rss      tw      fb
Keres


         Andor Mihály

A négy éve elmúlt kerek öt év


         Fleck Zoltán

Levél galamusos barátainknak


         Lánczos Vera

Gyorsfénykép
 


         Lévai Júlia

Lehetne-e...


         Hanák András

A Galamus szurdok
 


         Krémer Frenc

A nemzeti elnyomás szomorúsága


         Lendvai L. Ferenc

A tiszta erkölcs, melly ha megvész…

Az eltévedt ország

És egy pár üveg sörtől / Majd mindenki elfelejti,
Hogy az lett, amit így / Pont nem akart itt senki.
(Kispál és a Borz)


Amikor Magyarországon váratlanul összeomlott a szocializmus, az általános eufóriában valószínűleg senki sem gondolt arra, hogy két évtizeddel később olyan állapotban lesz ez az ország, mint amilyenben ma van. Mindenki bizakodva, reménykedve nézett a jövőbe, s úgy gondolta, hogy a pótlólagos vagy utólagos modernizáció (Jürgen Habermas) belátható időn belül meghozza majd a gyümölcsét. A gazdasági és politikai rendszer a rendszerváltást követően néhány év alatt teljes mértékben átalakult: kiépült a parlamenti demokrácia, annak minden szükséges eszközével és intézményével együtt, létrejött a magántulajdonon alapuló piacgazdaság, Magyarország az európai politikai intézmények és gazdasági szervezetek szerves részévé vált, integrálódtunk az európai jogrendszerbe, megszűntek az országot a nyugattól elzáró határok és így tovább. A társadalom nagy része pedig azt gondolta a kilencvenes évek elején, hogy rövidesen mi is úgy fogunk élni, mint az osztrákok, németek, olaszok, franciák... Ma már persze tudjuk, hogy nem élünk úgy, nem is éltünk soha. A gazdasági nehézségek a fejünkre nőttek, az ország eladósodott. Az állami bürokrácia egyre terebélyesedik, miközben a karcsú, szolgáltató állam illúziója elillant. A nagy ellátórendszerek egyre rosszabbul működnek, az oktatás és az egészségügy alapvető problémáira semmiféle használható választ sem találtunk. A korrupciót nem sikerült megfékezni, az elszegényedés a társadalom el nem hanyagolható részének mindennapi tapasztalatává vált. A társadalmon, de a politikai szférán belül is erősödik a kapitalizmus- és Európa-ellenesség, a populizmus. Egyre szélesebb körben terjed a társadalmi változások, a modernizáció elutasítása, a rendszerváltás megtörténtének a megkérdőjelezése, sőt tagadása. Semmiféle előrelépés nem történt a romák integrációjának, befogadásának tekintetében. Egyre erőszakosabban törnek előre a radikális, szélsőjobboldali eszmék, a politikát és a társadalmat egyre inkább átitatja a gyűlölködés, az aljas indulatok keltése, a politikai nacionalizmussal keveredő kulturális bezárkózás és bezárkózottság. Egyre mélyebb gyökereket ereszt a merev és erőszakos rendpártiság, az a kulturális és morális keretekben, terminológiában zajló ellenmodernizáció, antiliberális fordulat, amely az utóbbi években mind szélesebb társadalmi rétegeket hódított meg.

Persze lehet azt mondani, hogy ez a kép túlzottan egyoldalú, sőt apokaliptikus, nem vesz tudomást az elért eredményekről, csak a rosszat látja. Mégis aligha lehet tagadni, hogy az elmúlt két évtizedben Magyarországon kisiklott valami, hogy a politikai kultúra egésze, illetve a társadalom uralkodó, a többség által elfogadott értékrendje és kulturális orientációja folyamatosan távolodott és távolodik a nyugat-európai demokráciák érték- és kulturális rendjétől, ahelyett, hogy követte (de nem feltétlenül szolgaian másolta) volna azt. Egyre inkább úgy tűnik, hogy Magyarország másképpen modernizálódott az elmúlt húsz évben, mint a nyugat-európai országok, mint ahogyan azt - valószínűleg mindannyian - elvártuk. Ha pedig ez így van, s ha ezen bármiféle módon vagy formában változtatni akarunk, akkor mindenekelőtt azokat az okokat kell megkeresni és elemezni, amelyek kiváltották, létrehozták ezt a helyzetet, amelyek mintegy felelősek a félresiklott modernizációért. Itt azonban nem azokra az „okokra" gondolok, amelyekkel a hatalomért vetélkedő politikai pártok egymást ócsárolják. Olcsó és haszontalan dolog úgy tenni, mintha lett volna egy „aranykor" - 1998 és 2002 között -, mintha mindent a baloldal, a szocialisták, a balliberálisok stb. rontottak volna el, tettek volna tönkre. Ehelyett sokkal inkább azokkal, a mai magyar társadalmat és politikai életet jellemző, mélyben rejlő problémákkal, azokkal a gyakran csak nehezen észrevehető, „rejtett" dilemmákkal és konfliktusokkal kellene szembenézni, amelyek az elmúlt két évtizedben ebben az országban meghatározták - vagy legalábbis jelentős mértékben befolyásolták - a modernizáció és a demokratizálódás esélyeit és lehetőségeit. A következőkben néhány ilyen problémára, dilemmára, konfliktusra igyekszem felhívni a figyelmet.

