„Ma a nap is másként süt…”

Most, hogy túl vagyunk a választásokon, s világossá váltak a politikai rendszerünkben történt alapvető átrendeződések, elsősorban két kérdés foglalkoztatja az elemzőket, illetve a közvéleményt. Egyrészt igyekeznek megmagyarázni a választási eredményeket, másrészt pedig azt próbálják kitalálni, milyen irányba fordulhat az ország, milyen változások előtt állunk. A fokozott érdeklődés, a magyarázatok keresése érthető. Az ország - két évtizeddel a szocializmus összeomlása után - valóban fordulóponthoz érkezett. Hogy ez a fordulópont esélyt jelent-e a „hideg polgárháború lezárására", ahogyan azt óvatos optimizmussal Kis János reméli (1), vagy pedig annak jele, hogy „az ország visszatalált saját politikai énjéhez", ahogyan azt Ungváry Rudolf gondolja (2) - hogy csak két kiragadott példát említsek -, az majd csak a következő években fog kiderülni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének - és ne lettek volna már korábban is - jelei annak, ami történt, és ami történni fog.

Az, hogy mi történt, persze elsősorban az értelmezési keretek kérdése. Tudják ezt a győztes (és a magukat győztesnek képzelt) pártok politikusai is, akik azonnal „forradalomról", „forradalmi Országgyűlésről", az eddigi rendszer „megbuktatásáról", olyan világról kezdtek el szónokolni, amelyben még „a nap is másként süt". Ha azonban az embert nem kapja el a hév és a pátosz, akkor a kép is árnyaltabb lesz, és a „forradalom" is más megvilágításba kerül. Nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy a választások legfőbb jellemzője az eddigi politika elutasítása volt, amihez azonban - és ez legalább olyan fontos mozzanat, mint a tiltakozás - nem társult egy másik politikának, egy másik programnak az igenlése. A Jobbik, az LMP parlamentbe való bekerülését nem (sok szempontból nagyon is vitatható) programjainak, hanem elsősorban annak köszönheti, hogy úgy jelenítették meg önmagukat, mint az eddigi politika keretein kívül álló mozgalmat, s ez a tény - politikai értelemben vett ártatlanságuk - volt a legfőbb ütőkártyájuk. S bármilyen furcsa, de bizonyos mértékig ezzel az imázzsal játszott a Fidesz is (de erről majd később).

Vessünk előbb egy pillantást az elutasítás, a tiltakozás „tárgyára". Nincs olyan elemző, közíró, sőt politikus sem, aki ne hangsúlyozta volna, a Fidesz mostani kétharmados győzelme az elmúlt nyolc év MSZP uralta kormányzati politikájának a következménye. Ezt a tényt nehéz is lenne tagadni. Az MSZP valóban rosszul, sőt nagyon rosszul élt kormányzati szerepével. S itt most nem (csak) arra gondolok, hogy a reformokat összetévesztették a megszorításokkal, aminek következtében nem javult az ország helyzete, hanem inkább mindenkinek (vagy legalábbis a többségnek) rosszabbodtak az életkörülményei; hogy még a reformnak nevezett intézkedéseket sem voltak képesek következetesen megvalósítani; hogy a társadalmi élet egyetlen lényeges területét sem sikerült modernizálni, új pályára állítani; hogy a modernizációt féloldalasan, csupán gazdasági, pénzügyi folyamatnak fogták fel, s közben teljességgel elfeledkeztek a kulturális modernizáció fontosságáról (vagy talán nem is értették azt); hogy nem tudták megfékezni a korrupciót, hogy a korrupció megléte, a megvesztegethetőség által elérhető előnyök sokak személyes tapasztalatává, életstratégiájának (szükségszerű vagy tudatosan választott) részévé vált - és folytathatnám tovább. Hanem arra, hogy az MSZP egyszerűen nem talált megfelelő válaszokat azokra a nagy horderejű gazdasági és politikai kérdésekre, amelyekkel az elmúlt nyolc év során szembesülni volt kénytelen. Mégpedig azért nem, mert nem sikerült létrehoznia, megfogalmaznia egy új, korszerű baloldali ideológiát, világ- és társadalomképet. Hiányzott az ehhez szükséges intellektuális ereje és politikai bátorsága. S noha a szociáldemokrata baloldal Európában mindenütt visszaszorulóban van, az MSZP vezetőinek, háttérintézményeinek, értelmiségi holdudvarának már régen fel kellett volna ismernie, a korszerű, hatékony baloldali politika kialakításához nem elég egy betűt elhagyni a régi párt nevéből, nem elég a „harmadik út" ideológiájának a meglebegtetése, nem elég a „nyugatos modernizáció" szlogenjének az időnkénti bevetése. Az MSZP-nek fel kellett volna ismernie, mi az üzenete annak, hogy soraiban még ma is döntő számban olyan politikusok ülnek, akiknek egész életútja, politikai karrierje az előző rendszerben gyökerezik, az azzal való kontinuitást szimbolizálja. Az MSZP-nek tudnia kellett volna, egy olyan országban, ahol negyven éven keresztül a szocializmus nevében követték el a legnagyobb ostobaságokat, követtek el törvénysértéseket, törtek össze életutakat, aláztak meg embereket, a baloldaliság újradefiniálása alapvető politikai és morális követelmény. Az MSZP végzetes vakságról (hogy azt ne mondjam, ostobaságról) tett tanúbizonyságot akkor, amikor nem ismerte fel, míg Nyugat-Európában a baloldaliság politikai és életmódbeli alternatívát jelentett és jelent mai is, addig Kelet-Európában a kommunizmus és szocializmus ballasztját hordozó baloldaliság a meghaladott, összeomlott múlt jelképe. Az MSZP azonban nemcsak a késő kapitalizmus kihívásaira nem volt képes válaszolni, hanem saját múltjával sem volt képes szembenézni. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy végül eljátszotta saját jövőjét is.

