Könyv a maffiáról
- Részletek
- Vendégek
- 2013. november 15. péntek, 05:57
- Andor Mihály
Megjelent az elmúlt két évtized legfontosabb társadalomtudományi kötete. Nehéz helyzetben vagyok, mert sokat akarnék, de nem biztos, hogy bírom. Szeretnék úgy írni erről a könyvről, hogy minél több embernek kedvet csináljak az elolvasásához. Ehhez nagyjából ismertetnem kellene, hogy az ínycsiklandó tanulmányok micsoda gazdag választéka található a kötetben, de huszonegy kiváló szerző tanulmányát egy újságcikkben képtelenség ismertetni. Szeretnék a tanulmányokra reflektálni, de – a műfaj korlátai miatt – ez még nagyobb képtelenség. Szeretném bemutatni a kötet szellemes megfogalmazásait, nyelvi leleményeit – de hát ez nem helyettesíti a végigolvasását. Ilyenkor rángatja elő az ember az öszvért. Ez az öszvér olyan lesz, hogy keveredik benne a saját gondolat, a rövid ismertetés, egy kis kritika és sok idézet.
A Noran kiadónál Magyar Bálint szerkesztésében megjelent könyvről van szó, amelynek címe Magyar polip, alcíme pedig „A posztkommunista maffiaállam”. Nem Magyar Bálint az egyetlen, aki a székházpénz családi kőbányává lényegülése, a Kaya Ibrahim-ügy, valamint az első Orbán-kormány alatt tapasztalt furcsa esetek nyomán a maffia működésmódjára asszociált. Gondoljunk csak a HVG emlékezetes 1999-es címlapjára, amelyen középen ül a keresztapa Orbán Viktor, és mögötte állnak alvezérei, mindegyikükön a gengszterfilmekből ismert kalap. De Magyar Bálint az egyetlen, aki – nyilván húszéves politikusi pályafutása során szerzett ismereteit is segítségül hívva – fölfedezte, hogy a maffia működési módjának leírása adja azt a fogalmi keretet, amely a legtöbb, látszólag irracionális Fidesz-jelenséget meg tudja magyarázni. Sokkal többet, mint a Horthy-rendszerhez vagy a Kádár-rendszerhez való hasonlítgatások, vagy a kettő összegyúrásából kifaragott magyarázatok. Sokkal többet – ha nem mindent!
Magyar Bálint vérbeli politikusként fölfedezte, hogy ameddig nem találjuk meg a megfelelő szavakat, és ameddig nem tudjuk leírni az Orbán-rendszer lényegét, addig a politikai harcot sem lehet fölvenni ellene. Majd vérbeli szociológusként új fogalmakat alkotott, érzékletes és nagy magyarázó erejű leírást adott a kötet leghosszabb, bevezető tanulmányában. Jómagam, aki szociológus korából ismerem őt, nagy szerencsének tartom, hogy hosszú politikusi léte alatt nem száradt ki szociológusi vénája, és korszakos jelentőségű fölfedezéseket tett Orbán Viktor országlásáról.
Az Orbán-rendszert a klasszikus maffiától csak a helyzete különbözteti meg. Az alapvető cél – a család gyarapodása – érdekében itt is egy szervezetet hoztak létre, csak míg a klasszikusnak tekinthető maffia földalatti bűnszervezet formáját ölti, a mi maffiánk nyilvános politikai pártét, amely, miután demokratikus választásokon megszerezte a hatalmat, a maffia szokásos műveleteit más eszközökkel hajtja végre.