*

Közkeletű vélekedés, hogy a magyar társadalom jelenlegi helyzetéért elsősorban - gyakran kizárólagosan - a 2002 óta kormányzó balliberális koalíció a felelős. Tölgyessy Péter az Info Rádiónak adott augusztus 24-i interjújában nagyon határozottan fogalmazta meg ezt a véleményt: „A magyar demokratikus átmenet távolról sem volt tökéletes, de szerintem a bajok inkább később, az utolsó tíz évben keletkeztek..." Ez a felfogás téves és szűk látókörű - de nem azért, mert a mai kormányzó párto(ka)t teszi meg kizárólagos bűnbakká, hanem azért, mert nem ismeri fel, hogy az a helyzet, amelyben ma élünk egy hosszabb, több évtizedes folyamat eredménye. Ennek részletes vagy akár felületes elemzésére itt érthető okokból nincs mód. Maradjunk hát az elmúlt két évtizednél, és vessünk egy pillantást a rendszerváltást követő első évekre. Már csak azért is, mert azt gondolom, hogy azok a bajok és problémák, amelyek oly nehézzé teszik ma az életet Magyarországon, csírájukban már a rendszerváltás korai éveiben is jelen voltak, csak nem vettük észre őket.

A rendszerváltás azt a lehetőséget kínálta fel Magyarországnak, hogy átveheti, meghonosíthatja a nyugati típusú demokráciát és modernizációt. Ez a gazdaság és a politika területén lényegében - vagy legalábbis intézményi, strukturális szinten - meg is történt. A problémát - aminek a következményeit a mai napig szenvedjük - azonban az jelenti, hogy a demokratizálódási és modernizációs folyamatból kimaradt az, amit a társadalomtudományok társadalmi imaginációnak neveznek. Charles Taylor, a világhírű kanadai filozófus szerint a társadalmi imagináció fogalma - röviden fogalmazva - a köznapi embereknek a társadalmi környezettel kapcsolatos elképzeléseit jelöli. Ebbe beletartoznak egyrészt a társadalomról, másrészt a társadalomban való élésről vallott elképzelések. Itt azonban nem az individuális jellegű, vagy csoportspecifikus felfogásokról van szó, hanem közösen birtokolt egyetértésekről. Ez a kifejezés azokat a politikai életet és kultúrát, a mindennapi életet, a másokkal való együtt- és összeműködést irányító és szabályozó elveket, felfogásokat és gyakorlatokat jelöli, amelyeket - kimondva-kimondatlanul, tudatosan vagy hallgatólagosan - a társadalom döntő többsége elfogad. Ebből következően ezek az elvek egyrészt a közös politikai és társadalmi cselekvés alapjává válnak, másrészt pedig létrehozzák a társadalom mindennapi életét irányító és szabályozó érték- és normarendszert. Másként fogalmazva, keretet, horizontot, kontextust biztosítanak a politikai és társadalmi cselekvés számára, értelemmel, jelentéssel látják el azt. Ugyanakkor az így értelmezett társadalmi imaginációk tényszerűek és normatívak, „azaz van elképzelésünk a dolgok menetéről, de ezt átszövi annak az eszméje, ahogyan a dolgoknak lenniük kell" (1) Hangsúlyozni kell - és ez fontos különbség -, hogy itt nem egyszerűen valamely adott társadalom jövőképéről van szó. Hanem azokról az alapelvekről, amelyek alapján a társadalom tagjai egyetértenek abban, hogy milyen társadalomban hogyan szeretnének élni, az élet milyen módját tekintik - morális értelemben is - helyesnek. Ez a kissé bonyolult fogalmazás azt a nyugat-európai demokráciákban meggyökeresedett konszenzust jelöli, amelynek következtében nem kérdőjeleződik meg - hogy csupán néhány példát ragadjak ki - a piacgazdaság, a parlamentáris demokrácia, annak szabályai, az állampolgárok adófizetési kötelezettsége, a nacionalizmus és rasszizmus elítélése stb. A különböző ideológiájú pártok mind ezen a kereten, horizonton belül mozognak - a politikai viták és összecsapások pedig nem az alapelvekről, hanem azok megvalósításáról, a megvalósítás mikéntjéről, valamint annak lehetséges következményeiről szólnak.

Azt persze látni kell, hogy a társadalmi imaginációk nem valami változatlan, statikus rendszert alkotnak, hanem történetileg változnak, formálódnak, állandó mozgásban vannak. Hogy ez mennyire így van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a ma, az egész világon a kapitalizmus mibenlétével, jellegével, az állam szerepével, a jelenlegi pénzügyi, gazdasági válság társadalmi, politikai következményeivel kapcsolatban folyó vita. Azonban ez a globális diskurzus, de minden egyéb, a társadalmi imaginációkkal kapcsolatos vita feltételezi, sőt megköveteli a társadalmon és politikán belüli folyamatos kommunikációt és dialógust. Hiszen az előbb említett alapelvek, a társadalmi imaginációk létrehozásának, módosításának, változásainak kizárólagos terepét a nyilvános - politikai és társadalmi - diskurzus alkotja. Azok a pártok és politikai mozgalmak viszont, amelyek - akár a társadalmi nyilvánosság elfogadott intézményein és keretein belül, akár azokon kívül, egy másik nyilvánosságot teremtve - megkérdőjelezik, vagy nem fogadják el ezeket az alapelveket, megkérdőjelezik a közösen birtokolt imaginációkat, szükségszerűen kirekesztik magukat a politikából, a demokratikus közéletből. Ez történik Nyugat-Európában a szélsőjobboldali pártokkal, amelyek minden esetleges választási sikerük ellenére sem képesek tartósan megvetni a lábukat a politikai színtéren.

