rss      tw      fb
Keres

Tilalmas emberek




A roppant tehetséges és sokra hivatott Veiszer Alinda – akit, mint szinte mindenki mást, akiben valódi képesség lakozott, kitúrtak a köztévéből – hosszú interjúban összegezte pályafutását a Népszabadságnak. Megütötte a szememet egy mondata: „Kértem, küldjék már át a tiltólistát írásban.” Merthogy a főnökeinek állandóan bajuk volt azokkal az Alinda által kiszemelt vendégekkel, beszélgető partnerekkel, akikről vagy tudták vagy gyanították, hogy nem adnak minden héten egy ezrest Szent Antalnak, könyörgés gyanánt Orbán Viktorért.


Kedves Alinda, jókívánságaim melléklete gyanánt hadd mondjam el Önnek, hogy a diktatórikus rendszerek nagyon-nagyon kényesek a sajtószabadságra. Nincs az az isten, hogy elismernék bármilyen tiltólista létét, pláne, hogy ilyet – hogy Önt idézzem – írásba adjanak. Végtére is ezzel önmagukat lepleznék le. Természetesen, élve hatalmukkal és szolgáik készségességével, ezerféle tilalmat (tiltott személyek, tiltott kérdések, tiltott tényfeltárások) érvényesítenek a gyakorlatban, de ettől még nem annyira hülyék, hogy saját maguk vezényeljék le önnön élveboncolásukat.


Szívesen mondanám, hogy ez mindig is így volt, de ha nem is mindig, egy időben biztosan. Ördöge van, a rendszerváltozás előtt. Ha nem éltem volna meg, nem mondanám. Déjà vu. Történt úgy 1987-ben, amikor a sors engem sodort a tévéhíradó élére, hogy egy szép nap „lehívatott” az akkori politikai elnökhelyettes, és jól letolt azért, mert egy híradóriportban látható volt Mécs Imre (akkori) felesége, aki emlékezetem szerint egy vidéki színházban dolgozott. Nem Mécs, hanem a felesége, aki a riportban meg se szólalt, hanem, hogy úgy mondjam, átsuhant a képen. A szakmában ezt „vágókép-megjelenésnek” nevezzük, semmilyen dramaturgiai funkciója nincsen. Namármost: nekem tudnom kellett volna, így a magas állású férfiú, hogy Mécs egy ellenzéki alak, s mint ilyen, se ő, se a hozzátartozói nem jelenhetnek meg a köztévé műsoraiban.


Ekkora hülyeség hallatán – elég közel voltunk az ellenzék létének elismeréséhez majd befogadásához – hüledezni kezdtem, és csak annyit tudtam kinyögni, tudomásul veszem. Se Canossát nem jártam, se a lemondásomat nem helyeztem kilátásba. Mellesleg átfutott az agyamon, hogy a további incidenseket elkerülendő, mint Ön, én is írásban fogom kérni a tilalmas személyek listáját. De értettem, amit hallottam: „tudnom kellett volna”. Ilyen lista nincs, nem is lesz, mert akit egyszer magas posztra állítottak (mint engem), annak lista nélkül is tudnia kell, mit szabad és mit nem. Ha pedig nem tudja, saját magáról állít ki alkalmatlansági bizonyítványt.


Látja Önnek is tudnia kellett volna, ahelyett, hogy lehetetlen kérésekkel fordul a fölötteseihez. Mivel azonban esetleg tudta, de úgy gondolta, dacolhat, végül is az egzisztenciájával fizetett. Mit mondjak, nem kis ár – a nézőnek meg nem kis veszteség. Noha Ön ebből erőt nem fog meríteni, elmondom, beszélgetésünk végén kaptam az elnökhelyettestől egy meg- és elbocsátó szép mosolyt, tudniillik 1986 elején, közel ötévi londoni tartózkodás után szinte „lövésem” se volt arról, mi minden rosszat követett el Mécs Imre, későbbi barátom, s egyáltalán: bizonytalanul mozogtam a tilalmas dolgok sűrűjében. Ő ezt tudta, s jelezte, elvárja, hogy a jövőben mozgásbiztos legyek.


A történet mottóját Bródy Jánostól lopom, mert mint Gilbert O’Sullivan klasszikus dala („We will”) sugallja, az eszmei mondanivaló nem a sztori elejére, hanem a végére való: „Apám, ezek ugyanazok!”.