„Egyszerű földi halandóknak” ajánlva
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2013. december 09. hétfő, 05:43
Az ellenzéki térfél legnagyobb napilapjában Tamás Ervin 16 címmel fűzött megjegyzéseket a DK december 1-jén bemutatott programpontjaihoz.
Téved, aki azt gondolja, bármelyik pontot érdemben értékeli a cikk. Amit olvashatunk, az minősítések halmaza, az eredménye pedig egy olyan értelmezési keret, amelyen belül az életünk alakítását lényegesen érintő programpontokról nem is kell konkrétan beszélni ahhoz, hogy rá lehessen erősíteni velük az eddig is sulykolt és bevésődött előítéletes véleményekre. Itt és most én sem a pontokról fogok írni, hanem erről az attitűdről, mert összefügg az egész ellenzéki térfél demokrácia-deficitjével.
Tamás Ervin szerint „Gyurcsány Ferenc tizenhat pontja kiveri a biztosítékot.” Ez egy negatív felütés. Lássuk miért veri ki?
„Egyrészt azért, mert… már eddig is arról volt híres, hogy több a bepálló programja, mint a beváló” – írja a szerző.
Vajon, hány politikust tudna felsorolni Tamás Ervin, akinek több volt az elmúlt húsz évben a beváló, mint a bepálló programja? Ezzel a félmondattal ő is elővett a karaktergyilkos eszköztárból egy leegyszerűsítő klisét, miközben ilyen alapon egyetlen új párt sem hirdethetne programot új választások előtt. Másrészt szerinte azzal veri ki Gyurcsány a biztosítékot, hogy „hihetetlen elánnal és kitartással próbál figyelmet csiholni egy olyan Magyarországnak, amilyennek ő szeretné látni a hazáját”. Hát tényleg hihetetlen! Egy párt és vezetője olyan programot hirdet, ráadásul nagy elánnal teszi, amely az országot abba az irányba vinné, amilyennek ő szeretné látni. Mégis miről másról kéne szólnia egy párt programjának, mint erről?
Tamás Ervin szerint „a tizenhat pontból bőven van olyan, amely megrökönyödést kelt, amely jobb időkben jobb vitákra ingerelne, van, ami szakmailag sántít, vagy csak a vágyak szintjén megvalósítható”, de hát „nem egy kormányra készülő pát alapos elemzésekből, hatásvizsgálatokból leszűrt tervezete, hanem a társadalom egy részének fájdalomküszöb-leltára” az, amiről szó van.
Hogy a szerző szerint mi kelt megrökönyödést, mi sántít szakmailag, mi csupán a vágyak szintje, az eléggé relatív, mert szubjektív megítélésen múlik, ráadásul nem okolja meg, hogy melyikről miért ez a véleménye. Viszont őszintén nem értem, hogy a program értékeléséhez mennyiben releváns közelítés ez: „A DK nem válogat a reakciók között, nincs és nem is kell tekintettel lennie a szélsőséges fogadtatásra, hiszen még vezető testületei is tisztában vannak azzal, hogy ha a párt teljes némaságba burkolódzik, akkor is végletesen megosztó… A DK provokál és megbotránkoztat, ugyanakkor egy higgadtabb ország polgárait akár el is gondolkodtathatná.”
Tudhatjuk, a „megosztó” bélyegnek feltétlen szerepelnie kell egy „trendi” írásban, ha Gyurcsányról van szó, de akárhogy is nézem, a jelzők nagyon nem stimmelnek. Komolyan úgy gondolja a szerző, a legnagyobb magyar ellenzéki napilap újságírója 2013-ban, hogy egy a tudásalapú társadalmat preferáló, az egyéni szabadságot kibontakoztatni akaró, a piaci versenyt támogató, az állam és az egyház következetes szétválasztását hirdető program a mai Magyarországon provokatív és megbotránkoztató? Olyan tézisek ezek, amelyeken majd akkor lesz érdemes elgondolkozni, ha higgadt lesz az ország, egyelőre a társadalom [pusztán!] egy részének fájdalomküszöb-leltárát jelentik? Egyelőre csak gyurcsányi vehemenciáról van szó, mert ugye a „Demokratikus Koalíció abból él, hogy őszinte. Nyilván ennek is vannak határai, de nem ott és úgy húzódnak, ahol és ahogyan azt a mai – Orbánnal szembeni – közbeszéd illőnek tartja”.
