Múlt idők története

A római Szent Kelemen templom eredetileg nem Isten, hanem egy nemesember házának készült, legalábbis erre következtetnek annak a lakóháznak a maradványaiból, amelyre a templom ráépült. A legenda szerint egy Titus Flavius Clemens nevű konzul birtokolta a házat, aki családjával együtt megkeresztelkedett, s mivel az 1. századi Római Birodalomban ez nem jelzett előre sok jót, mártírhalált is halt. Az ő felszabadított rabszolgája lett volna a későbbi I. Kelemen pápa (88–97), az apostoli atyák egyike, aki még jól ismerte Péter és Pál apostolt, de minthogy a pápaság akkoriban nem magas hivatalt, hanem magas kockázatot jelentett, Trajanus császár (98–117) a Krím-félszigeten fekvő Kherszón városába száműzte. Először bányában kellett dolgoznia, s mikor keresztény rabtársai számára vizet fakasztott, hogy ne kelljen olyan messzire járniuk innivalóért, a környék lakói is mind megkeresztelkedtek. A császár olyan haragra gerjedt, hogy megparancsolta, kössenek súlyt a nyakába, és fojtsák vízbe. A katonák egy horgony segítségével oldották meg a feladatok, így aztán Kelemen nemcsak a bányászok, hanem a hajósok védőszentje is – valamint a márványfaragóké és a kalaposoké –, és teljesen logikusan zivatar és hajótörés esetén szokás az ő segítségéért könyörögni (valamint gyermekbetegségek ellen). Kelemen csontjait Cirill, a szlávok egyik legfontosabb szentje találta meg – a szárazföld belsejében voltak eltemetve, a sírmelléklet pedig egy vasmacska volt, a szent egyik attribútuma –, ő vitte Rómába, így kerültek a mai Szent Kelemen Bazilikába, de a szent fejét és más relikviáit a Kijevi Barlangkolostorban őrzik.

A szlávok apostolai, a Thesszalonikiben született Konstantin (827–869) – később fölvett szerzetesi nevén Cirill – és bátyja, Metód (815 k.–885) a „kazár misszió” során kutatták föl Kelemen pápa csontjait. Császáruk azért küldte őket a kazárok földjére, hogy terjesszék a kereszténységet, de mint tudjuk, ez már veszett fejsze nyele akció volt, hiszen a kazár vezetőréteg addigra fölvette a judaizmust, így a szláv térítő testvérek útja ebből a szempontból nem nevezhető sikeresnek. Abból a szempontból viszont igen, hogy egyáltalán túlélték ez azt utat. Cirill legendája szerint ugyanis, mikor Kherszón táján a szent ember éppen hajnali imáját végezte, magyarok rontottak rá „farkas módra üvöltve, meg akarván őt ölni. Ő azonban nem rettent meg, sem az imáját nem hagyta abba, csak fohászkodott, ’Uram, irgalmazz!’, mivel éppen befejezte ájtatosságát. Ők pedig, meglátván őt, isteni parancsolatra megszelídültek és hajlongani kezdtek előtte, és hallván ajkának tanító szavait, békében elengedték őt egész kíséretével együtt.”

A szintén szentként tisztelt báty, Metód legendájában is van magyarokkal kapcsolatos epizód. A kazároktól hazatérve a térítő fivérek újabb megbízást kaptak III. Mihály (842–867) császártól: Rasztiszláv morva fejedelem Bizánctól kért hittérítőket, hogy erősítse függetlenségét a nyugati kereszténységet követő szomszédoktól, a frankoktól. Metód és Konstantin a hagyomány szerint erre az útra készülődve alkotta meg a glagolita ábécét (glagolicát) a 860-as évek elején, hogy a térítendők anyanyelvére fordíthassák a Bibliát s más vallásos szövegeket – a cirill-nek nevezett ábécét viszont nem a szerzetes testvérek szerkesztették meg, hanem valamikor a 10. században keletkezett, elterjedt vélemény szerint Szimeon bolgár cár (893–927) udvarában, Preszlávban, megalkotását Ohridi Kliment bolgár püspöknek (840 k.–916), Metód és Cirill tanítványának tulajdonítják. Tehát a 860-as évek második felében Rómába utaztak a testvérek, ekkor vitték magukkal Szent Kelemen maradványait is. Cirill hamarosan meghalt, de Metód folytatta a közösen megkezdett munkát, s egy ilyen alkalommal, amikor a magyarok csapatai a Kárpát-medencében portyáztak, a magyar vezér hívatta az idős papot. Sokan hitték úgy, hogy ezzel az agg szerzetes el is búcsúzhat életétől, a legenda szerint azonban a magyar főember örömmel és tisztelettel fogadta Metódot, sőt kérte őt, hogy emlékezzék meg róla imáiban. A legenda alapját képező találkozás valamikor a 880-as évek közepén történhetett – 885-ben Metód is meghalt.


