A politikai klíma – ezen a térfélen
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2013. október 21. hétfő, 06:22
A klíma, a demokratikus térfél közhangulata már megint visszahúzó. Nagyon hasonló ahhoz, mint ami 2010-ben leginkább a „nem ördögtől való a kétharmad” attitűdjét fémjelezte. A „nem ördögtől való a kétharmad” élharcosai később a „nem véletlen a kétharmad”, továbbá, az „ezek hozták ránk a kétharmadot” szlogenekre váltottak. Ez utóbbi a „kedvencem” a maga leegyszerűsítő és hamis tartalmával, s természetesen a kitapintható, önfelmentésre szolgáló használhatóságával. Az ezek hozták ránk… úgy értendő, hogy ezek pont annyira felelősek, mint azok, akik visszaéltek a kétharmados többségükkel, és arra használták, hogy felszámolják a demokratikus rendet. Azért tehetik velünk ezt azok, mert ezek annyira rosszul kormányoztak. Értsük: a politika az ő játékuk. Ezeké meg azoké. Nem, dehogy a miénk! Ezek meg azok hermetikusan tőlünk elzárt csodabogarak. Semmi közünk hozzájuk. Mi, a választópolgárok, meg a mi véleményformálóink jól elücsöröghetünk egy lelátón, nem tehetünk semmiről. Arról sem, ugye, hogy nem értjük, demokráciákban a választáson megbukni, az maga a politikai következmény és felelősségvállalás. Ugyanakkor a győzelem nem jelent semmiféle jogot semmilyen kétharmad birtokában a demokratikus jogállam lebontására. Miért is értenénk, hogy ha mégis ez következett be, arról nemcsak ezek tehetnek csupán, hanem bizony mi magunk is benne vagyunk nyakig, és benne vannak az ún. demokratikus térfél politikai klímáját alakító véleményformálók is, szintén nyakig.
2010-ben nem akaródzott bátran és nyíltan kimondani, hogy a Fidesz antidemokratikus párt, amely ellenzékként is antidemokratikusan működött, pontosan arra készült, amit véghez is vitt. Akik ezt előre látták, azokat riogatóknak nevezték, szolid lekezelés volt az osztályrészük, mert olyan „ciki” egy hiszterizált, tudatosan antipolitikussá manipulált közegben az egyébként nem létező közép feladását vállalni és elemi demokratikus normák megsértése esetén – nem semlegességet mímelve – állást foglalni. Történt, ami történt, a helyzet annyiban változatlan, hogy a világos cezúra meghúzására ez a véleményformáló közösség ma ugyanúgy képtelen. Csoda-e hát, hogy képtelen a választópolgárok többsége is?
Mi a közös ezekben a politikai közérzetet meghatározó korábbi és mai vélekedésekben? A gondolkodási restség, a hárítás, időnként a cinizmus vagy a nihilizmus, talán a számítás is. Közös annak az elleplezése, hogy valami nagyon hiányzik az úgynevezett demokratikus térfélen is, mégpedig éppen egy demokratikus értékrend következetes képviselete. Ez a következetesség ugyanis nem tűrne el egy sor olyan dolgot, amit nap mint nap tapasztalunk. Nem tűrné meg például az igazodást a Fidesz által keltett politikai hisztéria eredményéhez, nem tűrné meg, hogy az igazodáshoz szükséges hamis teóriákat ne leplezzék le, hogy akár a sajtó is kiszolgálja ezt, nem tűrné meg a világos állásfoglalás elmaradását nyilvánvaló társadalmi jelenségekről, tényekről. Ebben a klímában megint nyakig benne van a politikát körülvevő, az átlagpolgárhoz közvetítő közeg is, amely megint kívülállónak tételezi magát, megint elhárít minden felelősséget. Megint nem tekinti feladatának a valós konfliktusok feltárását, a valóság érvényre juttatását, megint nem kényszeríti ezzel a politika világát megtisztulásra. Az alábbiakban igyekszem néhány konkrét példával illusztrálni, mire gondolok.
Forrás: aquarionics.com
1. A politológus a stúdióban ül (Egyenes beszéd, Magyar Kornélia nyilatkozik Kálmán Olgának)
Arról kérdezi éppen a riporter, hogy ha a demokratikus ellenzéknek papírja is lesz arról, hogy a Fidesz ezt vagy azt elkövette Baján, akkor ez hogyan hat szerinte a választókra, vajon aktivizálja-e őket?