A társadalmi imaginációk a nyugat-európai országokban általában hosszabb történeti fejlődés során, a XVIII. században meginduló modernizáció folyamatában formálódtak ki. A XX. század során azonban Közép- (a német fasizmus), Kelet- (a szocializmus) és Dél-Európában (az olasz fasizmus, a portugál, spanyol, görög katonai diktatúrák) egy sor olyan diktatúra jött létre, amelyek ugyan számos tekintetben különböztek egymástól, közös tulajdonságuk volt azonban, hogy felborították a társadalmi imaginációk korábbi rendjét. Éppen ezért a posztdiktatórikus társadalmak talán legfontosabb feladata mindenütt az volt, hogy vagy helyreállítsák a korábbi imaginációkat, vagy újakat teremtsenek. Nem volt ez másképpen Magyarországon sem. Ugyanakkor már a rendszerváltás legelső éveiben is világosan kirajzolódtak azok az éles törésvonalak, amelyek - más okok mellett és azokkal együtt - meggátolták a közösen birtokolt társadalmi imaginációk létrehozását. Egyrészt egyetlen meghatározó politikai erő sem vonta kétségbe a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság, a nyugati típusú kapitalista gazdaság és jóléti állam megteremtésének a szükségességét. Másrészt azonban ezzel párhuzamosan megjelentek a két világháború közötti időszakban gyökerező történelmi és politikai anakronizmusok, amelyeknek a nyilvánosságban való felbukkanása kizárta a történelmi felelősség tisztázásának lehetőségét. Harmadrészt - noha ez a kilencvenes évek elején még nem volt annyira szembeötlő, mint ma - a rendszerváltás nem tudta megrengetni, megingatni azokat a társadalomról, a társadalomban való élésről vallott elképzeléseket, amelyek a Kádár-rendszerben jöttek létre. A nyugati típusú kapitalizmus és demokrácia, a „tizenötmillió magyar miniszterelnöke" típusú megnyilvánulások és az ahhoz köthető/kötődő történelmi reminiszcenciák, valamint a Kádár-kori mentalitás és nosztalgia egymással összeegyeztethetetlen vonatkoztatási kereteket jelentettek - olyanokat, amelyek alapján nem lehetett közösen birtokolt imaginációkat létrehozni.

Hogy a politikai pártok és mozgalmak ezt a tényt akkor, a kilencvenes évek elején mennyire tudatosították, mennyire ismerték fel, ma már nehéz megállapítani. Az azonban bizonyos, hogy a politikai pártok egyike sem azon az úton indult meg, hogy megpróbáljon létrehozni olyan társadalommal kapcsolatos elképzeléseket, amelyek az új demokratikus társadalom alapelveit tartalmazták, jelenítették volna meg. Ehelyett már korán, a rendszerváltás első éveiben arra törekedtek, hogy a fent említett elképzelésrendszerek egyikét kizárólagossá tegyék, és semmiféle értékelhető kísérletet sem tettek az ezek között meglévő határok áthidalására. Másképpen fogalmazva, a politikai pártokat elválasztó, őket egymással szembeállító ideológiai különbségeket nem fogták keretbe olyan társadalmi imaginációk, amelyek meggátolhatták volna a politikai kultúra dezintegrációját és a társadalom ketté- - vagy ki tudja, hány részre történő - szakadását. Az idő előrehaladtával - a társadalomról vallott közösen birtokolt felfogásoknak a hiányában, a politikai életet és kultúrát egyre inkább jellemző, és a politika tehetetlenségét kifejező kommunikációképtelenség következtében - egyre nőtt a társadalom tanácstalansága, egyre nyilvánvalóbbá vált az irányvesztés. A dezintegrációnak ez az általános tendenciája aztán az évek során egyre erőteljesebbé vált, egyre határozottabban radikalizálódott, s egy, súlyos következményekkel járó reflexív kölcsönhatássá változott. A politikai pártok egyre erőteljesebben törekedtek saját, társadalommal kapcsolatos elképzeléseik kizárólagossá tételére. A társadalmi csoportok és rétegek pedig mindinkább arra a felismerésre jutottak, hogy egyetértést, közös elképzeléseket csak az azonos politikai ideológiát valló emberek közösségén belül lehet előállítani. Így állt elő az a helyzet, hogy egyre kevesebben törekedtek és törekednek valamiféle közös - a politikai ideológiákon túllépő - egyetértésre. S így történt, hogy ma már a rendszerváltás kevés közösen elfogadott alapelvei is vitatottá váltak, aminek legszembeötlőbb jele az egyre terjedő kapitalizmus- és Európa-ellenesség.

*

De maradjunk még egy kicsit a rendszerváltás első éveinél. Miközben a magyar társadalmat és politikát a kilencvenes évek legelején a Dunagate-botrány, a taxisblokád, a privatizáció, a címervita, a szovjet csapatok kivonása, Horthy Miklós újratemetése, majd a közelgő (1994-es) választások - hogy megint csak néhány tetszőleges példát ragadjak ki - kötötték le, a világban, a nyugat-európai demokráciákban jelentős változások zajlottak le. Ezek akkoriban szinte semmiféle érdeklődést sem keltettek Magyarországon; nem túlzás azt mondani, hogy észre sem vettük, mi történik abban a világban, ahová éppen igyekeztünk. Ahhoz, hogy ennek a változásnak a lényegét, valamint az új magyar demokráciára gyakorolt hatását megértsük, tennünk kell egy rövid társadalomtörténeti és -elméleti kitérőt.