Cirill és Metód Rómába viszi Szent Kelemen holttestét – a Basilica di San Clemente freskója, 11. század – Wikipédia

Mint a későbbiekben látni fogjuk, a francia szenteknél kifejezetten jól jött, ha találkoztak a hunokkal – vagy legalábbis kapcsolatba lehetett hozni őket valamilyen módon a hunokkal –, mert ha valami az ima erejének bizonyítékául szolgálhatott, hát a vad keleti horda megtorpanásra késztetése biztosan. A magyarok a Nyugat szemében ebben a vonatkozásban is a hunok örökségébe léptek Cirill és Metód legendájában. A legendaképzés szokásos elemeit leválasztva is hitelesnek tekinthető viszont a találkozás ténye: 860-ban a Krímben, a 880-as években a Kárpát-medencében. Mire sor került rájuk, a magyar szövetség életében sorsdöntő változás történt: kikeveredtek a szoros kazár függésből.

Nem kell rendkívüli szemfülesség ahhoz, hogy fölfedezzük: itt bizony nagyvonalúan átlapoztunk másfél-két évszázadot, hiszen a Fekete-tengertől északra fekvő új hazáról legutóbb csak annyit mondtunk, hogy a magyarok ott kapták az onogur nevet. Az írott forrásokból nem is jutunk sokkal messzebbre, mert azok továbbra is hallgatnak, egészen a 9. századig. A régészet viszont arra figyelmeztet, hogy az egyébként teljes joggal rehabilitált csodálatos szarvasunk alaptermészete szerint csalfa, de legalábbis tréfás kedvű: újra fölsejlik ugyanis alakja a kelet-etelközi folyók fölött gomolygó párából.

Az egykori kazár birodalom területén föltárt, meglehetősen heterogén, a 8–10. századból származó leleteket tartalmazó  leletegyüttest szaltovo-majaki kultúrának nevezik a régészek. Nevének első elemét a Donyec melletti Verhnyij Szaltov (Verhnyije Szaltovo) kőtornyos földváráról és az egykor mellette fekvő településről, a kazárok legnagyobb városáról kapta – néhai lakói mintegy negyvenezer sírt tartalmazó nekropoliszban nyugszanak a folyó jobb partján, de legalább tizenötezer sírra becsülik a várossal szemközt, a bal parton föltárt temető sírjainak számát is. A kultúra nevének második része a Majaki (Majackoje) várra, egy jellegzetes technikával készült erődre utal, melynek kőfalát gerendákkal erősített, rekeszes földsánc támasztja meg. A régészeti kultúra valószínűleg azért kapta éppen ezt a nevet, mert ezt a két emlékcsoportot igen korán kezdték föltárni a régészek, de egyben igen szerencsésnek bizonyult a névadás, hiszen a gazdag, nemcsak temetőket, hanem erődöket, és az erősített helyek melletti települések maradékait is magába foglaló szaltovo-majaki kultúrát létrehozó, soknyelvű, különféle etnikai csoportokból álló népesség jelentős része hasonló településeken élt, az erődítmények biztonságába húzódva. A földművelés, a kézművesség jóval nagyobb szerepet játszott életükben, mint a korábban megismert nomádoknál bármikor – de természetesen nem hagytak föl a nomád gazdálkodással sem, a nomád szerveződési modellt és a haditechnikát sem cserélték másra, csak az arányok csúsztak el a korábbinál erőteljesebben a letelepedés irányába.

A föltárt sírok egyik csoportja gödörsír, a másik viszont katakomba – ezekben a halottat a sír oldalából nyíló kis fülkébe helyezték. Ez utóbbiak a temetkezési szokások és a sírokban nyugvók embertani jellegzetességei szerint leginkább a kaukázusi alánokhoz állnak közel, ezért a szaltovo-majaki kultúrának a középső Donnál fekvő, északi, a steppe és az erdős övezet határán fekvő részét az alánokhoz kötik a régészek. A keleti, a Kaszpi- és a Fekete-tenger között egészen le a Kaukázus északi előteréig húzódó részt a kazárokhoz, a Fekete-tenger mentén végignyúló déli részt pedig a bolgárokhoz kapcsolják. Az alánok vélhetően akkor menekültek északra, amikor a Kaukázuson át támadó arabok betörései gyakorivá váltak, a 7. század végén, még inkább a 8. század első harmadában, a nagy mennyiségű bolgár-onogur leletanyag pedig a Kuvrat birodalmának szétesése után helyben maradt bolgárok hagyatéka. Sok lelőhelyen erőteljes keveredés figyelhető meg, ezt az összetettséget a Kazár Birodalom etnikai sokszínűségével magyarázzák, de az is jól látszik a temetők különböző korú rétegeiből, hogy a kazár államon belül meglehetősen erős integrációs folyamat, etnikai összeolvadás és kulturális egységesülés zajlott.


