A polgárháború előérzete



A polgárháború előérzete erősebben fogja el az embert, ha Orbán Viktor uszító hazugságbeszédét olvassa, mint ha Salvador Dali híres képét nézi. Sajnos nem lehet itt rámutatni a benne szereplő összes hazugságra, rágalomra és gyűlöletrohamra, egyrészt mert minden egyes mondata ilyen, másrészt az embernek folyamatosan az undorral kell küzdenie olvasás közben. Elégedjünk meg néhány díszpéldánnyal.


Kiderül a beszédből, amiről eddig senki sem hallott, hogy a kommunizmust és a Szovjetuniót nem a szabad világ, nem is a vele szemben álló szuperhatalom döntötte meg, hanem „a függetlenségre és szabadságra vágyó nemzetek”. Szegény Ronald Reagan és Henry Kissinger hiába fáradozott tehát. A csillagháborús kihívást, amelybe a szovjet szuperhatalom belebukott, nem Washingtonból intézték Moszkvához, hanem föltehetőleg Felcsútról. De mindenesetre azok a magyarok, akik 1956 után itt maradtak, mert azt gondolták, mégsem futhat el egy egész ország. A Kádár-rendszerben volt szokás ilyen szemrehányásokkal illetni a „disszidenseket”… De hál’istennek itt maradt legalább egy kiválasztott, egy „magyar hős”, aki ott, azon a téren végre kimondta, hogy a szovjet katonáknak távozniuk kell Magyarországról. Igaz ugyan, hogy egyrészt már amúgy is távozóban voltak, másrészt ez a nyílt handabandázás a távozásukat csak hátráltatta, de talán éppen ebben mutatkozik meg, hogy a magyar hős „különös fajta”. Ahogyan „a nagy Sztálin” (helyes átírással: Sztalin) is megmondotta, hogy ő és élcsapata: „különös emberek”… Ott, ahol ilyen könnyen megy a történelemhamisítás, biztosak lehetünk benne, hogy egy „Veritas” néven létesítendő, kutatóintézetnek csúfolt propagandaüzemben futószalagon fogják majd gyártani az ilyenfajta hazugságokat.


Az ellenséget azonban nem elég a múltban megtalálni, meg kell találni a napjainkba átnövő közelmúltban is. Ez a közelmúlt a „Veritas” szellemében átköltött 2006 októbere. Amikor is a szónok szerint „puskákkal vadásztak ránk a pesti utcán”, és „kardlappal verték a békés ünneplőket”. Ízlelgessük kicsit a mondatot: „puskákkal vadásztak ránk”. Ha a magyar szavaknak van értelmük, akkor ez azt jelenti, hogy az akkori gonosz kormányzat és emberei orvlövészeket helyeztek el az Astoria-kereszteződés háztetőin, akik onnan vadásztak távcsöves puskákkal Orbán Viktorra, bár végül nem akadt köztük senki, aki legalább olyan jól tudott volna célozni, mint mondjuk Lee Harvey Oswald. Ami pedig a „békés ünneplőket” illeti, hát én nem kívánom a szónoknak, hogy ilyenek látogassák meg a születésnapján. De hát ebben az ügyben ugyebár ez a veritas. „Ma ismét közénk lövetnének, jó esetben gumilövedékkel” – hangzik azután a veritas szellemében megfogalmazott rágalom. Mi az, hogy „jó esetben”? Netán 2006-ban éles lőszert használt a rendőrség? Amihez egyébként – szögezzük le elvileg – bizonyos esetekben igenis joga van.



Salvador Dali: A polgárháború előérzete (1936)

És akkor máris a „kommunistáknál” tartunk, vagy legalábbis a „volt kommunistáknál”. Ők adták Magyarországot és a magyar embereket a spekulánsok és a nemzetközi pénzipar (figyelem: új közgazdasági fogalom!) kezére, mert mindig ők azok, akik készen állnak rá, hogy az országot „ismét átadják a gyarmatosítóknak”. A veritas szellemében így kell fogalmazni azt, ha valaki szeretné Magyarországot ismét a mai (nem a középkori) európai kultúra részének látni. Csak hát a kommunisták megátalkodott és körmönfont alakok: „A pufajkát öltönyre, a tavarist Tavaresre cserélték.” Ó, minő bel esprit! Gyártsak én is hasonlóan szellemes szójátékokat? Mondjuk ilyeneket: „Elment a nyakunkról a Piktor, de itt van helyette a Viktor.” Van annyira ízléses, mint a másik.


Megvan hát a galád ellenség, mely veszélyezteti a – veritas-szónoklatokban létező – nagy eredményeket: alkotmány (elnézést, nem „alaptörvény”?) a magyar és európai (középkori) keresztény kultúra talapzatán, a nemzet határokon átívelő újraegyesítésével (már aki jelentkezett rá) létrejött világnemzet (?), a nemzeti (nemzetinek mondott) gazdaságpolitika, az ország újraiparosítása (európai pénzeken), a magyar föld magyar kezekben (bizonyos magyar kezekben) tartása, a főváros megfiatalítása (az 1944 előtti állapotra). De a gonoszok „megint szervezkednek, fenekednek, hamisítanak, megint idegenekkel szövetkeznek”, és szórják „a gyűlölködés, a viszály és az erőszak magvait”. Ahelyett, hogy ilyen csupa igazságtól és szeretettel áthatott módon beszélnének, mint ez a szónoklat. Ezért hát: „Szerveződjetek, jelentkezzetek és csatlakozzatok! […] Hadrendbe kell állítani csapatainkat! […] Most befejezhetjük azt, amit 56-ban elkezdtünk.”


Úristen, mit?




Lendvai L. Ferenc