A válasz: lakonikus igen, bizonyára. Gyors kiegészítéssel: fordítva is így lenne. Majd kis figyelmeztetéssel: a negatív kampánynak mind a két oldalra mozgósító ereje van.
A riporter tovább kérdez: vajon a kiszolgáltatott emberek befolyásolására kis tűzifával, egyebekkel, netán negatívumok kilátásba helyezésével lehet-e 2014-ben is számítani? Mert sok szegény körzet van. Ehhez jön még a rezsicsökkentés, illetve a határon túliaknak biztosított szavazati jog. Nem tudható-e már most is, hogy ez a sok kicsi sokra fog menni?
A politológus a „lényegre” tapint. Hát ő nem szeretné azt a látszatot kelteni, hogy a szegény emberek megvásárolhatók. Egyébként is, a száraztészta-osztás és társai nem most kezdődtek, ez 23 éve így megy. Ne keltsük – mondja – azt a látszatot, hogy azon múlna, hogy ki tud több szegény emberek által lakott körzetet felkeresni. (Értjük, ne keltsük azt a látszatot, mintha ma más helyzet lenne, mint korábban, bármikor. )
A riporter azért nem adja fel: Jó, de hoz vagy visz a Fidesznek az, hogy bérelt autókból, pénzért, kamerával követte az ellenzéki jelölt minden lépését?
A politológus szerint bizony hoz. Igaz, hogy született egy bírósági döntés, ez fontos eszköz az ellenzék kezében, de akárhogy is, a Fidesz bizonyítani volt képes, hogy nyerni tud. Bár az ellenzék meg tudta szorítani.
A módszerek milyenségére gondolt a kérdésével, korrigál a riporter.
A 2014-es kampány így fog kinézni. Bármennyire is irritáló, a kampányok ilyenek – hangzik a politológus i válasz.
A riporter utolsó próbálkozása: Na de követni embereket, autóval, 24 órán keresztül, az, rendben van?
A végső szakértői válasz: Ez egy szélsőséges példája annak, amikor egy kampány felfokozott.
Bár nem szószerintiek, mert rövidítettek az idézett mondatok, a lényeget emeltem ki, s talán világosan érzékelhető belőle, mekkora hangsúlyt fektetett a riportalany arra, hogy még véletlenül se tükrözzön egyetlen szava sem bármilyen értéktartalmat. A választási szabályok megsértését kimondó ítéletből így lesz csupán technikai eszköz az ellenzék kezében, és ennek ellenére summázható úgy a választási eredmény, hogy ugye az győzött, aki eredményesebben volt képes bizonyítani, hogy nyerni tud.
Megpróbálkozott-e a politológus azzal, hogy kontextusba helyezze a történteket? Ó dehogy! Fent lebeg ő valahol az éteri magasságokban, nem kompromittálhatja magát holmi demokratikus kritériumokról szóló állásfoglalással. Őt azért hívják szakérteni, hogy azt ismételgesse nekünk, amit a két szemével eddig is mindenki látott. Megszámolták a voksokat, és több jött ki az egyiknek. Miért beszélne arról, hogy demokráciákban van olyan elvárásrendszer, amely szerint a választási törvényeket közösen kell megalkotni, a választási bizottságokban nem lehet egyszínű a képviselet, a választási körzeteket nem lehet egyoldalúan átszabni. Nem beszél arról sem, hogy a külhoni állampolgárok szavazatai most először befolyásolhatják az eredményeket, és hogy a jelenlegi választási törvény alapelveit sérti, ha a választókig kísérik kamerával a jelöltet, mert az a választó valamilyen azonosítására alkalmas dokumentálásra is lehetőséget ad. Miért merné és akarná kimondani, hogy ebben az országban már nem működik normálisan a demokratikus intézményrendszer, hogy ez így együtt „kicsivel” többet jelent, mint kemény kampányt, hát még akkor, ha az ellenzék nem egységesíti erejét?
Az MSZP hétvégén megtartott választmányi üléséről van szó, ahol megnevezték az MSZP jelöltjeit az országgyűlési, illetve az EP-választásokra. Az MSZP tartotta ígéretét, mondja Botka, október 23-áig befejezte a felkészülést a választásokra. Megvan a program, megvan a szövetség és a közös lista. A hátralévő időt arra kívánják felhasználni, hogy meggyőzzék a választókat, minél többen menjenek el szavazni.