Az Európában a XVIII. században meginduló modernizáció szorosan összekapcsolódott az indusztrializációval és az urbanizációval. „Csupán egyetlen modernitás létezik és ez az ipari modernitás" - ez a felfogás a korai XIX. századtól elsza­kíthatatlan részévé vált a modernitással, a modern társadalmi renddel kapcsolatos elképzeléseknek. Így az indusztrializációra épülő modernizáció úgy tételeződött, mint a társadalmi fejlődés egyedül lehetséges logikája. Ez az ipari modernitás a kezdetektől fogva elválaszthatatlanul összekapcsolódott a kapitalizmussal, s egy sor, a társadalom életét mélyen átalakító újdonságot hozott magával: ezt reprezentálták az óriási ipari telepek, gyárak, a futószalagok és gépek, a nagy iparcsarnokokba igyekvő vagy onnan éppen kiáramló munkások. Ez a fordistának nevezett gazdaság- és társadalommodell jelentette a háború utáni európai modernitás alapmodelljét, „alaplogikáját", uralkodó formáját is - még akkor is, ha a modernizáció a különböző európai régiókban eltérő sebességgel zajlott le. De nemcsak a kapitalista társadalmak, hanem a kelet-európai szocializmus is ezt a modellt követte - legalábbis részben. A szocializmus - akárcsak a kapitalizmus - jövőorientált volt, gazdasági rendszerének középpontjába a modern (nehéz)ipart állította, hitt a szinte korlátlan technikai fejlődésben, az innovációban, a haladásban, a jövő tervezhetőségében, az embernek a természet feletti uralmában, abban, hogy a társadalom átalakítása, modernizációja nem ismer határokat. A szocializmus azonban egy másféle, egy „jobb" modernitást akart felépíteni, amely mintegy korrigálja a kapitalizmus hiányosságait és hibáit. A valóságban azonban, mint tudjuk, nem ez történt. A szocialista modernizáció teljes kudarcba fulladt. Mégis, ettől eltekintve, a fordizmus szoros, bár rejtett kapcsolatot jelentett e kétféle modernitás között. Hiszen a modernizáció mindkét politikai rendszerben egy nagyon világosan kvantitatív elveket követő és megvalósító gazdaságfilozófiával bírt. Ennek értelmében a tömegtermelés, a produktivitás állandó növekedése, a tömeges termelést lehetővé tevő technikák és berendezések biztosítása, a kapacitások állandó bővítése és teljes kihasználása jelentette a társadalmi dinamizmus és a gazdasági növekedés garanciáját. Ehhez járult az államnak a tőke és a munka közötti konfliktusok kezelésében játszott központi szerepe, az árak monopóliuma, a szakszervezetek elismerése, a kollektív szerződések, illetve a béreknek a termelés produktivitásának összefüggésében való megállapítása, a stardardizált tömegtermékek kis családi keretekben való fogyasztása, valamint az állam által nyújtott standardizált kollektív javak és szolgáltatások összessége. Az ipari modernizáció azonban nemcsak a gazdasági életre terjedt ki, hanem jelentős változásokat eredményezett a társadalom szerveződésében is. A modernizálódó kapitalista társadalmak ugyanis létrehozták a kollektív identitásnak azokat a modelljeit, amelyek az individuumokból társadalmi, politikai szubjektumokat formáltak. A nemzeti, a társadalmi és a nemi identitás olyan kategóriák voltak, amelyek regulatív és normatív funkcióikon keresztül mintegy megmondták és kijelölték, hogy hogyan kell, illetve hogyan lehet élni a társadalomban, melyek azok az életformák, amelyeket a társadalom elfogad és elismer, illetve melyek azok, amelyeket nem fogad el, kizár vagy stigmatizál.

Mindez, a kapitalizmus, az indusztrializáció és az azzal összefonódó modern társadalom a nyolcvanas évek során alapvető változásokon ment keresztül, amely változások eredményei a kilencvenes évek során egyre szembeötlőbbekké váltak. A változásnak, az átalakulásnak ebben a folyamatában különböző gazdasági, társadalmi tényezők játszottak fontos szerepet. Egyrészt a fordizmus társadalmi és technikai korlátai okán kezdett visszaesni a produktivitás, amit a szocialista országokban csak súlyosbított a gazdaság rossz szervezettsége, technikai elmaradottsága és ideologizálása. Másrészt a tömegtermelés expanziója a gazdasági folyamatok növekvő globalizálódásához vezetett, amely egyre bonyolultabbá tette a nemzeti gazdaságok működtetését. Harmadrészt, egyre nőttek és mindinkább kezelhetetlenné váltak azok a költségek, amelyek az ipari termelés fordista modelljének, illetve a jóléti állam fenntartásához szükségeltettek. Végül pedig, a fogyasztási minták mindinkább pluralizálódtak és individualizálódtak, amelyeket egyre kevésbé lehetett a tömegtermelés eddigi módjaival kielégíteni. Másképpen fogalmazva, az ipari termelés központi, társadalmi rendet szervező szerepe és jelentősége folyamatosan csökkent, miközben a legkülönbözőbb szolgáltató ágazatoknak, az új információs technológiáknak, mindannak, amit new economynak nevezünk, a gazdasági és társadalmi jelentősége egyre nőtt. Ezzel egyidejűleg a megmaradó ipari termelés átstrukturálódott, decentralizálódott és mind flexibilisebb formákat öltött. A gazdaság transznacionalizálódott, multinacionális ipari konszernek jöttek létre, amelyek nem tudnak, de nem is akarnak a nemzeti gazdaságokon belül maradni; a globális gazdaság nem - vagy csak nagyon nehezen - tűri a nemzeti kereteket, a nemzetállam gazdaságot szabályozó mechanizmusait. A gazdaság átalakulásával párhuzamosan egy sor társadalmi változás is lezajlott: a modern társadalmak egyre erőteljesebben fragmentálódtak, a modern társadalmak osztályszerkezete meg-, illetve felbomlóban van (aminek súlyos következményei vannak a politikai reprezentáció szempontjából), a társadalmak kulturálisan egyre sokfélébbek lesznek, csökken a nemzetállam jelentősége, megváltoznak a női és férfi szerepek, mind nagyobb jelentőségre tesz szert a fogyasztás, a kulturális és társadalmi alternatívák közötti választás lehetősége - és itt megint csak néhány mozzanatot ragadtam ki. A társadalomtudományok azt a társadalmi rendet, ami ezeknek a változásoknak, metamorfózisoknak a nyomán kialakult, illetve kialakulóban van második modernitásnak nevezi.

