: amikor a bolgár törzsek a Kubántól Magna Bulgariába költöztek, akkor a Kubán-vidéken foglalták el az egykori bolgár területeket, amikor pedig 670-680 körül végképp szétesett a Bolgár Birodalom, akkor annak területén váltották a bolgárokat. Ebben az időben a forrásokban már szinonimaként szerepelt a bolgár és az onogur népnév, a Dunához vonuló bolgár törzseket is onogurnak, onogundurnak nevezték, és a Kárpát-medencei avarokhoz csatlakozó bolgárokat is ugyanígy hívták.

Az onogur névből a szlávban lett ungur ~ ongur, ennek többes számú alakja pedig az ungri ~ ongre, ez került be más nyelvekbe is a magyarok megnevezéseként, és aztán ott tovább alakult, az adott nyelv népnév-formáihoz illeszkedett. A szláv egyes dialektusaiban a szó elé v- került, innen a vengri, más dialektusokban egy szabályos szláv hangváltozás következtében pedig eltűnt belőle az n, ezért a magyarok neve a szláv forrásokban ugri. A latinosított hungarus alak h- szókezdője viszont a franciából származik: a francia nyelv történetében éppen ebben az időben kezdődött az a folyamat, hogy a szókezdő h- hangokat már nem minden esetben ejtették, hol igen, hol nem – az ingadozás nyomán viszont olyan szavakban is megjelenhetett a h, amelyekben eredetileg nem volt. Ezt a nagyon jól ismert nyelvi jelenséget hiperkorrekciónak hívják, de mára elég lesz a népetimológia, térjünk is vissza ehhez rögtön: a magyarok nevéhez illesztett szókezdő h- megszilárdulásában kétségkívül szerepet játszhatott az is, hogy a magyarokat európai megjelenésük első pillanatától a hunokhoz hasonlították.

Pontosan ugyanezt az utat járta be a Kárpát-medencei Avar Birodalomba telepedett onogurok neve. Azt ma már senki nem vonja kétségbe, hogy a kései avarok jelentős komponensét a Magna Bulgaria fölbomlása után az avarokhoz érkező onogurok adták. A 8. századtól kezdve egészen sok megkeresztelkedett avar szerzetes nevét jegyezték föl úgy, hogy nevük mellett hungarius, houngarus, ungarus, wanger féle alakok jelzik származásukat, 860-ban pedig egy Mattsee melletti kolostornak kiállított birtoklevélben jegyzik meg, hogy a keleti frank uralkodó által adományozott terület a wangarok határvidékein van. Már 1953-ban fölmerült, hogy a magyarok esetleg a Kárpát-medencében, az avarok közé települt onogurok után kapták volna nevüket, ez azonban könnyen cáfolható, mert a magyarokra vonatkoztatva a szláv forrásokban már a honfoglalás előtt, a 860-as években is megjelenik ez a név. László Gyula is fölhasználta ezt a névazonosságot nagyhatású, a kettős honfoglalásról szóló nézete kialakításában: a kiváló régész úgy vélte, hogy a két egymást követő avar kultúra, a korai és a kései közötti óriási különbséget egy új etnikum érkezése okozta, s ezt az új etnikumot ő magyarnak tekintette. Elméletét ugyan minden elemében megcáfolták – régészeti, történeti és nyelvi érvei sem voltak tarthatók –, de abban igaza volt, hogy 670 körül új etnikum jelent meg a Kárpát-medencében, csak ezek nem a magyarok, hanem az „eredeti”, bolgár onogurok voltak.

A szláv forrásokban tehát már a 9. század utolsó harmadában az onogurok nevéből kialakult névvel nevezik a magyarokat, aztán az arab és héber források is használni kezdik a népnév különböző változatait – Hászdáj ibn Sáprút levelében hungrin formában szerepel –, végül a türk mellett megjelenik a görög forrásokban is.

S hogy végképp rehabilitálhassuk a csodálatos szarvasgímet: abban sem vezetett félre minket, hogy Magor fivére Hunor volt. Hunor ugyanis csak Kézai – népetimológián nyugvó – leleményének köszönhetően lett a hun rokonságot bizonyító testvér, valójában ez a név is az onogur népnevet rejti. Azt pedig ki tagadná, hogy a honfoglaló magyar törzsek szövetségében az onogurok nemcsak nevükben voltak ott, hanem ténylegesen, a honfoglaló magyar etnikum egyik fontos komponenseként is – több más, szintén a pontuszi steppén és Etelközben a magyarságba olvadt etnikai csoporttal együtt.


Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig
„Szavaimat jól halljátok...”
A gyűrűk ura
Kazár szótár
Magna Hungariától Magna Hungariáig

Sándor Klára sorozatának következő részét jövő vasárnap olvashatják


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!