Az élet – verebek nélkül
- Részletek
- 2010. október 23. szombat, 04:20
- Endrődi Gábor
Valamikor a múlt század ötvenes éveiben Kína első embere arra a következtetésre jutott, hogy az emberek boldog életét leginkább a verebek keserítik meg. Itt élnek a fejünk felett, rengetegen vannak, zajosak, elvisznek, amit csak látnak. Kézenfekvőnek látszik, mégsem lehet csak úgy kipusztítani őket, de talán mégis van egy ravasz megoldás: hangzavarba kell fullasztani, s így lehetetlenné kell tenni az életüket. A nagy kormányos tanácsára az emberek elkezdtek szünet nélkül tapsolni, zajongani, és lám: csak egyet-kettőt kellett légpuskával lepuffantani, a többiek egyre zavarodottabban repkedtek a fák körül, hogy aztán a végsőkig kimerülve a földre zuhanjanak. Az öröm teljes volt. Verebek nélkül élvezet lesz az élet; az emberek arcán a várakozás izgalma fénylett.
Lacikám, kérdezte még tavaly az egyik nemzeti televízió szellemi szuverenitására sokat adó szerkesztője, ha ezek eltakarodnak, egyáltalán felépíthető-e még az ország? Lacikám elég kedvetlenül válaszolt – a szabadságharc tegezős korszaka akkorra már rohamléptekkel közeledett a végéhez, de még nem érte el a nyakkendő nélküli zakó korszakát sem; úgy valahol Robespierre és a direktórium között –, hogy itt végül is demokrácia van; ha a nép bizalmat szavaz nekünk, hozzáfoghatunk, de kegyetlenül nehéz lesz. A rombolás háborús méretű.
Azután áprilisban és októberben átütő erejű győzelem született. A magyar baloldal csak áltatja magát, ha a győztes pártszövetségre leadott 2,7 millió szavazatot az egész lakossághoz viszonyítva próbálja meg kisebbíteni a Fidesz győzelmét; a kormánytöbbség meggyőző és vitathatatlan.
Ehhez képest május óta érthetetlen dolgok történnek.
A nemzeti műhelyek szerint a pénzvilágot lakáj módjára kiszolgáló szocialista kormányok kizárólag megszorításokban tudtak gondolkozni, pedig nyilvánvaló, hogy válságot így lehetetlen kezelni: egyszeri nagyarányú adó- és járulékcsökkentés szükséges. A nemzeti együttműködés kormánya ezen a területen teljes fordulatot hajtott végre, ugyanakkor valószínűleg történt egy fatális elhallás: amit még október 2-án is nagyarányú adó- és járulékcsökkentésnek hallott néhány millió ember, arról egy alig egyhetes akusztikai vizsgálat kiderítette, hogy valójában egyszeri és nagyarányú adó- és járadékcsökkentés. Különösen figyelemreméltó a gyors végrehajtás: az egyéni képviselői indítványt pénteken vita nélkül megszavazza a Parlament, a törvényt szombaton aláírja a házelnök, majd vasárnap az államfő. A nemzeti együttműködésben ismeretlen az ötnapos munkahét.
Némileg késik a MÁV Cargo eladásából az alkalmazottaknak járó fejenkénti negyedmillió forint kifizetése is. Pedig a szakszervezet vezetője világosan megmondta, hogy a vasút az alkalmazottaké is, a cég eladásából származó pénzt nem tehetik zsebre a vörös bárók. Ha nem engednek, sztrájk lesz, gördülő; ha kell, minden héten. Most itt az alkalom, hogy végre orvosoljuk ezt az igazságtalanságot, mégis csend van az ügy körül; csak találgatni lehet, hogy vagy a kormányfő nem tudta meggyőzni a zabolázhatatlanságáról közismert Fidesz-frakciót vagy az elsöprő választási sikereikre büszke kereszténydemokrata képviselők makacskodnak. S mintha a rettenthetetlen érdekvédő is vesztett volna harciasságából; talán másfajta gondok gyötrik. Mert az régebben is előfordult, hogy egy szakszervezeti funkcionárius szerény otthonában elromlott a belső lift – váltóőrök és tolatásvezetők teljes mélységében ismerik ezt a problémakört –, de hogy a gyerek terepjárója is ugyanazon a héten adja be a kulcsot, az már tényleg több a soknál. A MÁV szerencsére még emlékszik rá, hogy az osztályharc nemcsak fontos, de nagyon jól fizet is; hát szivárogjon még egy kis közpénz, csak jó felé.
Más átváltozások is figyelemre méltóak. A kompromisszumokat nem ismerő érdekvédőből egyszerre csak kormányhivatalnok lesz; mint a régi szép időkben, amikor a Párt döntötte el, hova vezényli legjobb kádereit. A vörös burzsoázia által kiszipolyozott pedagógustársadalomról néhány hét alatt kiderült, hogy közepes fokban diszlexiás és képtelen átlátni az összefüggéseket: itt most honmentésről beszélünk, nem bérkorrekcióról. Vezető köztisztviselők kinevezési ideje észrevétlenül négy-hatról kilenc évre emelkedik; nincs is ezzel semmi baj, csak értelmetlen így elaprózni, hiszen a fontos dolgok egy életre szólnak. Lenin maga mondta, hogy a néphatalom sokkal fontosabb dolog annál, hogy a népre bízzuk; tanításai a jelek szerint szélesebb körben hatottak, mint eredetileg gondoltuk.