*

A modern társadalmaknak ez a metamorfózisa párhuzamosan zajlott a kelet-európai rendszerváltásokkal, illetve az új demokráciák fel- és kiépülésével. S ez a tény alapvető, máig ható politikai és társadalmi zavarokat okozott ezekben az országokban - így természetesen Magyarországon is. A modern társadalmaknak ez az átalakulása ugyanis azt jelentette, hogy mire a volt szocialista országok megkezdhették volna a nyugati demokrácia és kapitalizmus struktúráinak és intézményeinek átvételét, illetve kiépítését, addigra már a jóléti állam, a társadalmi biztonságot, státust és identitást biztosító stabil munkahelyek és -viszonyok, a teljes vagy azt megközelítő foglalkoztatottság, a jólét és a fogyasztás ezzel összekapcsolódó képei és mintái, az egész modern ipari kapitalizmus eltűnőben volt. Így Magyarország is egy olyan cél, egy olyan társadalommodell irányába tart(ott), amelyet a „kapitalizmus logikája" fokozatosan, de ugyanakkor határozottan és kérlelhetetlenül felmorzsolt. Ezt a tényt a mai napig nem képes beismerni a hazai politika - erről nincsenek világos, mindenki számára érthető mondatok, senki nem hajlandó levonni a tanulságokat, senki sem tud vagy akar új célokat, perspektívákat megfogalmazni, programot adni. Helyette folyik a szemfényvesztés, a társadalom félrevezetése, bolondítása, a gyűlölködés, az ellenségképek gyártása, és ennek megfelelően egyre növekszik a zűrzavar.

Azáltal, hogy a rendszerváltás első éveiben nem jött létre egyetértés az új társadalmi rend alapelveit illetően; hogy a politikai elit nem észlelte a kapitalizmus, valamint a nyugati modernitás jellegének átalakulását; hogy az Antall-kormány dilettantizmusa általában is megkérdőjelezte az új politikai elit alkalmasságát és hozzáértését; hogy a gazdasági helyzet folyamatosan romlott, és lassan kezelhetetlenné vált; hogy az egymást követő kormányoknak jószerivel egyetlen probléma vagy konfliktus megoldása sem sikerült - mindez oda vezetett, hogy a magyar társadalom már a kilencvenes évek közepén bizalmatlanabbul szemlélte a rendszerváltást, annak következményeit. Ez a bizalmatlanság a későbbiekben egyre nőtt, egyre mélyült. Az eredmény (legalábbis egyelőre), hogy ma a magyar társadalom 88 százaléka ragaszkodik az erős, jelentős mértékű állami gondoskodáshoz, kulturális szempontból pedig 68 százaléka konzervatív(2). Továbbá a lakosság hatvan százaléka szerint ma már nem szükséges a II. világháborúval kapcsolatos magyar felelősségről beszélni. A felnőtt lakosság közel kétharmada szerint a rendszerváltozás egyet jelent az ország kiárusításával, az idegen hatalmaknak történő kiszolgáltatottsággal, a „magyar érdekek" elárulásával (3). A Progresszív Intézet felmérése szerint(4) pedig a magyar társadalom 37 százaléka bezárkózó, tekintélyelvű, paternalista, globalizációellenes és fogékony az összeesküvés-elméletekre. Ezekből az adatokból világosan rajzolódik ki a mai Magyarországot jellemző társadalomszemlélet.