A hosszú fejtegetések után a műsorvezető felvetette, hogy ezen a hétvégén volt a Demokratikus Koalíció kongresszusa is, amely szintén bemutatta a 106 körzetben indítandó saját jelöltjeit. És bár Mesterházy Attila megüzente, hogy már lezárták a szövetségesi tárgyalásokat, az MSZP delegáltjai, akik részt vettek a DK kongresszusán, azt mondták, hogy még bármi történhet. Akkor most mi a helyzet?
Válaszképpen egy érzékelhetően előre elkészített monológot hallhattunk arról, hogy az MSZP már szövetséget kötött a második legnagyobb támogatottságú demokratikus politikai erővel, hogy ez a szövetség megteremti a feltételét annak, hogy az új választási rendszerben is leváltható legyen az Orbán-rezsim, hiszen a 106 választókerületben minden demokráciát akaró megtalálhatja azt az egy közös jelöltet, akinek esélye van arra, hogy legyőzze a Fidesz jelöltjét.
Akkor a DK-nak is be kell állnia ebbe a sorba? – érkezett az újabb kérdés.
A DK-val meg akartunk állapodni, de Gyurcsány Ferenc olyan feltételeket szabott, amiről önmaga is tudta, hogy csak elutasítás lehet rá a válasz lehet adni. A szövetségesi tárgyalások le vannak zárva, aki az Orbán-rezsimet le akarja váltani, megtalálhatja az egy közös jelöltet. Akinek meg nem ez a legfontosabb, az majd elszámol azzal, hogy az Orbán-rezsimet tartja hatalmon. Sok sikert a DK-nak, nekik nem a DK az ellenfelük, hanem Orbán Viktor (lásd részletesen: Botka: a DK szavazói bölcsek, az MSZP-Együtt jelöltjére fognak szavazni).
S a beszélgetés itt és így véget is ért.
Hogy mi mindenre nem volt kíváncsi a riporter a Botka-monológok után? Például arra, hogy nem zavarja-e Botka Lászlót, hogy ennek a „második legnagyobb demokratikus erőnek” csak nagyjából 1 százalékkal nagyobb a támogatottsága, mint azé a párté, amelyet negligáltak. S hogy mi van, ha ez a különbség holnapra akár elenyészik, netán megfordul? Nem zavarja-e az a ma már közismert adat, hogy a baloldali választók kétharmada szélesebb összefogást szeretne, kifejezetten a DK-val és Gyurcsánnyal együtt, és ez bizony felelősséget ró az MSZP-re is? Aztán: Botka azt állította, hogy Gyurcsány támasztott elfogadhatatlan feltételeket. A riporter vajon miért nem szembesítette itt Botkát azokkal a feltételekkel, amelyeket az MSZP szabott meg a DK-nak? Két listás hely, négy, mindenki által elismerten nyerhetetlen egyéni körzet, plusz előírta volna az MSZP, kiket jelölhet a DK, plusz kikötötte volna, hogy Gyurcsányék nem képviselhetik a saját programjukat. Nem szembesítette Botkát a DK közismert álláspontjával sem, hogy bármikor kész megállapodni, és hogy egyik pártnak sem lehet célja a másik sikertelensége, mert csak együtt és külön-külön is megerősödve lehet győzni. Vagyis a riporter nem tett fel egyetlen kézenfekvő és logikus kérdést sem. Éppen azokat a kérdéseket nem tette fel, amelyek ma a demokratikus térfél legneuralgikusabb pontjait érintik. Mert ha tényleg a győzelem az MSZP célja, akkor hogy engedheti meg magának, hogy kizárjon a szövetségből egy olyan demokratikus erőt, amely a biztos választók közt ma 4–5 százalékos támogatottságot ér el? Miért nem mondanak igazat, amikor megállapodás meghiúsulásának körülményeiről beszélnek?
Tehát a demokratikus térfélen sem úgy működik a sajtónyilvánosság, ahogyan az elvárható lenne. És mert nyilvánvaló a hamissága ennek az egész magatartásnak, csak rontja a választói bizalmat és aktivitást.
