A cél országa
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2013. november 07. csütörtök, 05:39
Országunk miniszterelnökének régóta vesszőparipája az újraiparosítás, legutóbbi meghökkentő nyilatkozata után érdemes ennek valamiféle ívét megrajzolni és néhány – talán megválaszolhatatlan – kérdést is megfogalmazni. (A témáról ld. Mihancsik Zsófia korábbi elemzését is.)
Magyarország újraiparosításának orbáni programja egyelőre még nem öltötte a „vas és acél országa” megteremtésének képét (szerencsére), de különösebb közgazdasági ismeretek nélkül, laikusoknak is érdekes lehet, miből fogják Magyarországot nemcsak ipari országgá változtatni és a „nemzeti ipart” megteremteni, hanem elérni azt, hogy Magyarország teljesítménye néhány éven belül megelőzze a cseh és a német ipart. (Utóbbiak ipari színvonalához való felzárkózás motívuma mintegy 200 éve alkotja magyar politikai irányzatok programját. Szóval igazán történelmi tett lesz, ha egyszer végre bekövetkezik.) November 4-i nyilatkozatában Orbán már úgy fogalmazott, hogy a németek és a csehek csupán orrhosszal vannak előttünk (hm…), az önmagát újraiparosított (hm…) Magyarország pedig „termelési központtá” válva Európa iparának az élére ugrik majd. Remélem, a kormányban sejtik már, hogy mit fog termelni ez a központ, mert hogy az újságolvasó magyarnak erről elképzelése sincs, az persze nem sokat jelent.
Az „erős nemzeti ipar” programját Orbán Viktor október közepén, tiszaújvárosi beszédében is hangsúlyozta, szóval tényleg kiemelten fontos lehet ez számára, és jól illeszkedik a „munkaalapú” társadalomról szóló eszmefuttatásába. A cseh és német ipar teljesítménye meghaladásának programját már májusban is emlegette egy tatabányai üzem bővítésekor. A nemzeti ipar fejlődése tehát a miniszterelnök szerint éppen lendületbe jön, teljesítménye a közeljövőben fokozódik, és előzi Németországét. Hm… Több kérdés is szöget ütött a fejembe. Februári „országértékelésében” Orbán Viktor azt mondta, hogy a magyar gazdaság felemelkedésének motorja az lesz, ha az iparunkat „összeépítjük” a németekével. Tehát az első kérdés: hogy fogjuk leelőzni azt, amivel összeépítkezünk? Köztudottnál is köztudottabb, mennyire erős szálakkal kötődik a legtöbb európai gazdaság Németországéhoz (hazánké különösen). Ha rájuk ennyire kell támaszkodni, hogy fogjuk éppen őket meghaladni? Félek, hogy Orbán túl jó hasonlatokat használ, és ha gyorsított léptekkel le akarjuk előzni azt, amivel összeépültünk – abból hasraesés lesz.
Azután volt a miniszterelnöknek egy tavaly márciusi, szintén külföldi beruházás bejelentésekor a nyilvánosság elé tárt gondolatmenete. (Orbán egyébként is vonzódik az ilyen alkalmakkor a nagyívű, programhirdető szónoklatokhoz.) A következőket mondta: „A német ipar Magyarország szövetségese, mert nem a piacunkat akarja megszerezni, hanem szüksége van a munkánkra. […] Mi magyarok gyarmatosítóknak tekintettük azokat, akiknek csak a piacunk kellett és mindig szövetségesnek tekintettük azokat, akiknek szükségük volt a munkánkra is.” Vagyis nem is rejti véka alá, hogy akit most éppen az ipari termelés „jobbanteljesítésében” le akarunk győzni – azok a szövetségeseink. (Akadt már néhány hasonló skizofrén helyzet a közelebbi és távolabbi múltban.) Ebből adódnak a következő kérdések. Például: szerintem, ha a fideszes hívők elgondolkodnának, nekik is szöget ütne a fejükbe, hogy a hazánkba érkező külföldi beruházót gyarmatosítónak vagy munkahelyteremtő szövetségesnek kell-e tekinteni „a párt” hivatalos álláspontja szerint. (A hívők persze azért „hívők” mert nem töprengenek ilyesmin.) Szóval, egy külföldi vállalkozás elsődleges célja szerint nem elsősorban azért hozza ide a pénzét, hogy a munkanélküliségtől sújtott magyaroknak legyen alkalmuk felépíteni Orbán munkaállamát, hanem akkor hoz létre Magyarországon üzemet, ha megfelelőek a gazdasági körülmények az infrastruktúrától a képzett vagy képezhető munkaerőn és a piaci lehetőségeken át az adózási feltételekig – és profitot tud termelni. Úgy tűnik, maga „a párt” sem tudja és nem is akarja eldönteni, hogy ezeket kizsákmányoló multiként kell-e kezeltetni, akik ellen szabadságharcot folytatunk, vagy pedig szövetségesnek az épp ellenük folyó szabadságharcban – a kettő között a határok kijelölése pedig finoman szólva nem sikerült eddig. Végül is: a gyarmatosító is munkahelyet teremt, csak attól függ, honnan nézzük…
Aztán az se rakható össze egykönnyen, hogy Orbán az erős „nemzeti ipar” felépítéséről beszél, miközben lassan nincs olyan külföldi beruházás, amelyet ne személyesen adna át, vagyis igencsak szeret ebben a környezetben a gazdasági sikerek fényében sütkérezni. Nem kérdéses, hogy a munkahely- és piacteremtő beruházások jó része külföldi tulajdonoshoz, érdekeltséghez kötődik – ők beilleszthetők a „nemzeti ipar” koncepciójába? (Úgy például, mint közmunkások a foglalkoztatási statisztikába?) Vagyis: nemzeti iparfejlesztésnek tekinthetjük-e, hogy ha külföldi multik építenek autó-, autóalkatrész-, gumiabroncs-, kólásdoboz-, telefonalkatrész-, lego- stb. üzemet? Ha nem, akkor mitől is lesz az újraiparosítás „nemzeti”? (Az állami nagyvállalatoktól?) Ha igen, akkor… nincs itt valami ellentmondás? (Vagy én értem rosszul, és a nemzeti iparfejlesztés motorjai külföldi érdekeltségekre épülnek?)
Aki járt már egyetlen általános iskolai földrajzórán, tudja, hogy Magyarország integráns része a világ- és az európai gazdaságnak; a folyamatainak ritkán irányítója, sokkal inkább alkalmazkodásra, az adott feltételek között kiútkeresésre kényszerül. Az európai ipari nagyhatalmakat rövid időn belül maga mögé utasító, kizárólag belső forrásokra támaszkodó gazdaságpolitika nem más, mint a hatalom csúcsain a politikust magába bolondító ábrándkergetés. Meghatározó politikusunk persze ki tudja jelölni a megvalósítandó feladatokat (nemzeti újraiparosítás, előzés stb.), így leszünk „a cél” országa. Ki tudja, mikor lehet ebből az „acél országa”.