Rekonstrukció – szaltovo-majaki kultúra – mccme.ru

Nekünk igen sok szempontból fontos a szaltovo-majaki kultúra, elsősorban azért, mert a magyarok hagyatékát is magában foglalja, de a kazár államon belül zajló integráció és az ettől függetlenül is gyorsan terjedő steppei divat miatt alig-alig azonosíthatóan. De azért is, mert elárulja, hogy a Don környékén jelentős alán népesség élt akkor, amikor a magyarok már szomszédos etelközi szállásaikon legeltettek, és természetesen bolgárok, onogurok is szép számmal éltek ezen a vidéken. Ott volt az Azovi-tenger is, azaz a Meótisz, mindössze annak keleti partja helyett már az északin éltek a magyar törzsek. Minden megvolt tehát itt is, s nemcsak a Kubán-vidéken ahhoz, hogy ezt a területet tekintsük annak a bizonyos déli Magna Hungariának, amelyről az Árpád-korban még tudtak a Kárpát-medence magyarjai, s ahová a csodaszarvas mondája vezet. Szerencsére megint nem kell döntenünk a kettő között, hogy melyik az „igazi” – hiszen úgysem tudnánk –, mert mindkét területet illetően szólnak egyéb érvek is amellett, hogy 6-9. századi történetük során valamikor valamennyit éltek ott a magyar törzsek. A csodaszarvas-monda pedig olyan elterjedt egész Eurázsiában, hogy már akár a 6. század előtt is ismerhették, a későbbiek során pedig újabb és újabb elemekkel bővülhetett, mások kieshettek belőle, egyszóval folyamatosan formálódhatott mindaddig, amíg általunk is ismert végleges formáját elnyerte – ez mindenképpen az etelközi tartózkodás idején történhetett. Ugyanazokban az időkben, amikor a legnagyobb erejű török kulturális és nyelvi hatás is érte a magyarokat – ebből tudunk meg a legtöbbet arról, hogy a néma évszázadokban mi történt velük, éppen ezért érdemes lesz majd alaposabban szemügyre venni ezt a már eddig is sokat emlegetett török hatást. Visszatérve a saját magunknak fölhánytorgatott másfél évszázadnyi ugrásra: valóban nagy és fontos korszakot lépünk át, amely meghatározta a későbbi magyar kultúrát és a magyar szövetség etnikai összetételét, de csak azért, hogy részletesebben térhessünk majd vissza rá.

Egyelőre vegyünk számba néhányat a 9. századtól lassacskán szaporodó írott forrásokból, ha már annyira vártuk, hogy végre egyértelműen a magyarokról meséljenek. Az egyik legkorábbi adat a magyar törzsekről egy ma azonosíthatatlan szerző munkája. Több kéziratban is fennmaradt, van, ahol egy György barátnak nevezett bizánci szerző 842-ig tartó világkrónikájának a folytatása, ezért a forrás neve a szakirodalomban a „György barát krónikájának folytatása”, bár van, ahol egy másik szerző, Szümeon Logothetész krónikájának másolatához csatolták. Szerzője elbeszéli, hogy Krum, a dunai bolgárok uralkodója megtámadta a bizánciakat, s 813-ban a Duna bal partjára telepített át mintegy tízezer férfit, köztük, akkor még kicsi gyermekként, a későbbi Baszileiosz császárt (866–886). Theophilosz (829–842) idején azonban a szolgává tett görögök megszervezték, hogy a császár küldjön hajókat értük, hogy visszatérhessenek hazájukba. A görögök valami miatt úgy döntöttek, hogy már a hajók érkezése előtt útra kelnek. A bolgárok ezt látva harcba szálltak velük, de nem bírtak a foglyokkal, így az ungrokat hívták segítségül. Közben megérkeztek a császár hajói, s megérkeztek a hunok is, nagy tömegben. A görögök fölkészültek az ütközetre, a türkök viszont azt mondták nekik: „Adjátok nekünk mindazt, amitek van, és menjetek, ahová akartok.” A görögök nem fogadták el az alkut, csatarendben álltak három napig, majd megkezdték a hajóra szállást – a türkök csak ekkor támadtak, de végül a görögök megfutamították őket, s hazatértek. Ez az esemény – vagy legalábbis az, amely a krónikás híradásának alapjául szolgált – valamikor a 830-as évek második felében történhetett, s a benne szereplő ungrok, hunok, türkök ugyanazt a népet jelölik: a magyart. A hun mindössze annyit jelentett, mint ha ma azt mondanánk, nomád, a türköt ebben az időben a kazárokra, s a velük szövetségben élő magyarokra alkalmazták a bizánciak, az ungr pedig a magyarok onoguroktól örökölt, a szlávok közvetítésével elterjedt neve – erről már volt szó.

