rss      tw      fb
Keres

Néplélek?



Nemrég Horthy-zobrot avattak, Horthy bevonulására emlékeztek felvonulással Budapesten. Kik? A Horthy-rendszer haszonélvezői, oligarchái, akiket aztán 45 után elítéltek, üldöztek, félreállítottak? Ezek lélekszáma nyilván elenyésző mára. Az ő utódaik, sarjaik? Bizonyára ők is avattak, vonultak.


Nekem úgy tűnik, a szoboravatók, „ünneplők” gyülekezetének mai tagjai – rossz álmokat keltő egykori egyenruhák másolatában vagy farmerban, negyven éve vett télikabátban vagy frissen vasalt bocskaiban – inkább Horthy koldus országa lenézett, semmibe vett szegényeinek unokái, dédunokái lehetnek.


Sok-sok szoboravató, felvonuló nagyapja, dédapja sohasem ülhetett le a jegyző irodájában, kalapját a kezében gyűrögetve, foltozott csizmában a szőnyeg szélén ácsorogva olcsó bérű ONCSA lakást kérelmezett nagy családjának. Nem kapott, mert csak nyári napszámot tudott igazolni.


A fehérnép – a mai dédmama – kezicsókolommal köszönt a ténsasszonynak, ténsuramnak (volt még méltóságos, nagyságos, nagytiszteletű, kegyelmes, nemzetes is), heti takarításért, nagymosásért kuncsorgott cselédkönyvvel vagy a nélkül. Az ilyen sorsú dédanyák sarjai tudják, kit éljeneznek?


Ismertem olyan hatgyermekes öregembert, aki – bár sose kedvelte a büdös kommunistákat – még a hatvanas években is könnybe lábadt szemmel, cifra káromkodással emlegette a kakastollasoktól elszenvedett sérelmét, a két hatalmas, napokig a fülében csengő pofont, amit a próbacsendőrtől kapott e szavak kíséretében: te piszok, vasárnapi mise helyett a járdát sepregeted, milyen magyar vagy te? Lehet, hogy nyugdíjas unokája ott éljenez a horthysták között?


A kormányzó úr őfőméltósága kormányzása idején születettek közül nem sokan jutottak túl a négy elemi iskola osztályon, mert közülük számosan a télvíz idején is hiányzó lábbeli és az otthon is hiánycikk, nemhogy iskolába bevihető tüzelő híján télen „iskolakerülők” voltak. Ezek fiai, unokái vajon mit és kit ünnepelnek?


Miért nem tudják, miért nem hiszik az avatók, ünneplők, hogy a szobor modellje üzent hadat, viselt eszement háborút a magyarok honát meg nem támadó nagyhatalmakkal szemben? Ő küldte rissz-rossz uniformisban, silány felszereléssel orosz hómezőkre, fagyhalálba „szeretett” népének fiait.


A ma ünneplő közönség ezt sem akarja tudni? Pedig tudhatná, hogy a hómezőkön eltűnt, megfagyott, értelmetlenül elesettek – közlegénytől főtisztig – holtukban is átkozzák a lovas tengerész hadúr nevét, s eszük ágában se lenne szoborászt fogadni, a vezér képét kőbe vésetni.


Imre bácsi még a hetvenes években is két dunyha alatt, vastag zokniban, bokán megkötött hosszú flanelgatyában, pulóverben, kötött sapkában aludt, még nyáron is, mert szavajárása szerint a hadifogság négy szörnyű telén ő egy életre összefagyott.


A messzi hadifogoly lágerek magyarjainak, „Horthy Miklós legszebb katonáinak” kínjaiért sem a hadviselő ellenség a felelős, hanem a hadba küldő, hadba kergető hadúr. Úgy tűnik, hogy az egykori hadifoglyok leszármazottai erre is menlevelet adnak.


Én nem tudok olyan kultúrállamról, amelyben emléket állító szobor járna olyan országló úrnak, aki hárommillió koldusért, az egyenruhában elveszejtett katonákért, a hadifoglyokért, a gettókban, náci lágerekben elpusztítottakért, a háborús romokért felelős.


Ha mást nem is, tessék néha elolvasni a Párizsi Békeszerződést. Van abban néhány elévülhetetlen, a kormányzó idejéből, tőle és köreiből származó „érdem” és bűn. Tekintélyes a bűnlajstrom a békeszerződésben, még a sorok között is ott van, feledni kéne, s nem emlékezni róla.


Az aláíróknak vagy humánumot, békét kívánó mai híveiknek nem kellene az érintetteknél esetleg felmérni, hogy mennyiben teljesült a fasizmus leverése után az emberibb világért szerződők akarata, s ahol a levert embertelenség ismét felüti fejét, ott az állam mit tesz és mit nem tesz ellene?


A kérdések kérdése az, hogy a mindenható államnak van-e köze ahhoz, hogy szégyenteljes, levitézlett eszméket és lovagjait zavartalanul lehet ma ünnepelni. Vagy csupán megszépítő, spontán, elszigetelt, két állami pofonnal helyre tehető népi emlékezetnek véljük a hadúr szennyes rendszerének, politikájának, személyének feltámasztását, egyre gyakoribb ünneplését?


A néplélek nem lehet ennyire balga, nem lehet ennyire „feledékeny”.


Nyilván nem olvashatja mindenki a békeszerződést, a történelemkönyveket. Ám az ünneplőknek elég lenne csak emlékezni felmenőik nyomorúságára, arra, hogy a király nélküli királyság népének túlnyomó többségét tudatlanságban, lelki terrorban, szegénységben tartotta, a demokráciát karanténba zárta, a nem magyar nevűeket, a baloldaliakat, az általa nem magyarnak tartottakat gyűlölte, üldözte az az ember, akinek a szobrát manapság hazug, álszent hazafiúi könnyek között avatják.


Még szerencse, hogy a NER kormánya gránitszilárdságú szép szavakkal védelmet ígér a rosszat sejtő polgároknak. A szoboravatáson, felvonulásokon meg békés rendőri kísérettel óvja, védi a sötét múltat ünneplőket. Miért is? Nem tudjuk.


Állami ellenvetés-e az, hogy a szoboravatással csak az a baj, hogy már megint annak a rusnya baloldalnak ad lehetőséget rá, hogy ismét saját előnyére hergelje a külföldön „ellenünk vétkezőket”? Mit üzen az kormányzati oldalról elhangzó kijelentés, hogy a történészek dolga a most szobrot érdemelt lovas tengerésznek és országlása korának a megítélése?


Aki eddig nem tudta megítélni a negyvenöt előtti időket és annak vezéreit, az ne legyen türelmetlen, mert a megítélés előbb-utóbb olvasható lesz, hiszen maga a kormány gründolja és pénzeli a történelmet kutató újabb intézetet.


Az egészséges néplélekből eredő tömegigénynek engedve e kutatóintézet neve állítólag IN VICTOR VERITAS lesz.