*

A Fidesz könyörtelenül - nagyon cinikusan, sőt esetenként aljasan - használta ki ezt a helyzetet. Kihasználta a reformok körüli kormányzati tehetetlenkedést és dilettantizmust, a szocialistákat és a reformokat folyamatosan megbélyegezte, sőt kriminalizálta, a szocialista párt teljes „amortizációjára" törekedett, miközben, ha érdekei úgy kívánták, össze-összekacsintott a szélsőjobboldallal, s nem riadt vissza a nyugat-, Európa- és kapitalizmusellenes hangulatok keltésétől sem. Mindeközben sem ideje, sem ereje, sem bátorsága nem volt ahhoz, hogy betöltse a demokratikus ellenzék szerepét, amelyik a politikai hatalom ellensúlyát képviseli, a hatalmat demokratikus eszközökkel kontrollálja, igyekszik fékezni a rossz döntéseket, alternatív megoldásokat keres, kompromisszumra törekszik. Nem, a Fidesz egészen más stratégiát választott. Arra törekedett, hogy a szocialistákat szimbolikus és retorikai eszközökkel kizárja a „nemzetből", önmagát pedig úgy tüntesse fel, mint akit már húsz évvel ezelőtt is kizártak a nemzeti kerekasztalból, mint akinek semmi köze az elmúlt két évtized politikai történéseihez - kivéve természetesen a Fidesz-kormány idejét, amikor minden a lehető legnagyobb rendben folyt. Ennek a stratégiának az összefüggésében értelemszerűen az sem vetődött fel, hogy a Fidesz megteremtse a modern konzervatív politika alapjait Magyarországon. A Fidesz ebben a tekintetben is méltó társa az MSZP-nek. Ugyanis egyiküknek sem állt és nem áll ma sem az érdekében a politikai kultúra minőségének a javítása, a modern politikai ideológiák meghonosítása. Hogy ez mennyire így van, azt semmi sem mutatja jobban, mint hogy a választási kampány során a Fidesz meg sem fogalmazta a maga politikai, gazdasági programját. Kiadtak ugyan egy könyvecskét a Nemzeti ügyek politikája címmel, amely azonban annyira általános és annyira semmitmondó, hogy senki sem vette komolyan. Emellett voltak és vannak - egymásnak gyakran ellentmondó - kiszivárogtatások, sejtetések, utalások adócsökkentésről, az önkormányzati rendszer, illetve a választójogi törvény átalakításáról, az oktatási rendszer módosításairól, a kettős állampolgárságról, a „három csapásról", az alkalmi munkavállalásról stb. - mindez azonban nem változtat azon, hogy a Fidesz nem tette nyilvánvalóvá, milyen országot, milyen államot akar működtetni. A Fidesz azt üzente, mi tudjuk, mit kell tenni, és majd meg is mondjuk, de előbb hadd kerüljünk hatalomra. Aki magyar, mellénk áll, hiszen „a nemzet nem lehet ellenzékben". A választás nem ész és értelem, nem programok, hanem a hit, az érzelmek, a lelkesedés, a bátorság, a nemzethez (azaz hozzánk) való tartozás kérdése. A „titkolózásnak" és a nemzeti populizmusnak ezt a sajátos keverékét tekinthetjük ugyan ügyes választási taktikának, de pontosan kell tudnunk, milyen mértékben károsítja, rombolja a hazai demokrácia és politikai kultúra egyébként is rossz minőségét ez a magatartás. Miközben azt is látni kell, hogy szó nincs itt valamiféle patetikus nemzeti egységről, hanem csupán „az államból élők kiterjedt érdekkoalíciójáról" (3). A választások eredménye azt mutatja, az oly büszkén hangoztatott „nemzeti egység" arról szól, hogy a társadalom nem kér a „nyugatias demokráciából". Nem kér a nyugatias demokráciából a számla nélkül dolgozó vállalkozó, a „zsebre dolgozó orvos", a „kényelmes semmittevésben" lubickoló egyetemi tanár, általában senki (4). A szegények, a mélyszegénységben élők, a társadalom peremére szorultak talán kérnének, de őket nem kérdezte senki. S a Fidesz pontosan értette ezt az „üzenetet".