MTI/Koszticsák Szilárd
A szervezet élén itt is a Keresztapa áll, csak a fogadott család nagyobb, és az egész országot behálózza. Ráadásul nem titokban, hanem nyíltan, a párttagság vagy a párthoz való feltétlen lojalitás alapján. Egyetlen bűn létezik, a hűtlenség, ezt a maffia megtorolja. Egyéb bűnöket a keresztapa megbocsát, a bűnösöket megvédi, mint a házvételével elszámolni nem tudó önkormányzati képviselőt, a városát tönkretevő és feleségét agyba-főbe verő bukott polgármestert, a trágyát lopó fogadott családtagot, a fát lopó igazi családtagot, vagy a nemzetközi körözés alatt álló cégvezetőt. A bandaszellem nagyon fontos, ettől működik megbízhatóan a maffia. A maffia minden tagjának tudnia kell, hogy tűzön-vízen át megvédik őket. Félniük is kell a Keresztapától, de bízniuk is kell benne. Minél több bűnüket simítja el, annál jobban függnek tőle, és annál erősebb lesz a bizalom. És minél több bűnt követnek el, annál jobban számíthat rájuk, mert tudják, hogy csak a Keresztapa védheti meg őket. A helyzet paradox: szervezetépítési szempontból a tagok túlkapásai úgy kellenek, mint egy falat kenyér, noha ezek csökkentik a Keresztapa népszerűségét is. Ezért időnként egy-egy tagot föl kell áldozni a közvélemény oltárán. De az ő kezét sem engedik el, legfeljebb a szolgálati helyét változtatják meg: a maffia politikai részlegéből áthelyezik a nyilvánosság elől rejtve maradó üzleti részlegébe. Mint a folytatólagosan elkövetett, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette miatt jogerősen elítélt Várhegyi Attilát. Így lesz igazán erős és ütőképes a szervezet. Arról nem beszélve, hogy félni is csak egy erős szervezettől fog a nép.
A további jellegzetességeket néhány, Magyar Bálint tanulmányból vett idézettel érzékeltetem.
„A szervezett felvilág korrupciója nem eseti, sporadikus ’mutyi’, valamifajta alkalmi elhajlás, deviancia, hanem központilag irányított és racionálisan lebonyolított rablás, a rendszer része. A szervezett felvilág lényege ugyanis az, hogy a hatalomkoncentráció és a fogadott család vagyonosodása szorosan együtt jár, egymást szolgálja.
A maffiaállam a törvényesített rablás eszközeivel osztja újra a vagyont…. Mint Las Vegasban, amikor a maffia ajánlatot tesz egy kaszinóra… Csak nálunk aki ellenáll, annak nem a revolver csövével kell szembenéznie – ez a maffiaállamnak nem stílusa. Hullákat nem látunk az utcán, a maffiaállamban a kigyúrt pénzbehajtók helyett dolgozik a meggyúrt parlament és ügyészség.
Ahhoz, hogy a maffiaállam ajánlata egy vállalkozás átvételére visszautasíthatatlan lehessen, legalább négy fenyegető potenciállal kell rendelkeznie: (1) korlátlanul uralt jogalkotói hatalommal, (2) párthű titkosszolgálattal, ügyészséggel és rendőrséggel, (3) lojális adóhatósággal és (4) az állami megrendelések és uniós pályázatok feletti teljes kontrollal.
A Család tagjai az erőszakszervezetek egész skáláját uralják: az államiba beolvadt magánszervezetektől az illegális randalírozókig.
…a közhatalmi intézmények nem a törvényesség és a polgári jogegyenlőség őrei, hanem ellenkezőleg, a magánérdekű önkény intézményesített szervei.”
A kötet további tanulmányai árnyalják és mélyítik a Magyar Bálint által felvázolt gondolati keretet vagy egy-egy részterületen aprólékos leírását adják a maffia működésének.