Nagyjából ebben az időben, a 839-es évre vonatkoztatva értesülünk arról a franciaországi Szent Bertin monostor évkönyvéből, hogy a Bizáncban járt ruszok Jámbor Lajos (814–840) frank királytól és római császártól kértek engedélyt arra, hogy áthaladhassanak az országán – inkább óriási kerülőt tettek, de nem akarták annak a veszélynek kitenni magukat, amely a szokott úton, a Dnyeper vidékén leselkedett rájuk a „barbár és túlságosan vad s hatalmas népek” miatt. A magyarok nevét az évkönyv ennél az évnél nem említi ugyan, de kiindulva abból, hogy a Don és az Al-Duna ebben az időben a magyarok ellenőrzése alá tartozott, sok történész azonosítja a szintén nem finomkodó ruszokat is megrettentő vad és hatalmas népet a magyarokkal. A magyarok föltűnésének közvetett jeleként szokták még értékelni a kazár erőd, Sarkel építését is, szintén a 830-as években – ezt a tézist azonban elvethetjük, hiszen az újabb kutatások szerint Sarkel eredetileg a kazár kereskedelem nyugalma felett őrködött.


A Saint-Bertin monostor romjai – 7–16. század – Saint-Omer – Wikipédia

Vannak kutatók, akik a magyarok hirtelen föltűnését a forrásokban annak tulajdonítják, hogy valamikor ekkor érkeztek meg a Volga-vidékről – ez azonban igen kétséges, szöges ellentétben állna mindennel, ami a magyar nyelv történetéből kibontható a magyar nyelvet beszélő népesség történetét illetően. Különben is tudjuk, hogy a nomád népeket mindenféle neveken hívták a szervezeti felépítésükön kiigazodni képtelen környező népek forrásai – ha eddig nem láttunk volna erre elég példát a szkítáktól a kazárokig, akkor elég az imént idézett forrást, György barát krónikájának folytatását ismernünk: néhány soron belül a magyarok háromféle néven szerepelnek benne. Mások inkább arra gondolnak, és ez sokkal jobban illeszkedik a nomádokról összegyűjtött ismereteinkhez, hogy ebben az időben, a 830-as években kezdtek lazulni azok a szoros kötelékek, amelyek a magyar törzseket a kazár fennhatóság alatt tartották.

A függetlenedés nyilvánvalóan nem egyik napról a másikra történt, hanem hosszabb folyamat volt. Bíborbanszületett Konsztantinosz tudósításából tudjuk, hogy korábban a magyarok a kazárokkal együtt harcoltak a kazárok háborúiban. Az első időkben, még a Kubán-vidéken, valószínűleg szorosabb volt az alárendeltség, a magyarok kaphattak akár kazár helytartót és vezetőréteget, de beolvasztani már akkor sem akarták a magyar törzseket – ez a nomádoknál nem volt szokás, csak az ellenszegülőket büntették szétszórással vagy szolgaságba vetéssel. A nomád haderő-optimalizálás, illetve veszélyminimalizálás éppen azon nyugodott, hogy minél több szövetséges, s minél kevesebb ellenség legyen a vezértörzs alá tartozó nagy törzsszövetség népei között. A kazárok később, Etelközben szintén egységben tartották a magyarokat (is), a szövetséghez tartozást, a függő viszonyt úgy alakították ki, hogy ők adtak politikai keretet a magyar törzsek szerveződésének. A magyarok egyrészt átvették a kettős fejedelemség intézményét, s bár vélhetően kevesebb szakrális szabállyal bénították meg az uralkodót, mint a kazárok, az igazi úr a névleg második ember volt – a magyarok vezére a kündü vagy kende, helyettese a gyula címet viselte. Másrészt a magyar uralkodó címe a kazár birodalom harmadik legmagasabb rangjának felelt meg: így a magyar szövetség meglehetősen önálló volt, belügyeit maga intézte, de ugyanakkor nyilvánvaló függésben a kazár kaganátustól, ennek részeként létezett. Azt nem tudjuk pontosan, mikortól használták az Anonymus által olyan sokat emlegetett „hétmagyar” elnevezést, amelyet ő a hét vezérre alkalmazott ugyan, de eredetileg minden bizonnyal a törzsekre vonatkozott – az elnevezés hajszálpontosan illeszkedik a török névadási rendszerbe, ugyanaz a szerkezet, mint a „harminc tatár”, „tíz ogur” és a többi hasonló név. Ezt a Jegyző valószínűleg már nem tudta, így hát próbált értelmet adni a kifejezésnek, a „hét magyar” nála azonos a „hét fejedelmi személlyel”. Őszintén szólva még arra is gyanakodhatnánk egy kicsit, hogy Anonymus, szokása szerint, más vonatkozásban is farigcsált valamit a rá örökített hagyományon, hogy kerekebb történetet tudjon előadni – neki hét vezére volt, ahhoz hét törzs kell –, merthogy minden jel arra utal, hogy a magyaroknak eredetileg nyolc és nem hét törzsük volt, s a honfoglalást szintén nyolc törzsi egység hajtotta végre. A „hét törzs” hagyománya azonban Konsztantinosznál is megvan, őt pedig a magyar követek tájékoztatták erről. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a honfoglalók emlékezetében már nem maradt nyoma a Kürt és a Gyarmat törzs egykori különállásának, másrészt azt, hogy a „hétmagyar” szövetség még a csatlakozásuk után eltelt egy évszázad múlva sem tekintette integrált egységnek a kabarokból szervezett nyolcadik törzset: szerepük továbbra is az volt, ami a „frissen csatlakozott” törzseké, katonai segédnépként harcoltak az elő- és utóvéd igen veszélyes posztján.