Az elmúlt hét év kormányzását épp elég kritika érte már, a (szerintem) legfontosabb tévedés(ek)ről azonban szinte egyáltalán nem esett szó. Az MSZP (és részben az SZDSZ) nem értette meg, hogy egy átalakulóban lévő, közös imaginációkat nélkülöző társadalomban a társadalmi (vagy Anthony Giddens kifejezésével az ontológiai) biztonság abszolút központi kérdés. S nem értette meg, hogy a társadalom nem elhanyagolható része úgy tekintett a reformokra, mint a társadalmi biztonságát fenyegető tényezőre. Ezzel párhuzamosan az MSZP (és részben az SZDSZ) azt sem tudta eldönteni, hogy kiket, mely társadalmi osztályokat (?), rétegeket, miliőket képvisel vagy akar képviselni. Nem tudta eldönteni, hogy miképpen reagáljon a társadalmi struktúra átalakulásaira, hogy kiket és milyen „nyelven" szólítson meg. Az MSZP (és részben az SZDSZ) azt sem tudta eldönteni, hogy miképpen bonyolítsa le a társadalom modernizálását - amely magától értetődően számos ponton sérti, megkérdőjelezi a legkülönbözőbb társadalmi csoportok eddigi státusát, helyzetét - akkor, amikor a társadalom jelentős része fél, tart mindenféle változástól, bizalmatlan azokkal szemben, „nem nagyon (...) hajlandó részt venni az egészben" (Tölgyessy Péter), az ellenzék pedig egész politikai stratégiáját ennek a félelemnek és bizalmatlanságnak a fenntartására, folyamatos újratermelésére építi. Arról nem is szólva, hogy az MSZP tagságának, sőt tisztségviselőinek nem elhanyagolható része nem tartotta magáénak a modernizációt, hanem úgy tekintett a reformokra, mint egy nemszeretem eszközre, amellyel azonban meg lehet tartani a hatalmat. Hogy ez mennyire így van, azt jól mutatja, hogy amikor a népszavazást követően világossá vált, hogy a reformok nem biztosítják a hatalom megtartását, sőt inkább annak elvesztését gyorsítják fel, az MSZP azonnal változtatott stratégiáján. Az MSZP (és részben az SZDSZ) tevékeny részt vállalt a modernizációs folyamat kettészakításában is, azáltal, hogy a modernizációt a gazdasági, makrotársadalmi reformokra szűkítette le, azt egy, kevesek számára érthető technokrata nyelven jelenítette meg, miközben jószerivel semmit sem tett a kulturális modernizáció érdekében. Képtelen volt arra, hogy reformokat összekösse életmódbeli alternatívákkal, hogy felvázolja a reformok, a modernizáció eredményeképpen létrejövő társadalom pozitív képét. Ehelyett lényegében átengedte a jobboldalnak a kulturális modernizáció területét, amely ezt a lehetőséget teljes mértékben ki is használta. Mindez összességében - és függetlenül a kormányzati ügyetlenkedésektől, és a reformokhoz kapcsolódó tisztázatlan ügyektől - szükségszerűen vezetett a baloldal modernizációs kísérletének a kudarcához.

*

Mindemellett nem feledkezhetünk meg a modernizáció, a társadalmi változások néhány további sajátosságáról sem. A társadalomtudományok arra hívják fel a figyelmet, hogy a társadalmi változásoknak két nagy csoportja vagy típusa van. Az egyik a lassú, de folyamatosan előre haladó, a kontinuitást megőrző, a társadalmi, kulturális rend alapjait nem érintő, a társadalmat, illetve annak egyes részterületeit fokozatosan átalakító változás, amelynek elsődleges célja a meglévő politikai, társadalmi rend újratermelése és biztosítása. A másik a váratlan, drámai, radikális változás, amely az eddigi politikai, társadalmi és kulturális rend összeomlását, visszavonhatatlan és gyakran erőszakos végét, a létező politikai és társadalmi rend gyökeres átalakítását, megváltoztatását, egy alapvetően új társadalmi, kulturális rend kialakítását jelenti. A változásnak ez a formája megtöri a társadalmi cselekvések eddigi kontinuitását, s az életet visszavonhatatlan erővel változtatja meg. Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás egy, ebben az értelemben vett drámai változás volt, amelynek eredményeként megindult egy új társadalmi világ felépítése. Ez a tény szükségszerűen kérdőjelezi meg az előző, az összeomlott társadalmi rendszerben szerzett státust, társadalmi tőkét és kulturális tudást. A társadalom tagjainak azonban valamiképpen alkalmazkodniuk kell a változásokhoz, az új helyzethez. Vannak, akik az előző rendszerben szerzett társadalmi tőkéjük átmentésére, konvertálására, a változásokon belül is bizonyos kontinuitásra törekednek. Mások az alkalmazkodásra, új tudások, új társadalmi és kulturális készségek elsajátítására tesznek kísérletet. S végül vannak, akiknek sem ez, sem az nem sikerül, s ebből következően veszélybe kerül eddigi társadalmi helyzetük, az elszegényedés és a leszakadás fenyegeti őket. Ezek a csoportok nyilvánvalóan szembenállnak mindenféle változással, reformmal, modernizációval. Úgy tűnik, hogy a magyar társadalomban az elmúlt két évtizedben egyre inkább túlsúlyba kerültek azok, akik sikeres kísérletet tettek meglévő társadalmi tőkéjük átmentésére, s ezért csak bizonyos kereteken belül hajlandók támogatni a további modernizációt; illetve azok, akik a reformokat, a változásokat saját világuk elpusztításaként élik/élték meg, s ennek megfelelően elutasítják azokat. 2002, a legutóbbi elvesztett választás óta a jobboldal legfontosabb, stratégiai célja e két csoport egyesítése, ezáltal egy szilárd választói bázis létrehozása s egy, mindkét csoportot kielégítő ellenmodernizációs stratégia kialakítása volt. E politika amellett, hogy állandóan ébren tartja és gerjeszti a félelmet, erőszakos identitáspolitikára, valamint a politikának a demokráciával nehezen összeegyeztethető felfogására épül. A legutóbbi népszavazás, illetve az európai parlamenti választások eredményei azt mutatják, hogy ez a stratégia egyáltalán nem sikertelen - legalábbis a jobboldali pártok szempontjából. Magyarország modernizációja szempontjából azonban katasztrofális következményekkel jár.