Szelényi Iván nemzetközi és történeti kontextusba helyezi az Orbán-maffiát. Elemzi a posztszocialista „eredeti tőkefelhalmozást” és a magyar példában ennek egy sajátos változatát látja. Álljon itt egy megvilágító idézet ebből a tanulmányból is:
„A Fidesz másodszor viszont akkor került kormányra, amikorra a közvagyon elosztása így vagy úgy már megtörtént. Ezek után ez a kormányzat ’nem tehet mást’, mint hogy eszközökben nem válogatva megkísérli a tulajdonok újraosztását, s ennek során egy új, lojális bázis kiépítését. Ez a gyakorlat „megköveteli” az elsődleges tulajdonelosztás kriminalizálását, s egyben azt is, hogy felszámolják az igazságszolgáltatás függetlenségét, így téve a kriminalizálás engedelmes eszközévé. Az új fejlemény 2010 óta nem a korrupció mennyiségével írható le, hiszen amit korrupciónak tekintenénk, azt jórészt ’törvényesítették’, hanem a rendszerszerűségében, a tulajdonviszonyok elbizonytalanításában, a tulajdonok radikális újraosztásában keresendő. Ez a magánnyugdíjak kisajátításával kezdődött, a földbérletek és a trafikkoncessziók lojalitástesztek alapján történő kiosztásával folytatódott... Mindehhez értelemszerűen társul az igazságszolgáltatásnak – legalábbis részlegesen – a végrehajtó hatalom alá rendelése, a politikai ellenfelek elszámoltatása ’gazdasági bűntettekért’.”
Ara-Kovács Attila Európa autokratikus vezetőivel állítja párba Orbán Viktort, ennek keretében párhuzamos elemzéseket olvashatunk Berlusconiról és Orbánról, a két Kaczyńskiról és Orbánról, illetőleg Putyinról és Orbánról. Vannak hasonlóságok és vannak különbségek.
Pétervári Zsolt annak a helyzetnek a történelmi és szociológiai gyökereit írja le, amelyben kibontakozhatott az orbáni maffiaállam. Elemzéséből kiderül, hogy a társadalom mélyrétegeiben megvoltak a feltételei annak, hogy a maffia uralma alá hajtsa az országot.
Csepeli György kifejti, hogy az Orbán-rendszer leírási kísérletei az eddig használt fogalmakkal (tekintélyuralmi rendszer, nemzeti abszolutizmus, posztmodern korporatív állam,
illiberális demokrácia, autokrácia) csődöt mondanak, mert nem veszik figyelembe új és lényegi ismérvét: a „család” generikus szerepét, amely a maffiák sajátja.
Fleck Zoltán jogszociológus abból indul ki, hogy a jogállam elvileg és az intézményi gyakorlatok szintjén is kizárja a maffiaszerű működést. Ezért Orbán Viktor kiiktatta a jogállami berendezkedést.
Krémer Ferenc részletesen leírja, hogyan változtatta Orbán Viktor a rendőrséget és a titkosszolgálatot a maffia engedelmes eszközévé.
A Bárándy Péter–Bihari István szerzőpáros tanulmánya némileg kilóg a kötetből, mert nem a „magyar polippal” foglalkozik, viszont alapos áttekintést ad arról, hogy az Európai Unió milyen jogalkotási kísérletekkel próbál fölülkerekedni a szervezett bűnözésen. Ehhez kapcsolódik Lattmann Tamás tanulmánya, amelyből kiderül, hogy a magyarhoz hasonló maffiállammal az Európai Unió egyelőre semmit nem tud kezdeni.
Laki Mihály tanulmánya elején a nagy cégek megsarcolásával kapcsolatban egy rendkívül érdekes kérdést vet föl: „Miért fogadták el szinte ellenállás nélkül a Fidesz-állam diktálta feltételeket a magyar társadalom tekintélyes alkuerővel rendelkező csoportjai, intézményei?”(A magánbiztosítók, a külföldi többségi tulajdonban lévő nagyvállalatok és a bankok.) Kár, hogy nem válaszolt rá.
Soós Károly Attila ismerteti a magyar különadó-sarcok 2004-ben induló történetét, és rávilágít, hogy ezeket csak az alacsony mobilitású ágazatokban alkalmazzák, amelyek drága hálózatokat építettek, és ezt nem tudják könnyen, nagy vesztesség nélkül felszámolni. Ezt a tanulmányt szinte kiegészíti Major Iván írása, amely részletes leírást ad a hálózatos ágazatok kiszolgáltatottságáról és zsarolhatóságáról. Az ilyen vállalatok megsarcolása a bevétel mellett egyéb haszonnal is jár. Az egyik, hogy demonstrálja a nagyvállalat-ellenes, bankellenes, idegenellenes ideológiát, vagyis azt, hogy „megvédik a magyar embereket”. A másik, hogy az emelkedő díjak vagy a szolgáltatás romló színvonala esetén a népharag nem a sarcokat kivető kormány ellen horgad föl, hanem a szolgáltatók ellen. A következmények már nem ilyen jól átláthatók, és csak áttételeken keresztül, főleg a beruházások csökkenésében jelentkeznek, aminek aztán további sanyarú következményei vannak az ország sorsára nézve.