Az ellenzéki összefogásról elmélkednek, az október 23-ai közös demonstráció ürügyén.
Ha valaki netán azt gondolná, hogy a demokrácia jövőjéért aggódó állampolgárok cserélnek eszmét, akkor téved. Magyarországon a politológus valami neutrális szerzet, ufóként él köztünk, megfigyel minket, malíciával kezeli le vágyainkat és érdekeinket, jót mulat naiv elvárásainkon holmi demokratikus normák tisztelete és betartása iránt, lesajnál erőfeszítéseket, bokszmeccsként közvetíti a pártok mérkőzéseit egymással. Előbb egy félmondatban odaveti, hogy ebben a helyzetben, ezen a választáson csak közös fellépés ad esélyt, majd a következő pillanatban egy halbiológus szakszerűségével boncolgatja nagy megértéssel egy-egy párt lépéseit, amelyek kizárólag a saját pártlogikájának felelnek meg. Nem számít, hogy ezzel ő maga semmisíti meg az imént odavetett megállapítás értelmét. Hisz a politika az azok meg az ezek dolga. Isten őrizz, hogy a pártpolitika szembesítve legyen az egyetlen eséllyel, amellyel választást lehet nyerni.
A műsorvezető azzal indít, hogy sokak örömére mégis lesz közös ellenzéki demonstráció október 23-án, vajon erre vártak-e sokan.
Ágh Attila szerint a politika forgószínpad, ahol hol ez, hol az kap főszerepet. Ezúttal Gyurcsány kapott, aki ezt a közös demonstrációt kezdeményezte. Ágh számára ezek a történések a „véglegesség” dilemmáját vetik fel, egyrészt a megállapodások, másrészt az összefogás kiterjedtségét illetően. Lakner szerint persze nagyon jó, hogy van egy ilyen nagy tüntetés, van ennek szimbolikus jelentősége, önszuggesztív hatása is, ez nyilván a választók és a pártok lelkének is jót tesz, na de itt van az az ellentmondás, hogy akkor mi van október 22-én, egy nappal előtte, és 24-én, 25-én, egy-két nappal utána. Mert ugye van már egy kétpárti szövetség, amelyből mindenki más kimaradt. Tudjuk, hogy ez a szövetség hogyan alakult ki. Most október 23-án összejönnek, azt sugallják, hogy együtt vannak, de október 24-én továbbra is kétpárti lesz a szövetség. Ő nem akarja alábecsülni a szimbolikus üzenetet, de akkor ebből következne a „hogyan tovább” kérdése is, és az ő válasza bizony az, hogy nem lesznek együtt. Mert az MSZP és az Együtt-PM nagyon tudatosan úgy gondolja, hogy köszöni szépen, nem kér másokból, nem azért hozták össze úgy a megállapodásukat, ahogy.
(Közbevetőleg: talán nem is kell külön megemlítenem, hogy „természetesen” itt sem kerül szóba, miért nem jött létre a szélesebb körű megállapodás. Sem az, hogy a kétpártiság mitől olyan falrengető evidencia? Inkább magas polcról azzal folytatja Lakner, hogy hasonló „felkorbácsolt várakozásokkal” – most aztán mindenki „boruljon egymás nyakába” – korábban is lehetett találkozni. Hogy mást ne mondjon, az Operaház előtti tüntetésen az alaptörvény elfogadásakor, de ugyanez történt Bajnai visszatérésekor is, 2012 októberében. Külön szeretném felhívni a figyelmet a szóhasználatra: „felkorbácsolt várakozás”, „egymás nyakába borulni”. Ugye érezzük ebben a lekezelést? A demokratikus minimumban való szükségszerű megegyezés igénye kapja a politológustól ezt a hangot. Mert minő „ostoba naivitás” is ugye az erők egyesítését kívánni, noha azt a politológusok is oda szokták vetni, csak úgy félmondatként, hogy ebben a választási rendszerben nem lehet leváltani az Orbán-rezsimet másként, csak minden demokratikus ellenzéki erő egyesítésével.)
A politológus szerint azonban a „pártok” stratégiája nem ez. (Miért is tenne különbséget, hogy mely pártoknak nem ez a stratégiája, és melyeknek igen? Miért is nevezné meg azt a két pártot, amelyeknek nem?) Ő inkább azt közli, hogy mennyire megérti a pártokat, amelyek a saját érdekeik szerint cselekszenek. Ő csak azt kívánta felvázolni nekünk, hogy itt bizony egy érzelmi kontrasztnak leszünk tanúi. Értjük, ugye? A fő probléma az érzelmi kontraszt!
