rss      tw      fb
Keres

Fortocska

Állok a csekkoló pultnál, mindjárt sorra kerülök, és persze már megint nem jut eszembe a több oldalról ismert szó, amely az angolban az „ablak” fogalmát jelöli. Pedig fontos, mert mindenképp az ablak mellé szeretnék ülni a gépen. „Lehetőleg a szárny közelében” – ez bezzeg megvan, pedig némileg bonyolultabb formula, és mégis. Az agyamban először makacsul a német „Fenster” kerül mellé, ennek automatikus vonzásában a francia „fenêtre”, míg végül az oroszból épp a „fortocska”, ami azért, lássuk be, elég vicces, ha magunk elé képzeljük a rám váró Boeing 747-est.

Fortocska: piciny, kukucskálásra is alkalmas szellőzőablak. A gyerekkori lakásunkban ilyesmi nem volt, de a hasonlóság okán az ajtón lévő, fedeles kukucskálónyílást is fortocskának hívták. Szeretem ezt a szót, de nem biztos, hogy a pultos lány elfogadná mentő-szinonimának. Szerencsére a mozdulat, amellyel felrakom a táskámat a szalagra, végre beugrasztja, hogy „window”.

Az ablak, amelyet végül mindig sikerül megszereznem, az esetek többségében tűrhető tisztaságú, tudok rajta keresztül fényképezni. Sőt, amióta digitális gépem van, filmezni is.

Filmre vett fel- és leszállásaimat rendre csak akkor nézem meg, amikor rátöltöm a számítógépre, ám azután a legritkább esetben: otthon, a szobában egy ideje elviselhetetlenül megrázóak, túl töményen idéznek föl túlságosan sokféle hiányt.

A felszállás mindig totalitás, kiemelt pillanat, ünnep. Létrejötte szinte független a pilóta stílusától. A kitüntetettség érzete mindenképp megszületik, ha én alkalmas vagyok erre. Márpedig általában alkalmas vagyok, mert már régóta edzek, hogy azzá tegyem magam. És végül is azért repülök, hogy ezt az ünnepet átélhessem.

A leszállás is ünnep, csak másképp. A leszállást sokkal inkább meghatározza, hogy ki vezeti a gépet. Ha csak mestere a szakmájának, akkor érezzük, hogy vettük a talajt, zökkenünk kettőt-hármat, és örülünk, hogy begurultunk a megfelelő helyre – hurrá. Ha azonban művésszel van dolgunk, az meg szokta oldani, hogy egy pillanatra se érezzük a váltást a légnemű közeg és a szilárd talaj között. Így a leszállás maga lehet az anyagtalan összeolvadás, a tökéletes átmenet apoteózisa.


Escape – flickr/ArcyNorman

Amíg volt pénzem, a március tizenötödikék és az október huszonharmadikák előtti napokon megcéloztam a levegőeget, és ott kerestem meg azt is, amit a földhözragadt politikai bornírtság egy ideje elvesz tőlem.

A gyorsulásban és a felhajtóerőben feltétel nélkül meg lehet bízni – ezeknél nincs olyan, hogy amelyik áramlat nemzetiszínűbbnek érzi magát, annak előjogai vannak, és mondjuk igazibbul kerülhet kapcsolatba a szívóhatással, s amelyik meg „idegenszívű”, az nem tényező. Itt az az igazság érvényesül, hogy ha egy megfelelően konstruált gép eléri a kellő sebességet, akkor mindenképp föl fog emelkedni, el fog szakadni a földtől, és ezt alapvetően a levegő erőinek összhatásától teszi. Örülni az ilyen helyzetekben annak lehet, hogy nekem – aki már csak utólag értékelhetem a lehetőség felfedezését és kihasználását – közöm lehet ehhez, és hogy kitüntetettje lehetek a felszállások és leszállások kiemelt pillanatainak.

Amikor Ferihegyről száll fel velem a gép, gyakran a Rákoskeresztúri köztemető fölött repül tovább, és ez bizarr elégtétellel tölt el. Igaz, a temető onnan fentről egyetlen, tarka folttá válik, így képtelenség beazonosítani, hogy ezen belül hol vannak az én személyes múltam résztvevői, és hol a 301-es parcella, a közös múlt szereplőivel. De megtehetem, hogy nemzeti magánünnepet tartok a gépen.

Nemzeti magánünnep! Elmebeteg fogalom, ez nem kétséges. A jelen pillanatban azonban nincs más választásom. Lenn, a földön nemhogy emelkedetten, de egyáltalán nem lehet nemzeti érzülettel ünnepelni, mert az ország egyik fele pillanatnyilag nem kompatíbilis a másik felével, így a helyzet nem is korrigálható. Az inkompatibilitás úgy jött létre, hogy emberek egy csoportja mind márciusban, mind októberben a saját, személyes diadala ünnepének véli az évfordulókat, és ezzel nem tudunk mit tenni. Ettől kezdve mindenki más, aki résztvevője az eseményeknek, csak ehhez képest tud ünneplő lenni. Ha véletlenül beszédet mond, akkor a diadalmaskodók pfujolását, sípolását, motorberregtetését kell túlharsognia, tojászáporát kell esernyőkkel kicseleznie – számára ezért képtelenség bármit is átélni abból, hogy nemzeti ünnepen vagyunk. Ha viszont ártatlan állampolgárként veti bele magát a nyilvánosság tereibe, akkor vagy el kell tűrnie, hogy őrá osztották a legyőzöttek szerepét, és az ő világnézetét állítják a gyűlölet célkeresztjébe, vagy szektaként elkülönülve kell szűk körben úgy éreznie magát, mintha eltévedt volna a Kádár-rendszerben. Szinte mindegy: az ünnepnek mind a nemzeti, mind az ünnepi mivolta átélhetetlen.