Szűcs Jenő

A vezértörzs hosszú ideig a Megyer lehetett, a törzsszövetség névadó törzse. Láttuk, talán a névnek ez a formája is törökös alak, de vannak nem pusztán a kiejtést illetően törökös, hanem török eredetű magyar törzsneveink – a Tarján és a Jenő biztosan ilyen –, és a társadalom előkelő rétege valószínűleg török nevet viselt. Ez nem jelenti azt, hogy a török nevet viselő törzsek népe török anyanyelvű lett volna, a török névadás a szokások átvételét és a presztízsviszonyokat mutatta. Ettől függetlenül a magyar szövetségben minden bizonnyal voltak török népelemek, valószínűleg nem is kevesen. Csakhogy ezek valószínűleg töredékekként, s különböző korokban csapódtak a magyarokhoz, hiszen a nomád szerveződés mintái szerint nem zárt egész törzsek, hanem több törzs tagjaiból alakuló alkalmi kötelékek szoktak más, nagyobb szövetségekhez csatlakozni – ezt történt a kabarok késeinek számító csatakozása után is, amikor három különböző törzstöredékből szerveztek egy új törzset. Szűcs Jenő szerint a csatlakozott török töredékek és utódaik összességüket tekintve még többen is lehettek, mint az ugor eredetű népesség, de asszimilációjuk folyamatos volt: egy-egy kisebb létszámú török töredék beolvadt, mire az újabb török etnikai komponens megérkezett, s ez még a vezetőként érkező elitre is érvényes volt.

A Megyer törzs vezére lehetett Levedi – a neve magyar, finnugor eredetű, azaz ősi magyar szóból, a létige lesz tövéből képezve, és valami olyasmit jelent, hogy „Levőcske”. Ma furcsán hangzik, de tabuisztikus okokból előfordulhatott, hogy a gyermeket nem nevezték nevén, nehogy valami ártás érje, ugyanezen okból a magyar régiségben előfordultak Nemlévő típusú személynevek is. A névadás miatt még az is fölmerült, hogy Levedi nem is létező személy volt, csak ősnek megtett mitikus alak – ez persze nem változtatna azon, hogy nevét magyar szóból képezték –, de ennek a magyarázatnak csekély a valószínűsége. Levediről ugyanis az Árpád nemzetségéből származó utódok számoltak be Bíborbanszületett Konsztantinosznak, ha már mitikus őst akartak emlegetni, azt Árpádhoz kapcsolták volna, már csak azért is, mert a magyar hagyományban jól ismerték Árpád mitikus ősapját: Ügyeknek hívták, Emesének és az Árpád-nemzetség totemisztikus ősének, a turulnak a nászából származott. Bulcsú és Tormás beszámolója alapján az Árpád-nemzetséget megelőző időkről, Levediről a következőket tudjuk meg a görög császár följegyzéseiből:

„A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levediának neveznek, amely vajdát tulajdonnevén Levedinek, méltóságánál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának hívtak. [...] A türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen törzs felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi. Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal.  Kazária fejedelme, a kagán vitézségükért és szövetségükért nemes kazár nőt adott feleségül a türkök első vajdájának, akit Levedinek neveztek, vitézségének nagy híre és nemzetségének fénye miatt, hogy tőle gyermeket szüljön,  de a sors úgy akarta, hogy az a Levedi nem nemzett azzal a kazár nővel gyermeket. [A kangarnak nevezett besenyőket legyőzték a kazárok, így a besenyők elfoglalták a magyarok földjeit, ekkor a magyarok egy része délre ment,] a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre [...]. Kazária fejedelme üzenetet küldött a türköknek, hogy küldjék el hozzá első vajdájukat, Levedit. Levedi tehát megérkezvén Kazária kagánjához, tudakolta, hogy mi okból hívatta őt magához. A kagán azt mondta neki, hogy ’azért hívattunk, hogy mivel nemes származású, értelmes és vitéz vagy és a türkök közt az első, nemzeted fejedelmévé emeljünk, és engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak.’ Ő pedig válaszolva a kagánnak azt mondta, hogy ’nagyra értékelem irántam való hajlandóságodat és jóindulatodat, és illő köszönetemet nyilvánítom neked, minthogy azonban nincs elég erőm ehhez a tisztségedhez, nem fogadhatok szót neked, azonban van rajtam kívül egy másik vajda, akit Álmosnak neveznek, akinek fia is van, név szerint Árpád, ezek közül akár az Álmos, akár a fia, Árpád legyen inkább fejedelem, aki rendelkezésetekre áll.’ Megtetszett annak a kagánnak ez a beszéd, és embereit vele adván, a türkökhöz küldte őket, és ezek megbeszélték ezt a türkökkel, a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem atyja, Álmos, minthogy tekintélyesebb volt, s egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért és vitézségéért, és rátermett volt erre a tisztségre, és így a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén, fejedelemmé tették.”


A honfoglaló magyarok őshazái – mek.niif.hu

Mindezt természetesen nem vehetjük szó szerint. Nem valószínű, hogy Levedi az itt leírt módon, ezüst tálcán kínálta volna föl a szövetség vezetését egy másik törzsfőnek, de a császárt informáló Tormástól, Árpád dédunokájától nem várhatunk el mást, mint hogy olyan történetet adjon elő, amely saját nemzetsége uralkodásának jogosságát bizonyítja. Még arra is figyelt, hogy az elbeszélés ne csak Álmos nemzetségét legitimálja, hanem Árpádot is: az etelközi magyar szövetség vezetője a magyar hagyomány szerint bizony Álmos volt, de mivel Álmosnak más utódai is voltak, a 10. században hasznos volt beleszőni a történetbe, hogy a jogosultság kifejezetten az Árpád-ágat illeti. A vajda szláv tisztségnév, de ebből ne vonjunk le súlyos következtetéseket, mert minden bizonnyal csak a császár és a magyar követek között közvetítő szláv tolmács értelmezése arra a tisztségre, amely a törzsek vezetőit jelölte; hagyjuk egyelőre a kangar-besenyő támadás kérdését is. Fontos viszont, hogy Konsztantinosztól megtudtuk: a magyaroknak Levedi előtt nem volt fejedelmük – azaz nem alkottak önálló, független törzsszövetséget –, viszont igen előkelő szövetségesnek tekinthették őket a kazárok, ha kazár feleséget kapott a magyarok vezére „vitézségének nagy híre és nemzetségének fénye” miatt. A vezértörzsből való nemes feleség biztosítása ugyanis egyáltalán nem volt a vazallusoknak nyújtott alapszolgáltatás.

A kazár kagán láthatóan mindent megtett, hogy a nagy haderővel rendelkező, jómódú magyar törzseket a birodalom kötelékein belül tartsa: ezért ajánlotta Levedinek, hogy „nemzete fejedelmévé emeli”, hogy „engedelmeskedjen” az ő „szavának és parancsának” – azaz a kagán biztosította volna Levedi hatalmát saját magyar törzsei fölött, azon az áron, hogy Levedi nem fordul ellene. Az egyezség azonban nem jött létre Levedi és a kagán között, hogy miért, azt nem tudjuk. A magyar vezér talán valóban elutasította a kazár ajánlatot, mint többen föltételezik, mert nem akarta vállalni a megoldással járó kötelmeket. Lehet persze, hogy módja sem volt a kagán javaslatának a megfontolására, mert belülről döntötték meg uralkodását, s csak az Árpád-utódok történetmondásában alakult ilyen nagyvonalú önkéntes visszavonulássá Levedi szerepe. A lényeg, hogy a császár rögzítette a dinasztiaváltás tényét, melynek nyomán az első magyar uralkodóház Álmostól, illetve fiától, Árpádtól, s nem a korábbi „többi között első” fejedelemtől, Leveditől származott. Ez a dinasztiaváltás vélhetően együtt járt a vezértörzs cseréjével is: ekkor lett a Megyer helyett a magyarok vezértörzse a Tarján. Érdemes figyelnünk arra is, hogy az új vezértörzs neve egy magas rangú tisztséget jelölő török szóból származik. Török neve volt Álmosnak és török szóból képezték Árpád nevét is (és sokakkal együtt török nevet viselt Bulcsú és Tormás is), ami nem jelenti azt, hogy a Tarján törzshöz tartozók vagy akár Álmos és Árpád anyanyelve török lett volna, de azt igen, hogy az új vezértörzs a legenyhébben fogalmazva is erős török irányultsággal rendelkezett.