A maximum, ameddig a beszélgetés résztvevői elmerészkednek, hogy megkérdőjelezik, véglegesnek volna tekinthető a jelenlegi állapot.
A műsorvezető később emlékeztet rá, hogy „békemenet” is lesz aznap, és a baloldali szavazóknak arra van szükségük, hogy lássák, mekkora tömeggel képesek ők is jelen lenni egy közös ellenzéki demonstráción.
Lakner ismét elmondja, hogy ő fontosnak véli ugyan a közös demonstrációt, de szerinte egy jó politika mégis csak arról szól, hogy vannak olyan taktikai elemek, amelyek ebbe belesimulnak. Nyilván arra céloz, hogy a demonstráció egy tudatos együttműködési stratégia része kellene hogy legyen. (Sajnálatosan nem osztotta meg velünk az arról szóló véleményét sem, hogy szerinte kiknél hiányzik ez a stratégia, és kik esetében nem tudatos taktikai elemről van szó. Vajon a Demokratikus Koalíció, amelynek elnöke a kezdeményezője volt az október 23-ai közös fellépésnek, nem éppen azzal a taktikával élt-e, amit Lakner hiányol? Nem éppen azért-e, hogy az ilyen demonstrációk segítségével is kikényszerítse a teljes összefogást, a végső cél elérését?
Mi az oka, hogy ilyen következtetésekig akkor sem jutnak el az elemzők, ha ezek a következtetések nyilvánvalóak?
Éppen Lakner jegyezte meg, hogy a színpadon azért lesz annyi szónok, mert semlegesíteni akarják Gyurcsány Ferencet. Ha ezt így látja, vajon miért nem érdemel bővebb kifejtést ez az összefüggés? Miféle más szempontok lehetek relevánsak akkor, ha a tét a demokratikus jogállam helyreállításának deklaráltan közös célja? Miért nem merül fel, hogy a még alá sem írt kétpárti megállapodás hivatkozási alapja már most idejét múlta?
Lakner a műsorvezetői kérdésre, hogy ugyanis véglegesnek tekinthető-e a megállapodás változó támogatottsági adatok esetén is, azt felelte, hogy szerinte nem. Mármint ha nem Gyurcsányról lenne szó, mert akkor talán még az is elképzelhető lenne, hogy az MSZP- egyszerűen lecseréli a DK-ra az Együtt–PM-et. Na de az az MSZP, amelyből Gyurcsány kivált, ezt azért nem szívesen tenné, mondja. Persze más lesz helyzet, ha a DK masszív szavazótáborral rendelkezik majd, és nemcsak bemondásra lesz 7 százaléka.
Hát ehhez is van mit hozzáfűzni. Először is, miért kell megérteni egy ilyen helyzetben az MSZP lelkét? Miért kell jobban megérteni, mint például a DK lelkét vagy bárki másét? Az MSZP-nek nem az Orbán-rezsim leváltása a célja? A DK, ha nem 7 százaléka van (amúgy más pártoknak is csak bemondásra van egyelőre ennyi az MSZP szövetségesei közt), hanem csak 4 vagy 5, akkor nem elég fontos partner? Akkor természetes, ha megzsarolják? Akkor inkább csak reménykedjen továbbra is hiába a demokrata állampolgár az értelmes összefogásban? Kinek a szemszögéből elemeznek ezek az emberek? Miért nem a demokratikus minimum a mérce?
Ameddig a folyamatokat „hivatalból” értelmezők számára nem egy demokratikus kritériumrendszer a viszonyítási pont, amíg ilyen pontot felvállalni a pártatlanságot feladó politikai álláspontnak számít a demokratikus térfélen is, amíg az elemzők szerint is elfogult az, aki a demokratikus kritériumrendszerrel szembesíti a politikát, ameddig tehát nem következetes és autonóm vélemények formálják a közgondolkodást, addig a politikai klíma változatlanul visszahúzó lesz. Sőt akadálya a kulturáltabb pártpolitizálásnak, végső soron a demokratikus jogállam rehabilitálásának.