Remélem, értjük. Van itt egy mérték, az, hogy Orbánnal szembeni közbeszéd mit tart illőnek. Egy nyugatos demokrácia meghatározó kritériumainak következetes képviseletét speciel most nem. Gyurcsány a szerző szerint „tabuknak megy neki tiszta erőből, s hogy ezzel azokat a jelzőket erősíti, amelyek már eddig is szerves részei voltak az ellene folyó karaktergyilkosságnak, egyszerű földi halandó számára kevéssé teszi érthetővé viselkedését… a vegytiszta igazságok jobbára laboratóriumokban viselkednek használhatóan – a való életben általában elbukunk velük, mert adott időben éppen a hasznuk hasznavehetetlen”.
Mindez az 1989–90-es jogállami forradalom után 23 évvel történik velünk, igaz, 3 éve tartó Orbán-regnálás nyomaival sokak gondolkozásán. Nem állom meg, hogy ne hangsúlyozzam ironikusan a szófüzért – „a vegytiszta igazságok jobbára laboratóriumokban viselkednek használhatóan” –, azért, hogy párhuzamba állítsam a hazugság szinonimájaként használt mondattal: „Nem lett kibontva az igazságnak minden szelete”. Szép példája ez annak, mennyire relatív dolog, hogy a közbeszéd – úgy is mint a mi sajtónk által alakított közeg – mikor mit tart illőnek.
Végül Tamás Ervin megengedően megjegyzi: „a pontok között sok olyat lelünk, amelyre gondolni ugyan mert az MSZP vagy az Együtt, de úgymond diplomatikusan megkerülte, simára csiszolta a választ. Ilyen a határon túliak szavazati joga vagy a vatikáni szerződés. Nos, mindkettővel van probléma, de egyikhez se kéne fejszével nekirontani… Vegyük úgy, hogy Gyurcsány és pártja arccal az általuk megnyerhető 5-8 százalék felé politizál.”
Lehetett volna ezzel kezdeni? Azzal, hogy a DK szabadelvű, baloldali és konzervatív demokratákat tömörítő párt, már ma is 5–8 százaléknyi támogatóval, amely ennek megfelelő következetes programot hirdetett, de készen a megegyezésre és tárgyalásra egy kormányváltó szövetségben a többi ellenzéki párttal? Ez nem jelent feltétlen törekvést arra is, hogy a simára csiszolt válaszokat adó partnerekkel együtt is akar kormányozni. De azt jelenti, hogy szeretne közreműködni abban, hogy a demokratikus köztársaság ne válhasson utópiává. Igen, lehetett volna így is közelíteni, de a DK-t ma tárgyilagosan értékelni „nem illő”.
Egykor – MTI/Soós Lajos
És ezzel eljutottunk ahhoz a ponthoz, amely tágabb kontextusok felvázolására ad lehetőséget.
A hazai ellenzék sajtója és véleményformálói, a közbeszédre jelentős befolyással rendelkező tényezők, most éppen azt tartják illőnek, hogy azt a vegytisztának semmiképp sem tekinthető „igazságot” képviseljék, miszerint van ellenzéki megállapodás, a létrehozói méltányos ajánlatot tettek a Demokratikus Koalíciónak is, amelyet a párt azért nem fogadott el, mert állítólag önállóan (értsd külön) akar bejutni a Parlamentbe. Ha az igazságnak nem is vegytiszta, de legalább igazságközeli változatát részesítenék előnyben, akkor az ellenzéki sajtóban rendszeresen szembesítenék a megállapodókat azokkal a nevetséges feltételekkel, amelyeket ők méltányosnak neveznek, rendszeresen szembesítenék az MSZP és az Együtt-PM vezetőit a pártpreferencia-adatokkal, és szólnának nekik, hogy az eddig használt érvkészletük már nem érvényes, mert megalapozatlan. Vagyis a nyilvánosság tenné a dolgát.