A dinasztia- és vezértörzsváltás birodalmon belüli súlyponteltolódással is járt. Levedi szállásterülete, Levédia, „Kazáriához közel”, azaz Etelköz keleti részén volt, s bár a császári tudósítás szerint maga Levedi is nyugatabbra költözött a besenyők támadásai miatt, meglehet, hogy valójában nem Levedi földje, hanem a szövetség központi területe került nyugatabbra, nem a besenyők támadása, hanem a vezértörzs változása következtében. Akárhogy is, Álmos nemzetségének szállásterülete nyugatabbra volt, mint Levedié – egyes föltételezések szerint a nyári szállás Kijevnél lett volna, mert a Kijevnél emlegetett Olmin dvor nevű helyet néhányan ’Álmos udvara’-ként fejtik meg. Ezt a nézetet sokan vitatják, de azt nem, hogy a magyarok által ellenőrzött területek valóban egészen a ruszok későbbi központjáig nyúltak. A magyarok valószínűleg nemcsak ellenőrizték Kijev környékét, hanem egyes részeik hosszasabban is megtelepedtek ott. Ennek bizonyítékát látják azokban a magyar ötvösmunkákban, amelyek kijevi előkelőségek sírjaiból kerültek elő, s valószínűleg nem kereskedők vitték őket oda, hanem helyi ötvösműhelyek termékei voltak. Szintén a hosszasabb magyar berendezkedés nyomát őrizte meg egy Kijev melletti hegy neve, a „Magyar (hely)”. Az orosz évkönyvek bonyolult hagyományozódással továbbörökített kéziratait a Kijevi Barlangkolostor tudós szerzetese, Nesztor dolgozta át 1110 körül. Alapforrása természetesen az elődei által összeszerkesztett szláv Őskrónika volt, de fölhasználta György barát krónikájának folytatását és saját korának ismereteit is, így hozta létre azt a művet, amely a Múlt idők története címet kapta. Nesztor krónikája több adatforgácsot is tartalmaz a ugrokkal kapcsolatban, ezek között szerepel, hogy „Olma udvarháza” az Ugorszkoje – azaz ’Magyar’ – nevű hegyen van. A 898. évnél pedig azt jegyzi meg, hogy „vonultak az ugrok Kijev mellett a hegyen keresztül, melyet ma Ugorszkojének neveznek”, aztán megálltak sátraikkal, majd „átvergődtek a hegyeken keresztül, amelyeket Ugor-hegyeknek neveznek”. Az utóbbi tudósítás már a Kárpátokra vonatkozik, az orosz krónikák ezt nevezték Ugor-, azaz Magyar-hegyeknek.


