rss      tw      fb
Keres

Die Welt – válasz az Ungváry-interjúra: Az ember úgy érzi, félreolvasott valamit



A Die Welt című német lap A szegénység és a faragatlanság antiszemitizmust kényszerít ki? címmel közölte Thomas Schmid válaszát az Ungváry Krisztiánnal készült interjúra (Thomas Schmid a lap szerkesztőbizottságának tagja).
Ungváry Krisztián magyar történész meg akarja magyarázni az antiszemitizmust. Közben nála magánál is becsúsznak antiszemita klisék. Mert az ellenérzésnek nincs automatizmusa. Válasz.


Meg kell érteni, hogy Magyarországon gyűlölték a zsidókat, mi több, ez az antiszemitizmus, amely a XIX. század óta jelentősen felduzzadt, „racionális” volt. Ezt Ungváry Krisztián magyar történész mondta a Die Weltnek adott interjúban. Az ember úgy érzi, félreolvasott valamit – de nem, tényleg ez áll ott. Már csak az a helyzet, hogy az alig vagy egyáltalán nem képzett magyar kisparasztok, akik ennek a nem megkésett, de az ipari és életmódbeli modernitásba érkezett társadalomnak a többségét tették ki, kizárólag zárt csoportként élték meg a zsidókat (és a németeket), olyan csoportként, amely a modernizációból a „magyar magyarok” kárára profitált. Kizsákmányolóként, elnyomóként, uzsorásként és az egzisztenciákat megsemmisítőként érzékelték őket Ungváry szerint.


Nincs olyan előítélet és olyan ellenérzés, amely valamilyen módon ne reagálás lenne egy valós jelenségre. De ettől még messze nem kell racionálisnak lennie. Több mint etimológiai szőrszálhasogatás, hogy a racionalitásnak köze van-e a rációhoz, az ésszerűséghez. Ez – noha Goya és a francia forradalom óta megvannak az árnyoldalai – teljes egészében az ellentéte a vak reagálásnak, a közvetlenül az érzelmek által irányítottságnak. A ráció kérdez, kutat, mérlegel érv és ellenérv között.


Az antiszemitizmus ősrégi, ennek ellenére – éppen szívós, átfogó elterjedtségében – a mai napig rejtélyes jelenség. Ismerjük néhány adalékát; tudjuk, hogy inkább képzetlenek esnek áldozatául – noha nagyon nagy a képzett antiszemiták száma is –, és tudjuk, hogy valószínűbb a nyugtalan, viszálykodó, szétszakadt, ellenérzésekkel, rejtett haragokkal teli társadalmakban (amilyen a francia, a magyar és a német volt a XX. század első felében), mint a nyugodt, mérsékelt, kiegyezésre törekvő társadalmakban (amilyen ugyanebben az időben a dán vagy a holland volt). Természetesen igyekeznünk kell felfogni, megérteni az antiszemitizmus létét. De teljesen helytelen racionalitást tulajdonítani neki.



A ráció nem ismer kollektív identitást


Már csak azért is helytelen, mert az ésszerűség nem engedi meg, hogy embereket megfosszanak egyéniségüktől, és bezárjanak a kollektív identitás börtönébe, amelyből nincs menekülés. Ez – mint mindig – mindenkire érvényes, jelen esetben mindkét oldalra: a magyar zsidókra éppúgy, mint a nem zsidó magyarokra. Noha Magyarországon, mint másutt is, sok sikeres és jómódú zsidó élt, messze nem minden zsidó volt gazdag – aki ezt látni akarta, felsőfokú végzettség nélkül is láthatta, mert látható volt az utcákon, a városokban. Az az állítás, amely szerint a zsidók gazdagok, uzsorások és vérszopók, kollektív tulajdonítás. Ezt nem lehet a valóságból kiolvasni, senkivel nem születik vele magatartásformaként. Mindig vannak erők, amelyek ezt az érzékelést propagálják és elősegítik.


A XIX. magyar parasztok bizonyosan fogékonyak voltak mindenféle babonára, összeesküvés-elméletre és ellenérzésekre is – mindig tehermentesít, ha az ember másokra terhelheti a saját szegénységének, nyomorúságának okát. De ahhoz, hogy az antiszemitizmus lobogjon, mindig társadalmi, vallási és főleg politikai erők szükségesek, amelyek fujtatóval táplálják az izzó parazsat. Magyarországon ez az erő a múlt század első felében egy egészen a nyilaskeresztesekig terjedő szélsőjobboldal volt, amely az antiszemitizmust a hatalommegragadás célját szolgáló, modernizmus-ellenes forradalom eszközeként használta. Ennek a vezetése és a tagsága a legkevésbé sem csak a tudatlanokból, képzetlenekből és szegényekből verbuválódott – nagyon hasonlóan az NSDAP-hoz [Hitler pártja, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt – a szerk.].


Ráadásul: aki azt állítja, hogy a nyomorúság és az elszegényedés bizonyos foka szükségszerűen, reflexszerűen az antiszemita előítéletek kialakulásához vezet, az kigúnyolja az ember azon képességét, hogy erkölcsi ítéleteket tud hozni, fel tudja ismerni a jó és a rossz közötti különbséget, és akkor is ellen tud állni kollektíváknak, amikor azok különösen nagy súllyal, térhódítóan és fenyegetően viselkednek. Ahogyan volt – túlságosan kevés – német munkás, tisztviselő, pap, politikus stb., aki nem egyezett ki a nácikkal, úgy Magyarországon is volt – túlságosan kevés – paraszt, munkás, értelmiségi, politikus stb., aki a magyar zsidókban egyenjogú polgárokat látott, és egyáltalán nem ment lépre a nyilasoknak. A kirekesztésnek és a haladásban való részesedés megtagadásának a megélése egyáltalán nem vezet közvetlenül és elkerülhetetlenül haraghoz és antiszemitizmushoz. Ez bizonyítja a német SPD [a német szociáldemokrata párt] története épp úgy, mint a francia szocialistáké az első világháború előtt és után.



