Még mindig nem értem
- Részletek
- Napi apró
- 2013. december 02. hétfő, 06:23
- Andor Mihály
Lehet, hogy tévképzeteim vannak a politikáról általában, különösen pedig arról, hogy mit kell csinálni egy parlamentben – de továbbra sem értem Bauer Tamást.
Furcsa érzés, amikor az ember ugyanúgy látja a valóságot, ahogy a vitapartnere, mégis egészen más következtetésre jut a teendőket illetően. Én is régóta gondolom, hogy a Fidesz nem jobboldali, hanem szélsőjobboldali párt, csak igyekszik leplezni. Igen, a „Fidesz és a Jobbik között a politikai kérdések zömében csak fogalmazásbeli, modorbeli különbség van. Lényegében ugyanazt mondják a huszadik századi magyar történelemről, kiállnak a második világháborús magyar szerepvállalás mellett, együtt képviselik az agresszív sérelmi nacionalizmust. Együtt folytatnak hidegháborút az Európai Unió ellen, együtt állnak szemben a külföldi tőkével, együtt ostorozzák a bankokat, együtt tekintik rablásnak a korábbi privatizációt. Egyek általában az elesettek, különösen pedig a cigányok megvetésében, a dolgosnak tekintett magyar társadalomból való kirekesztésében, egyaránt meglovagolják a rasszista előítéleteket. Annyi köztük a különbség, hogy Orbánék sokszor kódoltan mondják ugyanazt, amit Vonáék nyíltan.” Törvényekbe kodifikálva a kódot – tenném hozzá. Vagyis a szereposztás: a Jobbik mondja, a Fidesz nem mondja, de teszi.
Ezért aztán joggal merül föl a kérdés: ha Bauer Tamás úgy gondolja, hogy egy tiszaeszláros vagy zsidólistázó jobbikos felszólalásra csak úgy szabad reagálni, hogy felállnak és kivonulnak az ülésteremből, akkor mi a helyzet a Fidesz bármelyik megnyilvánulásával, legyen az akár törvényjavaslat? Mi a helyzet a közoktatással, a kötelező iskolai hit- és erkölcstanoktatással, az egyházakkal, a kettős állampolgárok szavazati jogával, a Nemzeti Hitvallással, a bankellenességgel, a szociálpolitikával, az ideológiai célzatú kutatóintézet-alapításokkal kapcsolatos törvényjavaslatokkal? (És a lista korántsem teljes.) Hiszen a fideszes törvényhozás tetteiben öltenek testet a Jobbik szavai. Akkor a Fidesz sem sorolható a „más pártok” közé, amelyeknek a „véleményével érdemben vitatkozunk”.
Ezt a logikát követve, a parlamentben lévő demokratikus ellenzék egyetlen feladata, sőt kötelessége a folyamatos felállás és kivonulás. Bejönnek, leülnek, felállnak, kivonulnak. Ahogy az utolsó elhagyta az üléstermet, a másik ajtón már jönnek is be, leülnek, felállnak, kivonulnak. Ez nemcsak komikus, hanem – az általam gondolt – parlamenti politizálás teljes félreértése is.
Nem vagyok naiv, nem hiszem, hogy ha összejönne is a megfelelő számú aláírás, akkor a Fidesz ne szabotálná el a vizsgálóbizottság felállítását. Vagy ha mégis felállna, ne akadályozná lépten-nyomon a munkáját. Azt sem hiszem, hogy a bizottság feltárná az igazságot. De éppen a Fidesz mutatta meg, hogyan lehet hónapokig vagy akár évekig fenntartani az érdeklődést és a politikai izgalmat teljesen alaptalan vádak esetében is (lásd „megfigyelési ügy” vagy Sukoró, vagy az MSZP-s polgármesterek elleni egyre soványodó perek). Hát akkor hogyne lehetne állandó tűz alatt tartani a hatalmat gyakorló maffiát, amikor – úgy tűnik – bizonyítékok is vannak a vádhoz! Talán nem ez az egyik feladata egy parlamentben ülő politikusnak? Miért ne érezhetné a Fidesz a tarkóján az egyre tájékozottabb közvélemény jeges leheletét? De ahhoz, hogy a közvélemény egyre tájékozottabb legyen, ahhoz, hogy esély legyen áttörni azt a kommunikációs karantént, amelybe a Fidesz a demokratikus ellenzéket zárta, nem elég a zárványszerű ellenzéki sajtó. Minden lehetséges (és törvényes) eszköz igénybevételére szükség van. Ezek közé tartozik a parlament is, mert a többi szereplővel való összjáték megsokszorozhatja a fellépés hatását. A parlamentben felvetik, a média hírt ad róla, kommentálja, hozzátesz, a parlamenti képviselők a sajtóra hivatkozva újra meg újra napirendre tűzhetik, akár a bizottsági eseményekről szóló sajtótájékoztató, akár napirend előtti felszólalás, akár interpelláció formájában, amiről a sajtó ismét hírt ad. Így egyre tovább életben tartható és terebélyesíthető a kormány kártevéseiről szóló tájékoztatás és a vele szembeni érzület.
Végül nézzük azt a kérdést, hogy elveszítené-e a demokratikus ellenzék az identitását, ha a Jobbikkal együtt szerepelne a vizsgálóbizottság felállítását követelők között. Bauer Tamás szerint: „A Jobbikkal való bármilyen együttműködés viszont még jobban összezavarná a demokratikus oldal identitását. Ha ugyanis a Fidesszel szembeni ellenzékiség csupán arról szól, hogy az egykulcsos adó igazságtalan és a Fidesz üzemszerűen lop, akkor valóban nincs ok arra, hogy ne fogjunk össze a Jobbikkal. De ha a Fidesszel való szembenállásunk antifasizmusunkat, a demokratikus világhoz való tartozásunkat, a második világháború nyomán a demokratikus világban kialakult emberjogi konszenzus követését is jelenti – amely álláspontunkkal egyre inkább karanténban vagyunk a magyar politikában –, akkor a Jobbiktól való elzárkózásunkból nem engedhetünk.”
Én nem látom olyan szörnyű nehéznek a különbségtételt, és semmilyen összezavarodottság veszélyét nem érzem. Bárkivel lehet együttműködni akkor, amikor azt kell leleplezni, hogy az egykulcsos adó igazságtalan, és a Fidesz üzemszerűen lop. És minden alkalmat meg kell ragadni, amivel demonstrálni lehet antifasizmusunkat, a demokratikus világhoz való tartozásunkat és a demokratikus világban kialakult emberjogi konszenzushoz való ragaszkodásukat. Úgy látom, a demokratikus oldalt (és itt a szavazókra gondolok) inkább az zavarja össze, hogy olyan látszat keletkezik, mintha politikusaik – rossz ürügyekkel – futni hagynák a bűnösöket.
Ráadásul itt megint fölvetődik a korábbi kérdés: ha egyszer nemcsak a Jobbikkal, hanem a Fidesszel szemben is demonstrálnunk kell az antifasizmusunkat, azt, hogy a demokratikus világhoz tartozunk és a demokratikus világban kialakult emberjogi konszenzushoz ragaszkodunk, akkor miért nem áll föl és vonul ki a demokratikus ellenzék a parlamentből?