Amit persze így, ebben a formában nem lehet beismerni. Viszont lehet erre építeni a továbbiakban is. Éppen ezért a Fidesz a választások után is folytatta a sikeresnek bizonyult politikát. Már a kétharmados többség követelése az első forduló után sem volt más, mint annak kinyilvánítása, hogy nem akarunk összefogni, nem akarunk egyeztetni, nem akarunk keveredni. Ezzel párhuzamosan a Fidesz felerősítette üzenete két elemét. Egyrészt még hangosabb lett a kívülállás hangoztatása, annak hangsúlyozása, hogy ami eddig történt, abban nekünk nem volt részünk, sőt, eddig valójában nem is történt tényleges rendszerváltás, az eltelt két évtized egy „átmeneti rendszer" volt, a hatalommal visszaélők és az oligarchák rendszere, aminek most majd vége lesz. Ezt a retorikát erősítette a rossz kormányzati döntések, a politikai ostobaság és hozzá nem értés kriminalizálása, az ország kifosztásának hangzatos szlogenje, az elszámoltatás folyamatos emlegetése. Másrészt - és ehhez kapcsolódóan - megindult az új ország, az újjáépítés, az ország megmentésének, a mindent újra kell kezdeni toposzának különféle formákban történő folyamatos verklizése. Jól látható tehát, hogy a Fidesz a politikai program hiányát szimbolikus jelentésekkel bíró fogalmakból szőtt retorikai hálóval pótolta, amelynek legfontosabb elemei: a kívülállás (nekünk az eddig történtekhez nincs közünk), a különállás (mi senkivel sem akarunk együttműködni, nem is vagyunk erre rászorulva), a kiválasztottság (egyedül mi tudjuk, hogy mit kell tenni) és az újrakezdés (újjáépítjük a kifosztott országot).