Fenn, a repülőn azonban mindennek semmi jelentősége. A viszonyítási pont itt nem a hatalmi diadalától mámoros ember – a viszonyítási pont az ablakból látható, tágas és levegős horizont, semmi egyéb. Az ünneplés érzete eleve adott, s a fölemelkedéskor belém szállt, végtelen szabadság örömtöltete még bőven kitart, amikor a temető fölé érünk. Nem mintha az október huszonharmadikákhoz épp az „öröm” fogalma kötne, de olykor volt benne az is. Amikor az ember 1989-ben szabadon kezdhetett írni és beszélni a forradalomról, mi egyéb is lehetett volna az, mint öröm.

Magánünnepem szerves része, hogy a temető fölött néhány pillanatra felidézem egykori barátnőm, Ember Judit alakját, ahogyan már betegen, mégis hihetetlenül hűségesen, kitartóan ott ül a 301-es parcellánál, és napokon át filmezi a sírok régészeti aprólékossággal végzett feltárását. A rokonok, barátok riadtságát, megrendülését és belenyugvását. Azután Judit is eltűnt a világból, figyelő tekintetével együtt, s ha valahol, múltidéző tévéműsorokban bejátszanak részleteket a filmjeiből, ocsmányul elhallgatják a nevét: mintha a „szabad” szónak a „préda” előtt volna a legjobb helye.

Visszafelé jövet majd biztosan megint a „fortocska” fog betolakodni az agyamban, a „window” helyére – állapítom meg szkeptikusan, miközben a temető lassan kiúszik a látóteremből. De hát nem véletlenül: a szüleimtől, akik fölött most épp elrepülök, ezt hallottam gyakrabban, és nem az angolt. Ötvenhat novemberében is sűrűn nyitogatták a fortocskát, amikor a házmester mozsárral a kezében kikolompolta, hogy az oroszok minden házat végigjárnak, és minden lakásba be kell engedni őket. Meg akarják nézni, maradtak-e még valahol „fasiszták”, ahogyan ők a forradalmárokat hívták. (Maradtak, a fene enné, csak nem ott, ahol ők akkor keresték.)

Fegyverrel jönnek – mondta az anyám, aki azonnal és reflexszerűen be akart ágyazni minket, gyerekeket (megszokta 44-ben, amikor a zsidó barátait dugta egyebek közt az ágyneműk közé). Ellenálltam. Nem szerettem a pánikot, semmiféle formájában, és azt sem, ahogyan a szüleim elementárisan gyűlölték az oroszokat. Arra, hogy ezt a világot gyűlöljék, minden okuk megvolt, de hogy személyesen az oroszokat! És miért bántanák a gyerekeket? Majd én a szemükbe nézek – mondtam mind a nyolc évemmel, és kiköltöztem az előszobába.

Nyitogatták a fortocskát, és nézték, hogy mikor jönnek. Délutánra végül megérkezett két, 18-19 éves, reszkető kiskatona. A gépfegyvert lefelé tartva léptek be az előszobába, s valóban mondtak valamit valami fasisztákról. Vékony zubbony volt rajtuk, de semmi köpeny, s a kezük egyszerre vált dermedt lilává a hidegtől és a félelemtől. Mint később értesültünk róla: ők úgy tudták, a távol-keleten járnak, és egy egész hadseregnyi náci vár rájuk, ugrásra készen. A mi előszobánkban azonban ehelyett először apámmal találkoztak, aki fázó emberre képtelen volt hosszasan nézni, ezért berohant a szobába, hogy keressen valami meleg holmit. Így végül is anyámmal kerültek szembe, aki viszont annyira megkönnyebbül a szerencsétlenségüktől, hogy azonnal szerb szóözönt zúdított rájuk („rokon nyelv, biztos, hogy értik!”), és ellentmondást nem tűrő hangon a konyhába vezényelte őket.

A továbbiakban a fiúkat forró, citromos teával hozták olvasztott állapotba, majd az én, nemrég kapott gyapjú sálammal, valamint apám régi kesztyűivel látták el, mint a további terepszemléhez nélkülözhetetlen kellékekkel.

Halálosan meg voltam sértve, és nem értettem a felnőttek következetlenségét. Vagy gyűlölik őket, és akkor marad a sálam, vagy szeretik, és akkor rendben, vigyék a sálat, de hogy gyűlölni is, meg be is bugyolálni!

Az idén már nem tudok elmenekülni a földi és földhözragadt ünnepek elől: egy időre minden téren valóban győzött a diadal népe. Alig maradt alapítvány vagy vállalkozás, amelynek ittasságában kedve volna támogatást adni olyan lapoknak és rádióknak, amelyek nem diadalittasak és nem Orbán-hívők. S mivel én is egy ilyennél dolgoztam, sokakéval együtt az én fizetésem is megszűnt. Nem telik igazi repülésre, marad a virtuális.

Nem baj, de ha így van, akkor viszont ezt is korlátozni fogom: semmi temető, semmi visszarévedés akár a közös, akár a személyes, múltbéli ünnepekbe. Marad a helytől és időtől független öröm, marad a felszállás és elszakadás önmagáért való gyönyörűsége, s marad a megfigyelő rögzítés szabadsága. Marad az ablak. Íme:


Lévai Júlia                  

 

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!