Abban a tényben, hogy a társadalom az utóbbi években egyre inkább szembefordult a változásokkal, szerepet játszottak a kormány baklövései, a reformok következetlenségei, a megvalósítás hiányosságai is stb. Az őszödi beszéd kiszivárgása vagy kiszivárogtatása - függetlenül attól, hogy ki mit tart róla, ki hogyan minősíti azt - súlyos következményekkel járt a társadalmi változások megítélésének tekintetében is. Nyilvánvalóan az sem segítette a modernizáció ügyét, hogy a kormányzó pártokat, azok hitelességét több, súlyos korrupciós ügy rázta meg - s itt nem a mindennapos gyanúsítgatásokra, hanem a tényleges rendőrségi, bírósági eljárásokra gondolok. (Hogy korrupciós eljárások helyi fideszes politikusok ellen is indultak, annak ebben az összefüggésben nem volt különösebb jelentősége.) Mindennek nyomán a társadalom nagy részében formálódni kezdett a meggyőződés, hogy „ezek" úgysem képesek semmire sem, csak „lopni, csalni" tudnak. E vélemény azonban nem „csak úgy", magától alakult ki és terjedt el. Hanem elsősorban annak köszönhetően, hogy a 2002-es választásokat követően az ellenzék - legyünk pontosak: a Fidesz - legfőbb politikai céljává a kormányzó párt(ok) bizalmi, hitelességi tőkéjének a megsemmisítése vált. Az elvesztett választásokat követően a Fidesz stratégiája mindinkább - 2006 után pedig kizárólagosan - a politikai együttműködés végérvényes felszámolására, a politikai ellenfél morális megsemmisítésére s ezen keresztül a modernizáció feltartóztatására irányult. A politikai demokráciák (egyik) lényege persze az, hogy a mindenkori ellenzék határozottan bírálja a kormányt, annak intézkedéseit, s törekszik alternatív programok kidolgozására. Nemcsak azért, hogy mutassa, bizonyítsa önnön kormányzóképességét, hanem azért is, mert a mindenkori ellenzéknek is megvan a maga felelőssége az adott ország gazdasági, társadalmi helyzetéért. Ez a felelősség persze más mértékű és léptékű, mint a kormányzó pártoké, de létezik, hiszen az ellenzék azért van a parlamentben, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel igyekezzen kiigazítani, korlátok közé szorítani az általa nem megfelelőnek tartott politikai, gazdasági irányvonalat. Az ellenzékiségnek ez a felfogása azonban természetszerűleg megköveteli a különböző politikai erők közötti kommunikációt, sőt, bizonyos mértékű együttműködést is. A Fidesz azonban nem így gondolkodott, az ellenzékiségnek nem ezt, a nyugati demokráciákban megszokott és elfogadott felfogását képviselte. A Fidesz vezető politikusai és stratégái ugyanis azt a tanulságot von(hat)ták le, hogy nagyon nehéz olyan pozitív programot adni, amely a választópolgárok nagyobbik vagy legalábbis jelentős részét a párt oldalára állítja. Sokkal könnyebb, olcsóbb és hatékonyabb megoldás az ellenségkép felmutatása, a bűnbakokra való mutogatás. Ennek megfelelően a Fidesz a totális szembenállást választotta, miközben önmagát a gazdasági, társadalmi és morális megújulás egyedüli letéteményesének nyilvánította: mi vagyunk az egyedüliek és legjobbak, velünk minden újrakezdődik, újjáépítjük az országot. Ennek a stratégiának azonban az volt az ára, hogy a párt egyre inkább eltávolodott a konzervatív politikától, politikai hagyományoktól és filozófiától (ha egyáltalán valaha is közel állt ehhez), s egyre erőteljesebben tolódott el a jobboldali populizmus irányába.

Ebben az összefüggésben érdemes felhívni a figyelmet arra, amit Chantal Mouffe, egy Magyarországon talán kevésbé ismert politológus mondott. Mouffe - Charles Taylorhoz hasonlóan - arra hívja fel a figyelmet (5), hogy a politika lényege világos választási lehetőségek felkínálása. Az eltérő alternatívák, programok közötti demokratikus összeütközés pedig a politikai elkötelezettség lényege és célja. Ehhez azonban az szükséges, hogy konszenzus uralkodjon a demokrácia alapvető intézményeivel, azok működési szabályaival, valamint a politikai közösséget létrehozó „etikai-politikai értékekkel" kapcsolatban. A nézetek különbözősége, alapvető szembenállása, az azok közötti „demokratikus összeütközés" kizárólag ezen a konszenzuson belül történik/történhet - ez jelenti a modern politikai demokráciák esszenciáját. A politikának ez a felfogása azonban egyrészt azt követeli meg, hogy a szembenálló felek egymást ellenfélnek és ne ellenségnek tekintsék; másrészt pedig azt, hogy érvek, koncepciók, programok mérkőzzenek meg. A magyar politikai kultúrát azonban - és ezt tudjuk mindannyian - nem ez, hanem a mély és engesztelhetetlen antagonizmus, az ellenségkép(ek) megteremtése és folyamatos működtetése jellemzi. A politikai ellenséget azonban nem egyszerűen a másfajta ideológia, az eltérő társadalomkép vagy gazdaságpolitika alapján lehet felismerni és azonosítani, hanem arról, hogy „gonosz, erkölcstelen és betegesen romlott" - ahogyan ezt Murray Edelman fogalmazta meg. Éppen ezért az ellenség nemcsak téves politikát követ, hanem erkölcsi értelemben is állandó veszélyt, fenyegetést jelent. Ebből következően aztán az ideológiai véleménykülönbség, az eltérő politikai programok szembenállása egyre inkább a „jó" és a „gonosz" közötti morális összeütközésként jelenik meg, amelynek nem a megegyezés, nem valamiféle konszenzus elérése a célja, hanem a politikai ellenség - a szocializmusból örökölt és ismert gyakorlatnak megfelelően - morális megsemmisítése. Ha valaki veszi a fáradságot, s végignézi a Fidesz megnyilvánulásait az elmúlt években, felidézi Orbán Viktornak a jobb- és baloldal meghaladásáról, a demokratákról, az újgazdagokról, a jelenkori kapitalizmus mibenlétéről stb. tett kijelentéseit, akkor nehéz azt állítani, hogy a legnagyobb ellenzéki párt nem ezt a stratégiát követte, nem ezt a politikát képviselte.