*

Mindezt kiegészíti, mintegy keretbe foglalja a „nemzeti együttműködés rendszerének" a gondolata. Ennek a kifejezésnek politikailag ugyan nem sok értelme van, de a Fidesz nem is az értelmet keresi. Hanem sokkal inkább valami nagy tetőt vagy esernyőt, ami alá mindenkit - vagy legalábbis a többséget - be lehet terelni. Magával a nemzeti együttműködéssel nem is lenne baj, ha nem tudnánk, hogy a Fidesz értelmezésében mit takar ez a kifejezés. De tudjuk - és ehhez még különösebben figyelmesen sem kell olvasni az újságokat. A Fidesz vezető politikusai - különböző hangszerelésben - hónapok óta azt magyarázzák, hogy a nemzeti egység az „emberek"(5) közös akaratát fejezi ki, hogy a nemzeti egység megvalósulásához „centrális politikai erőtérre" van szükség, ehhez pedig egy nagy „néppártra", hogy véget kell vetni a társadalom „megosztottságának", hogy nincs szükség „értékvitákra" és így tovább. Hogy mindez mit jelent konkrétan, hogy a nemzeti egység és az újjáépítés nyomán milyen társadalom képe kezd körvonalazódni, azt jól mutatják a Fidesz eddig kiszivárgott tervei: a kettős állampolgárság megadása, az oktatási rendszer átalakítása, a család fogalmának „védelme", a melegek jogainak korlátozása, a történelmi keresztény egyházak közéleti szerepének a növelése, a média felügyeletének átalakítása, az ügyészség függetlenségének megkérdőjelezése, a rendcsinálás, a közbiztonság „helyreállításával" kapcsolatos elképzelések - és folytathatnám a sort, de nincs rá szükség.

Jól látható ugyanis így is, hogy a Fidesz alapvetően másfajta demokráciát, alapvetően másfajta társadalmi berendezkedést akar - ezt a célt szolgálja retorikája, ezt a célt szolgálják szimbolikus üzenetei és a társadalom mindennapi életébe tervezett beavatkozásai is. Félreértés ne essék, a Fidesz demokratikus és nem szélsőjobboldali párt (noha vannak politikusai, akiktől nem áll messze a szélsőjobboldali ideológia egyik vagy másik eleme), és természetesen nem fenyegeti a demokráciát(6), az ország demokratikus berendezkedését, de egyértelműen szemben áll a liberális demokrácia modern európai konzervatív pártok által is elfogadott és követett modelljével. A Fidesz társadalom- és világképe, s ennek megfelelően politikája egy autoriter, rendpárti, zárt, merev, sok tekintetben bezárkózó, a nacionalizmussal szükség esetén összekacsintó, a nemzeti érdekeket abszolutizáló, ennek megfelelően, esetenként nyugat- és kapitalizmusellenes, kulturálisan egynemű, „egypárti" demokráciára irányul, amelyben csak marginális terek jutnak az eltérő életformák követőinek, s amely nem érti - mert nem akarja érteni -, hogy a demokrácia eredendően plurális, „érdektagolt" (Seres László), lényege a sokféleség, a politikának pedig éppen a sokféleség, az eltérő érdekek összerendezése (lenne) a legfőbb feladata. A Fidesz azonban minden jel szerint nem törekszik vitára, a különböző politikai nézetek ütköztetésére, a deliberatív demokráciának még a látszatát is kerüli. Helyette életre kelti a nemzeti konzultáció ténylegesen semmire sem jó intézményét, s ezzel gondolja legitimálni a problematikus, előre láthatóan további társadalmi és kulturális konfliktusokat gerjesztő kormányzati döntéseket.