Nyugodtan összegezhetjük úgy ezt a tapasztalatot, hogy az ellenzéki térfél sajtója sem felel meg a demokratikus nyilvánosság követelményeinek. Megteheti, hogy bizonyos kérdéseket nem tesz fel, de az is lehet, hogy valamilyen okból nem teheti meg, hogy feltesz minden kérdést. Miközben bizonyos ellenzéki politikusok meg megtehetik, hogy bizonyos kérdésekre folyamatosan mellébeszéljenek.
Megtehetik például, hogy október 23-a óta sértettként beszéljenek a közös ellenzéki demonstráció meghekkeléséről, anélkül, hogy nevetségessé válnának. Botka László megteheti, hogy úgy emlegeti Gyurcsány Ferenc személyes visszalépésére vonatkozó ajánlatát, amellyel az október 23-ai beszédében előállt, hogy ennek lényeges, a Gyurcsány által ott felsorolt feltételeiről (közös lista, közös miniszterelnök-jelölt állítása, közös egyéni jelöltek, arányos képviselet biztosítása a DK-nak is, tehát a megállapodás kinyitása) egyszerűen megfeledkezik, mintha el sem hangzottak volna. És nyugodtan teheti, mert soha nem olvassák a fejére.
Amikor Gyurcsány Ferenc ezekre a nyilvánosság előtt elhangzott kijelentésekre úgy reagált, hogy az ő ajánlata változatlanul áll, de ahhoz az egyéb feltételekről is tárgyalni kell, és ehhez a december 10-ei határidőt jelölte meg, a sajtó ultimátumról beszél, az érintettekkel együtt.*
Ez a közeg, ez a politikai kultúra jellemzi a mindannyiunk szerint demokratikusabbnak tartott térfél viszonyait. Lehet, hogy Orbán Viktor jól gondolja? Lehet, hogy három év elég a demokratikus Magyarország elfelejtéséhez? Lehet, hogy jól gondolja, hogy a magukat demokratikusnak vélő politikusok és pártok elé elegendő volt olyan akadályt állítani, amelynek az átugrásához a demokratikus elvek és értékek valódi tisztelete kellene? És mivel nem feltételezi, hogy ez megvan, joggal bízott benne, hogy majd elintézik ők saját magukat?
Miért nem természetes, hogy minden pártnak megvan a saját programja azok számára, akik éppen ezért őt választanák? Miért nem világos, hogy a konszenzusok megkötése nem zárja ki a saját elképzeléseket, sőt, a nyilvánosságnak joga van tudni, hogy egy párt honnan hova jut el a megegyezés érdekében, hogy a megegyezésért milyen céljait és a választóinak milyen speciális érdekeit jegeli, hogy egy sokkal fontosabb cél elérése érdekében, amely közös a többi párttal, hatékony megállapodást tudjon kötni. Ha valóban a közös cél, a demokratikus jogállam, a plurális demokrácia a legfontosabb, akkor minden olyan további szövetséges megnyerése is fontos, aki ugyanúgy ezt tekinti a legalapvetőbbnek. Hogy mi lesz a közös cél elérése után, azt meg azok az arányok döntik majd el, amelyek a megállapodók közt fennálltak. Amit viszont ma láthatunk, az bizonyos értelemben az erőpolitika érvényesítése, és nem a konszenzus, a kompromisszumok keresésének útja.