Csillag István tanulmányát ismertetni lehetetlen, viszont elolvasni érdemes, mert vállalat-történetéből lépésről lépésre kibontakozik, hogyan született és nőtt naggyá a Fidesz nevű politikai-gazdasági vállalkozás, amelynek fő célja a pártot uraló családok gyarapodása.
A Csillag-tanulmányt követő írásban Becker András a fideszes nagy családon belüli szűkebb család, az Orbán–Lévai házaspár és közeli fogadott családjai vagyonosodás követi nyomon. A Mészáros, a Garancsi, a Tiborcz és a Flier család, valamint Orbán Győző gyarapodása szinte csodaszámba megy.
Várhegyi Évától megtudhatjuk, hogyan törekszik Orbán Viktor arra, hogy a magyar bankszektor mind nagyobb részét a maffiaállam szolgálatába állítsa.
Juhász Pál „Történelemformáló ostobaság a magyar agrárkérdésben” című tanulmánya korszakos jelentőségű. Újszerű és mélyreható leírását adja annak, hogy a rendszerváltás óta hogyan tette tönkre a politika a valamikor jól teljesítő magyar mezőgazdaságot. Kiderül az is, hogy a törvényi úton létrehozott állandó bizonytalanság, amely akadályozza a racionális mezőgazdasági termelést, olyan zavarost teremtett, amelyben már könnyű halászni és párthűség alapján földet osztogatni.
A kötet szerzői közül talán Krémer Balázs hangolódott rá legjobban a Magyar Bálint teremtette fogalmi keretre. „A maffiaállam társadalomképe és társadalompolitikája” című tanulmányából számomra egyértelműen kiderült, hogy az Orbán-rendszer kiforgatta és a maga képére alakította a szociálpolitika eredeti értelmét. Orbán Viktor maffiaállamában a szociálpolitika a gyarapodásból kimaradt többség féken tartásáról és engedelmességre kényszerítéséről szól.
„A maffiaállam kontextusában a szociálpolitika sem az, mint ami az európai alkotmányos demokráciák és jóléti államok gyakorlatában megszokott: a szociálpolitika nem a szociális biztonság történetileg kialakult intézményrendszere, nem a megélhetési gondokkal küzdők és a társadalmi hátrányokat elszenvedők segítésének eszköztára.
A jellege szerint regulázó, megalázó szociálpolitika alapvetően a többségi társadalom felé küld fenyegető és elrettentő üzeneteket (közmunka, hajléktalanok, rokkantnyugdíjasok). A maffiaállam a szociálpolitikájával megfélemlít, elrettent és példát statuál.”
Gábor György alapos kritikai elemzését adja a Nemzeti Hitvallásnak, Orbán egyházpolitikájának, valamint célirányos eltökéltséggel átpolitizált teológiai képtelenségeinek és blaszfemikus ötleteinek. Gondolatmenetének egyetlen elemét érzem kevésbé meggyőzőnek. Gábor György szerint Orbán „esetében szó sincs cinizmusról, PR-szempontoknak való megfelelési kényszerről: a többszörösen megrendült és több jellempróbáló változáson átesett személyiség nemcsak lelki egyensúlyára vél rátalálni, hanem a megrendítő kudarcokat és ’fülkeforradalmi’ sikereket követően ekképp álmodik örök politikai perspektívát önmaga, s szűnni nem akaró hitet és eltökéltséget rajongó hívei számára. A rendkívül erős személyiségjegyekkel bíró individuum egyéni harca – lelki vezetőinek jóvoltából – a Mindenhatónak szentelt oltáron a nemzet jövőjéért bemutatott áldozattal nyeri el magasabb értelmét és jelentőségét. Cserébe mindezért a karizmatikus vezető egyszerre öltheti magára a szakrális-papi és a világi-uralkodói szerep személyre szabott jelmezét.”