*

Ha tágabb kontextusba akarjuk helyezni a Fidesz egyre határozottabban kirajzolódó társadalom- és világképét, akkor nem kerülhetjük el, hogy ne szóljunk néhány szót (ismét) az ellenmodernizációról (7). Ez az ideológia szolgáltatja ugyanis a Fidesz politikájának az alapját. Ennek lényege, hogy nem vesz tudomást a modern társadalmak reflexív fejlődéséről, a globalizáció és a késő modern társadalmak által felvetett változásokat, az azokban gyökerező konfliktusokat pedig igyekszik nem létezőnek tekinteni, vagy deviánsnak minősíteni, esetleg kriminalizálni. Hogy ez konkrétan mit jelent, pontosan kiolvasható az új kormány politikai terveiből. A Fidesz nem tud mit kezdeni a nemzetállam szerepének megrendülésével, s ezt a „nemzeti érdek", az „erős Magyarország" vagy éppen a „Kárpát-medencében őshonos magyarság"(8) szlogenjével próbálja leplezni, s közben be akarja vezetni a kettős állampolgárság intézményét (amit ugyan egy népszavazás már elutasított, de úgy látszik, hogy a „nép szava" csak akkor számít, ha egybeesik a Fidesz vezetőinek számításaival). A Fidesznek nincsenek ötletei és eszközei a növekvő társadalmi polarizációval szemben, s ezért olyan intézkedéseket készít elő, amelyek látszólag a rendteremtést szolgálják, valójában azonban a társadalomban meglévő szegény- és cigányellenes hangulatot lovagolják meg. Gondoljunk csak a családi pótlék átalakítása, a közbiztonság „helyreállítása", a kisebb lopások, bűntettek megtorlása körüli utalásokra, célozgatásokra. A Fidesz értetlenül áll a család- és életformák dinamikus pluralizálódásával szemben, s ezért törvényi eszközökkel igyekszik definiálni a család fogalmát, s az ahhoz kapcsolódó jogokat, semmibe véve ezzel a liberális demokráciák legfőbb elvét, a teljes állampolgári egyenlőséget. A Fidesz számára megoldhatatlan problémát jelent a növekvő kulturális sokféleség is, s ezért mindent elkövet, hogy rákényszerítsen a társadalomra egyfajta, politikai céljainak megfelelő keresztény, polgári szellemiséget, bevezesse az iskolákban a hittan kötelező oktatását, átalakítsa a tömegtájékoztatás rendszerét, „megfelelő" médiatörvényt hozzon létre.

Kár lenne tagadni - a választási eredmények is ezt mutatják -, ennek a társadalom- és világképnek, a késő modern társadalom konfliktusaival való szembenézés elkerülésének széles társadalmi bázisa van ma Magyarországon. Ennek oka megítélésem szerint nem(csak) a magyar politika jobboldali hagyományainak a feléledése vagy felélesztése (9). Még csak nem is kizárólag az, amiről Nádas Péter beszélt, amikor a szavak hatalmát, a nyilvánosan kimondott szavakban rejlő szuggesztiót és önszuggesztiót emlegette (10). Hanem sokkal inkább a bezárkózás, a kulturális izoláció Fidesz által felkarolt és folyamatosan újratermelt hagyománya, a bezárkózás és a bezártság mítosza. A félelem a mástól és a másiktól, a lecsúszástól, az elszegényedéstől, a tudás, a kulturális és a társadalmi tőke elértéktelenedésétől, a váratlanul ránk törő konfliktusoktól, ettől az idegen, meg nem értett, másfajta képességeket kívánó világtól. A Fidesz azt ígéri/az ígérte, mindettől megmenti az „embereket". Hogy elég lesz „magyarnak", „polgárnak", „kereszténynek" lenni, hogy elég a „hagyományokhoz" ragaszkodni, hogy „bátornak" és „erősnek" kell lenni, s akkor minden rendbe jön, mindannyiunk élete jobb lesz. De nem lesz az. Csak még messzebb kerülünk az európai modern társadalmaktól, belesüppedünk egy szürke, nyomasztó, unalmas világba.


(1) Kis János: Fordulóponton. Élet és Irodalom, 2010/17., ápr. 30.

(2) Ungváry Rudolf: Az egypárti „demokrácia" győzelme. Népszabadság, 2010. ápr. 13.

(3) Tokfalvi Elek: Egy kis számtan.

(4) Bede Márton: A nép rendszert kíván.

(5) Hogy ez mit jelent, s hogy ez a stratégia más országokban is megfigyelhető, vö. Miroslav Kusý: For human beings, for Slovakia.

(6) Seres László: Ebből ne csináljunk rendszert

(7) Niedermüller Péter: Elavuló fogalmak. Regio, 2002. 4. sz. 138-146.

(8) Állampolgárság-vita a Fideszben, Népszabadság, 2010. máj. 10.

(9) Ungváry Rudolf: Történelmi lecke öregfiúknak. HVG, 2010/14.

(10) „Látható, hogy merre nem lehet továbbmenni" – Nádas Péter író a választás utáni Magyarországról. Magyar Narancs, 2010. ápr. 22.


Megjelenés helye: Élet és Irodalom, 2010. május 21.