A számvevőszék elnökének is sikerült egy jókora követ belehajítania az állóvízbe: úgy becsülte, hogy Magyarországon tízből hét önkormányzat mérlege évek óta hamis, mert a kölcsönöket, a kötvénykibocsátásból származó pénzt bevételként tüntetik fel. S itt nem néhány tizedszázalékról van szó – ez már nem is kozmetikázás, hanem teljes arcfelvarrás. Most hová forduljunk? Brüsszelhez? A notórius adathamisítók a sajátjuk után már a magyar önkormányzatokat is megfertőzték?
Budapest újonnan megválasztott polgármestere azt mondta beiktatási beszédében, hogy a főváros az utolsó hatvanöt évben mindig baloldali, vagy legalábbis annak látszó, polgármestert választott. Biztosan önszántából. Tényleg, így ment ez 1946 és 1990 között. Talán erről érdemes lenne megkérdeznie a néhai Hazafias Népfrontnak az új alkotmány körül szorgoskodó notabilitásait is – ott értettek csak igazán ahhoz, hogyan lehet egy jelöltből a legjobbat választani. Kár lenne ezt a tapasztalatot veszni hagyni. A kormányfő az értékelést még megtoldotta azzal, hogy Budapest most ismét Magyarország igazi fővárosa lett. Arra nem tért ki, pontosan melyik ország fővárosa is volt Budapest annak az évnek az októberében, amikor puszta kézzel szembeszállt a szovjet tankokkal, amikor néhányszáz halottat hagyott a Kossuth téren, amikor megostromolta a Rádiót. Nyilván Egyiptomé. Így tudta ezt a tankok legénysége is.
The Sparrow and the Three Chimneys – flickr/Oryctes
Szó ami szó, lassan érdemes lenne már ezzel a Budapesttel egy többprofilos személyiségtesztet végezni. Hogy bűnös, azt már tudtuk, sőt valószínűleg hálátlan is: egy szempillantás alatt ledöntötte a nagy generalisszimusz szobrát, pedig ha valaki, ő aztán nemcsak saját életét áldozta a nemzeti együttműködésnek, de másokét is, elég szép számban.
Budapest javíthatatlanul pletykás is. Most azt terjeszti, hogy az egész nagy szabadságharcot a varjak finanszírozták, mert már nagyon elegük volt abból, hogy a megcsappant készleteken osztozniuk kell a veréb-siserehaddal. S hogy a tőke béklyóiról meg az új rendszerváltásról csivitelő buta kis énekesmadaraknak, akik azt hitték, róluk szól a hangzavar, most a belvárosból sokkal távolabbra kell költözniük: küldetésük véget ért. Mert hogy nem új rendszerváltásról, hanem pontosan az ellenkezőjéről: a nagy átrendeződés holdingokba, tankönyvekbe, évtizedes kinevezésekbe véséséről van szó.
Hírlik, hogy a varjak nagy-nagy derűvel szemlélték, ahogy néhány veréb teleissza magát az itatónál, amikor azt hiszi, senki nem néz oda, s képtelen ésszel felfogni, hogy a folyón sokkal feljebb, valahol a zsilipháznál kell csoportosulni, mert ott dől el, hogy egyáltalán mennyi víz kerül az itatóba. A zsilipházban még a karvalyok sem kutakodnak olyan nagyon; tisztában vannak azzal, hogy egy rendes erdőben nemcsak jogszabályok, hanem az illemszabályok is vannak. A varjak bezzeg tudták, hogy ínséges időkben zárt alakzatban kell repülni, és egyszerre csak egy varjú károghat, nem az egész csapat, mert az már maga a kakofónia. S hogy nem egyes fákért kell konkurenciaharcot vívni, hanem a fasor elejére kell kifüggeszteni táblát: magánterület.
Budapest most azt mondja, hogy a varjak egy hétvégi rangadón összedobták azt, amit a verebek hónapok alatt a csőrükben próbáltak hazavinni; csoda-e, hogy közben le-lenyelték a jórészét. Jövőre a várost valószínűleg egy felzárkóztató osztályba is be kell majd íratni, mert azt sem tudja, mi neki a jó: nem kért az ingyenes tömegközlekedésből sem, mondván, hogy ami ingyen van, végül mindig többe kerül.
Most már tényleg csak néhány veréb maradt a fákon, s azok is olyan vékony ágakon ülnek, hogy bármelyik pillanatban leeshetnek. Lehet, hogy az élet valóban élvezetesebb lesz nélkülük. De ahogy később a kínaiak is megtapasztalták: az élet – verebek nélkül sem lesz egyszerű.
Endrődi Gábor, közgazdász, cégvezető
Korábbi írásai a Galamusban:
Pista bácsi öregszik
Számtanóra kezdőknek és haladóknak
A magyar nyelvtörvény
Kilátás a hajóból
Egy forradalom képei
Kóstoló
A népről és az ő akaratáról
Sorvezető hobbipártoknak
A voluntarizmus diszkrét bája
Az ismerős régmúlt