Bár a látható végeredmény szempontjából mindegy, hogy a maffia főnöke miért rohangál állandóan templomokba, jómagam sokkal földhözragadtabb szemszögből látom az egészet. Orbán Viktor jó pénzért felfogadta az erkölcsileg nem túl szilárd magyar keresztény egyházakat, hogy neveljenek neki engedelmes alattvalókat, és hajtsák őket oda a szavazóurnákhoz. Erre neki se ideje, se apparátusa, se hozzáértése, megvette hát a piacon. Nem véletlen, hogy a „nemzetnevelés” másik területét, a közoktatást is az ő kezükre adta, ne kelljen már ezzel is neki bajlódnia. Ebből messziről is inkább a cinizmus bűzlik, mint a lelki egyensúlyra való rátalálás.
Bozóki András a központilag irányított elit- és kultúracsere leírásával gazdagítja a kötetet.
Vásárhelyi Mária írásából képet kaphatunk arról, hogyan ütött a Fidesz két legyet egy csapásra: a médiát „agy- és pénzmosodává, a pártpropaganda és a közpénzek magánvagyonná alakításának eszközévé” változtatta. Aki eddig nem tudta, ebből a tanulmányból megtudhatja, hogyan építette ki médiabirodalmát az Orbán-maffia, és hogyan csorgatja a közpénzt a hozzá közel álló magánzsebekbe.
Kozák Márton írása csinos bokréta a kötet kalapján. A szotyolázgató focirajongás természetrajzába ad bepillantást.
„A piacgazdaságot működtető országokkal szemben a maffiaállam futballja nem a szórakoztatóipar része. A kollektivista magyar rezsim stadionjaiban nem szórakoztatás, hanem sportnak látszó tevékenység keretében oktató-nevelő munka folyik, ahol a nézők a maffiaállam hierarchikus viszonyait bemutató szemináriumi képzésen vesznek részt. A gyakori tévéközvetítésekkel népszerűsített kurzuson a nézők megtudhatják, hogy az új magyar centrális erőtér besűrűsödési – a nemzetet irányító Család találkozási – pontja a csak a rezsim kiváltságosai által látogatható VIP-páholy. A tévéközvetítések nem hagynak kétséget afelől, ki az univerzum legfontosabb embere: Orbán Viktor, aki a képeken éppen olyan centrális helyet foglal el, mint Jézus Leonardo képén, az Utolsó vacsorán. Az ország apraja-nagyja láthatja, hogy a Család páholyt benépesítő tagjai úgy járulnak a színe elé, mint korábban a képviselőjelöltek Felcsútra. A társadalmi nyilvánosság szerkezetének deformálódásával a stadion e korábban érdektelen szegletében történtekre nagyobb figyelem összpontosul, mint bármire, ami egy magyar pálya 16-osán belül valaha történt. Bulvárlapok szerkesztőitől sokat látott kremlinológusokig egy egész iparág elemzi: ki, kivel, mikor, hányszor, miért és mennyiért. A páholybeli látvány dekódolása új szakmát hívott életre. Egy konfliktus után meccsen együtt nevetgélni a miniszterelnökkel: az illető nem kegyvesztett; együtt mutatkozni a miniszterelnökkel, de nem a közvetlen közelében: az illető még nem kegyvesztett; a páholyban jelen sem lenni: az illető kegyvesztett.
Csak hangsúlyosabbá teszi az üzenetet, hogy a megjelentek egy része látványosan idegenül mozog a stadion világában, magáért a fociért föltehetőleg sosem menne oda – rosszul áll a szotyolás zacskó a kezében.”
A könyvről részletesebben lásd könyvajánlónkat: Magyar polip – a posztkommunista maffiaállam