Hogy ez a politika sikeres volt, azt persze aligha lehet tagadni. A sikerességhez hozzájárult a mindenkori hatalommal való szembenállásnak a magyar társadalomban mélyen gyökerező hagyománya, annak a retorikának a felújítása, amely szerint az idegen érdekeket szolgáló hatalom, a korrupt elit kizsákmányolja a nemzetet, a népet. Az a beszédmód, amely a modernizációhoz szükséges átalakításokat, a társadalmi változásokat és reformokat „megszorításoknak", „kiszipolyozásnak" stb. nevezi. Az a primitív és populista politikai kultúra, amely megteremtette a változásokat, a modernizációt elutasító, azoktól félő rétegekből és csoportokból az „új többséget", „az embereket", nem véve tudomást a modern társadalmak differenciáltságáról. Az az erőszakos, megegyezést nem kereső identitáspolitika, a „kollektív Én önmegerősítésének neurotikus gesztusai" (Dominic Sachsenmaier), amely a kulturális sokféleséget úgy jeleníti meg, mint ami a közrendet veszélyezteti, s ezért igazolva látja az ellene való agresszív fellépést. És persze a kormányzó pártok - hogy diplomatikusan fogalmazzak - ügyetlen politizálása, amely nem tudta megakadályozni, hogy a társadalmi változások kiváltotta félelmekre, bizonytalanságokra, iránykeresésekre ne a politikai demagógia legyen az egyedüli, sokak által elfogadhatónak tekintett válasz.

Hogy mindez, azaz a magyar társadalom útja hova, milyen irányba vezet, ma nehéz megmondani - és itt nem a következő választás ma jól prognosztizálható eredményére gondolok. Azt nyilván senki - vagy csak nagyon kevesen gondolják -, hogy a demokráciát valamiféle tényleges veszély fenyegetné az előreláthatóan hatalomra kerülő párt által. Igazuk van mindazoknak, akik - persze némileg saját magukat is nyugtatva - azt bizonygatják, hogy a Fidesz demokratikus párt (még akkor is, ha ez a demokrácia-felfogás nem mindig kompatibilis a nyugat-európai mérsékelt jobboldali pártok ideológiájával és politikájával). A kérdés nem is ez, hanem sokkal inkább az, hogy miféle demokráciát akar, fog meghonosítani a Fidesz. Slavoj Žižek nemrég attól írt(6) a London Review of Books hasábjain, hogy világszerte terjedni látszik - még ha ez a terjedés lassú és fokozatos is - az „autoriter kapitalizmus vírusa", az egykor elszakíthatatlannak látszó kapcsolat a demokrácia és a kapitalizmus között ma egyre inkább lazulni látszik. Žižek úgy véli, közeleg a „demokrácia válsága", amely szerinte nem abból áll, hogy a köznapi emberek nem hisznek már saját hatalmukban, hanem éppen ellenkezőleg, abban, hogy nem bíznak meg többé a (politikai) elitben, „amikor úgy vélik, hogy a trón üres, és a döntés most az övék" (7).Ebből a szempontból Magyarországon is válságban van a demokrácia. Éppen ezért a továbbiakban azon kellene gondolkoznunk, miképpen tudunk kilábolni ebből a válságból, hogyan tudunk kijutni abból a zsákutcából, amibe közösen „küzdöttük" bele magunkat az elmúlt két évtized során.


(1) Charles Taylor: Modern társadalmi imaginációk, in: Niedermüller Péter-Horváth Kata-Oblath Márton-Zombory Máté (szerk.): Sokféle modernitás, L'Harmattan, Budapest, 2008, 50.

(2) http://www.politikaiterkep.hu/eredmenyek

(3) Vásárhelyi Mária: Történelmi jobbra át, ÉS, 2008/52., dec. 19.

(4) http://www.hirszerzo.hu/cikk.dobbenetes_kutatas_ertekek_helyett_toresvonalak_a_magyar_tarsadalomban.93294.html

(5) Chantal Mouffe: On the political, London, Routledge 2005

(6) Berlusconi in Tehran, London Review of Books, 23 July, 2009

(7) „What we call the »crisis of democracy« isn't something that happens when people stop believing in their own power but, on the contrary, when they stop trusting the elites, when they perceive that the throne is empty, that the decision is now theirs."


Megjelenés helye: Élet és Irodalom, 2009. szeptember 25.

Másik Magyarország

Tóth Andrea
Ketyeg a szociális bomba

„Arról nem szól a fáma, hogy a kormányzat szerinti egységes elv mit jelent a szegények és a legszegényebbek számára, de az ismert előjelek nem sok jóval biztatnak.”

További cikkek a rovatból:
   - A másik Szentendre
   - „És kezdjünk újra tűrni és tanulni”
   - Bezzeg Abaújszántón „tarolt” a Fidesz

Izsák Jenő karikatúrái

Offtopic

A Hubble valaha készült legnagyobb képe: az Androméda

"A videó alapján némi fogalmunk lehet arról, mit jelent az, hogy az Androméda ezermilliárd csillagnak ad otthont."