És kívülről is sejthető, hogy nemcsak a DK-val szemben viselkednek így a megállapodók, hanem a saját szövetségükön belül is így viselkedik a nagyobb MSZP a kisebb Együtt-tel. Miközben Bajnai a nyilatkozataiban, tudomást sem véve pártszövetsége jelenlegi támogatottságáról, arról beszél az Origónak, hogy miniszterelnök lesz jövőre, az Origo információja szerint az MSZP olyan forgatókönyvvel is készül a választásokra, amely azzal számol, hogy esetleg lesz olyan Együtt–PM-es jelölt, aki bedobja a törülközőt, netán Bajnai Gordon pártja összeomlik, és akkor is legyen helyettük MSZP-s jelölt. Ezért állítólag abban a 31 választókerületben, amelyben az Együtt-PM állítja a közös jelölteket, a szocialisták is összegyűjtik a jelöltjeik induláshoz szükséges aláírásokat. Noha ezt többen cáfolták, maga Bajnai pedig megosztási kísérletnek minősítette a hírt, a figyelmes szemlélő számára ettől függetlenül is látványos, ahogy Mesterházy Attila és az MSZP egyre bizonyosabbak az MSZP dominanciájában, és abban, hogy ők adhatják majd a miniszterelnököt. A szövetségesük ugyanis nem erősödik, hanem stagnál. Abból pedig, hogy ez nem idegességre ad okot az MSZP számára – nem a szövetség bővítésére sarkallja őket, holott az eredeti célkitűzés miatt ez lenne a logikus, sőt elemi érdek, hanem úgy tesznek, mintha minden rendben lenne –, arra következtethet a külső szemlélő, hogy fontosabb a bejutás a parlamentbe legerősebb ellenzéki pártként vagy egyetlenként, mint az ellenzéki győzelem. (Vagy megérti a választó, hogy csak ők lesznek ott, vagy ők a maguk részéről sajnálják.) Ha az Együtt–PM szorult helyzetéből azt látja kiútnak, hogy a fejét még az eddigieknél is erősebben dugja a homokba,** hogy megőrizze a megállapodással felülértékelt pozícióit, akkor téved. Téved, mert a választói támogatottság további csökkenésével ez nem fog menni, miközben az egész ellenzék esélyei rohamosan romlanak. A választók tényleg nem ezt akarják. A szövetkezők számára talán eretnek gondolatnak tűnik, de szerintem a megállapodás újranyitása az ő elemi érdekük is lenne. Ám ezt kezdeményezni, láthatóan, az MSZP sohasem fogja.
Az már csak a hab lenne a tortán, hogy egy ilyen megoldással egy másfajta politikai kultúra megteremtése is elindulhatna.
* Jávor Benedek, november 29., ATV: Gyurcsánynak „…nem ultimátumokat kéne az ajtón kívülről ordibálnia, hanem meggondolnia, hogy hogyan tud hozzájárulni az ellenzék győzelméhez.” Jegyezzük meg, hogy ezt az a politikus mondja, akinek pártszövetsége 6-8 százalékos támogatottságú, éppen lejtmenetben van, ám meglehetősen felülreprezentáltan 35 képviselőjelölti hellyel van jelen a megállapodásban. A Medián felmérése szerint, ha a kormányváltásra törekvő ellenzék egyetlen közös listán indulna, azon a kormányváltást akaró választók Jávor Benedeket a 13. helyre tennék, míg Gyurcsányt a 3-ra. A DK támogatottsága jelenleg 5-6 százalékon áll, erősödő tendenciával, és folyamatosan megállapodni, szeretne.
** Bajnai Gordon mintha nem látná ezt. December 2-án interjút adott a Népszabadságnak, amelyben még mindig úgy beszél, mintha Gyurcsány lenne az, akinél az Orbán-leváltás szándéka megkérdőjelezhető: „Ha bárki csatlakozni kíván ehhez a kormány- és korszakváltó közösséghez, akkor először is az elvekben kell egyetértenie. Az egyik ilyen elv, hogy Orbán Viktor leváltása az elsődleges cél: minden személyi és egyéb ambíciót ennek kell alávetni. Mi ezt megtettük.” „…aki Orbán Viktor leváltását tartja az elsődleges célnak 2014-ben, annak arra kell törekednie, hogy csak egy erős ellenzéki jelölt álljon a fideszes indulóval szemben.”