Sötét nemzetpolitikai kimérák


Meg kell várnunk, hogyan érvel Ungváry Krisztián a könyvében, amelynek megjelenése alkalmat szolgáltatott a vele készült interjúra. Érdekes az az utalása, amely szerint Magyarországon a modernség elleni tiltakozás a két világháború között nem csupán a zsidók, hanem a németek ellen is irányult. Ez az „idegenekkel” szemben elutasító magatartás már régen mentális útitárs Magyarországon: ez a félig fensőbbséges, félig állandóan sértődött örökség visszacseng még abban a különleges pozícióban is, amelyet az Orbán Viktor-féle Magyarország meghódítani igyekszik az Európai Unióban, akárcsak a Fidesz erősen felfúj arcú hazafiságában is.


Nemcsak a zsidókra, de főleg rájuk vonatkozóan van egy régi sztereotípia: az áldozatok maguk tehetnek róla, hogy azok. Ungváry Krisztián nem osztja ezt a nézetet. Az interjúban azonban nem szentel elég figyelmet annak, hogy kizárja ezt az értelmezést. Hiszen a zsidóknak nem kellett volna annyira győzedelmeskedni, nem kellett volna annyira az előtérbe állítani magukat, hiszen viselkedhettek volna kevésbé feltűnően, akkor tán nem lett volna semmi bajuk – Ungváry ezt nem mondja, de úgy tűnik, mintha ez a második félmondat lenne az, amit lenyel. Ungváry ezt nem így gondolja, már csak azért sem, mert ehhez túl okos. De nem is zárja ki ezt a feltételezést. Ez az eljárás egész jól illik a mai Magyarország szellemi légkörébe, ahol a Fidesz régebbi és sötét nemzetpolitikai kimérákat idéz fel – és amikor kérdőre vonják, mindig előadja a vidéki ártatlanságot.


A nácik 1944 márciusában, kifejezetten Hitler kívánságára, elindítottak egy megsemmisítő akciót, amely a holokausztban csúcsosodott ki: a cél a 800 ezer magyar zsidó megsemmisítése volt, és a háború végéig közülük 440 ezret meggyilkoltak. Ez német akció volt, de Magyarország saját akaratából erőteljes segítséget nyújtott hozzá. A holokauszt terve német agyakból eredt – de a németek a különböző országokban számíthattak a lakosság kisebb vagy nagyobb részének tűrésére, egyetértésére vagy részvételére. Mert az antiszemitizmus általános európai jelenség volt.



A nemzet saját narratívája fürdőkádjában


Ám csak Németország járta be az utat az ellenérzéstől az iparszerű gyilkolásig. Franciaországban az antiszemitizmus a XIX–XX. század küszöbén bizonyosan erősebb, elterjedtebb és agresszívabb volt, mint Németországban – de Franciaországban sohasem vált kirekesztő állami doktrínává. A fasiszta Olaszország csak német nyomásra, vonakodva és későn állt be a gyilkolási programba. A dánok egyértelműen elutasították az antiszemitizmust és Hitler kényszerítését, hogy tartóztassák le a dán zsidókat. A még premodern Bulgária is szinte teljesen megtagadta a német követelést, hogy járuljon hozzá a holokauszthoz. Magyarország azonban hamar benne volt. Az ország saját indíttatásból 1938-ban „zsidótörvényeket” hozott, és már az első világháború vége után népszerűvé vált az a legenda, amely szerint a zsidók tehettek a magyar királyság felosztásáról.


Ungváry Krisztián feltehetően azzal az elterjedt és kényelmes magatartással akar valamit szembeállítani, amely szerint a holokauszt csak német terv volt, és egyetlen más nemzetnek sem kell kritikusan feltennie magának kérdéseket. Ungvárynak ez a törekvése helyes. Ám mindjárt meg is sérti ezt, amennyiben a belső magyar perspektívánál marad, és a magyarországi antiszemitizmust elkerülhetetlen népi reflexnek minősíti.


Itt is világossá válik az Európai Unió dilemmája. A politika hétmérföldes csizmában halad egy transznacionális képződmény felé – de az országok nem is ismerik egymást. Nem tanulták meg, hogy összehasonlító módon lássák egymást, és így vonatkoztassanak egymásra. Minden nemzet a saját narratívájának fürdőkádjában üldögél. Persze a történelmi kutatás már rég megmutatta, hogy a nemzetiszocializmust – amely ugye egy új német-Európa parancsoló eszméjét követte – csakis egész Európát tekintetbe véve lehet leírni, felmérni és kutatni.


Ungváry ugyan el akarja hagyni a holokauszt magyarázatának egy okú és kizárólag Németországot a központba állító ketrecét, de végül ott köt ki, hogy tekintete a magyar biotópra szűkül. Az ott sokak által ápolt antiszemitizmusnak koherenciát, sőt, majdhogynem jogosultságot igazol: úgy van, ahogy van. Ungváry Krisztián botlása újabb bizonyíték arra, hogy mi, európaiak még nem vagyunk képesek nemzeti történelmeinket beilleszteni egy nemzetek feletti képbe. De hogyan akarunk megalapozni egy közös jövőt, ha nem ismerjük kontinentális történelmünkben az összekötő és elválasztó elemeket?