Lap a Múlt idők történetéből (Nesztor-krónika) – Wikipedia

A magyarok nemcsak az esetleges nyári legeltetés és a terület ellenőrzése kedvéért vonultak a szlávok lakta területekre: rendszeresen háborgatták a szlávokat, embereket hurcoltak el tőlük, s a krími Kherszónban és talán Kercsben rabszolgaként adták el őket a bizánciaknak, és még adóztatták is a területeiken élő népeket. A kereskedelem a kazár birodalom legjobban jövedelmező ágazata volt, a magyarok pedig jókor voltak jó helyen ahhoz, hogy a haszonból gazdagon részesedjenek – valószínűleg éppen ettől erősödtek meg annyira, hogy érdemes volt hozzájuk csatlakozni, s ezzel tovább erősíteni a magyar törzsszövetséget. A kazároknak sokáig jól jött a pontuszi steppe északnyugati részét erős kézzel ellenőrző szövetséges: a magyarok valószínűleg alapvető szerepet játszottak abban, hogy a Dnyepertől északra eső területeken semmi ne veszélyeztethesse a kazár fennhatóságot. A kazárok számára a legértékesebb áru a prém volt, ezt muszlim kereskedőknek adták tovább. A magyarok a prémügyletekben nem vettek részt, de ők is megkapták járandóságukat: a rabszolga-kereskedelem hasznát. Kherszón tehát a 860-as években a már jól kiépült magyar kereskedelem egyik legfontosabb célpontja, mondhatni piaca volt, tehát „saját jogon”, s nem csak kazár segédcsapatként járhattak arra kisebb magyar lovasrajok. Cirill épp egy ilyennel találkozhatott, ezért aztán erejét vesztette az a régi érv, mely szerint épp a szláv szent emberrel való találkozás lenne annak bizonyítéka, hogy a magyarok 860-ban még a kazárok alattvalói voltak – Kherszónt ugyanis ebben az időben kazárok támadták meg, s ezért a magyarok ottani feltűnését a kazár függés jeleként szokás értelmezni. Ha Cirill nem éppen kereskedő, hanem éppen katonáskodó magyarok útjába került (a két tevékenység amúgy sem igazán vált szét), az sem jelent semmit, hiszen a nomádok gyakran nyújtottak katonai „segítséget” másoknak szoros függés nélkül is, pusztán a zsákmány rájuk eső része fejében – György barát krónikájának folytatásában olvastuk, hogy a dunai bolgárok is magyar katonai segítséget kértek, s a magyarokat abban az esetben sem a dunai bolgárok „igazsága” érdekelte, hanem csak saját zsákmányuk.

Azt, hogy a 860-as években a magyar szövetség már jobbára a maga útját járta, a már idézett Szent Bertin-i évkönyv is igazolja. A forrás a 862. évnél nevükön nevezi a frankok országát pusztító „korábban ismeretlen ellenségeket”: ungri-nak hívták őket. A magyar katonai egységek a morvák fejedelmének, Rasztiszlávnak a megbízásából hadakoztak a frankok ellen, sem ennek, sem a negyedszázaddal korábbi dunai bolgár megbízásnak nem volt köze a kazár érdekek védelméhez. A magyar szövetség erejét és önállóságát jelzi, hogy amikor a kazár uralom alatt élő kabar törzsek – mint bebizonyosodott, elég átgondolatlanul – föllázadtak a kazár vezértörzs ellen, s aztán menekülésre kellett fogniuk, egy részüket a magyarok fogadták be: mint mondtuk, a három kabar törzs töredékét egyesítve alakították ki a nyolcadik magyar honfoglaló törzset. Ez valamikor a 850-es, 860-as években történhetett. Az ilyesmit, jól tudjuk már, egyetlen nomád uralkodó sem nézi jó szemmel, ilyenkor következik a fenyegetőzés vagy a büntetőhadjárat, arra hivatkozva, hogy „befogadtátok szökött szolgáimat”. Lehet, hogy a kazárok sem vették jónéven a kabaroknak nyújtott menedéket, ennek azonban a forrásokban semmi nyoma. Ellenkezőleg. A kazárok a jelek szerint nemhogy nem büntették meg a magyarokat azért, hogy korábbi alattvalóikat, a kabarokat befogadták – ha a magyarok még kazár függőségben éltek volna, ez lett volna természetes –, inkább a szövetségüket keresték. Ebben szerepe lehetett a kazár birodalmon belüli viszályoknak, de annak is, hogy a magyarok haderejével ebben az időben már számolni kellett. A kazár kagán jól mérte föl a magyarok fontosságát: Kazária későbbi vesztét jelentős részben az okozta, hogy a ruszok végzetesen megerősödtek, s ebben minden bizonnyal szerepe volt annak, hogy a szövetséges magyarok, akik korábban sikeresen féken tartották őket, eltűntek Etelközből.

A honfoglalást közvetlenül megelőző két évtizedben a magyar törzsszövetség nemcsak önálló, hanem a térség egyik legfontosabb tényezője. Félelmetes katonai erejükkel nagy gazdagságra tettek szert, a busásan jövedelmező rabszolga-kereskedelem, portyák, adóztatás és bérkatonaság révén egyaránt. Ez a gazdagság és jólét tükröződik a honfoglaló sírok leletanyagában is, de emlegetik a honfoglalás előtti magyar történelem fontos forrását képező muszlim írások is: arab és perzsa utazók, kereskedők, történetírók beszámolói, művei. Ezek eredetije ugyan nem maradt fönn, de a későbbi útleírások, térképkommentárok megőrizték a korábbi munkák kivonatait, így az eredeti forrásokat egészen jól lehet rekonstruálni.

A muszlim források egyik csoportja a bagdadi kalifa buharai vezír-dinasztiájának művét dolgozta föl. Dzsajháni nevű minisztere Bagdadnak mindjárt három is volt gyors egymásutánban: a 913-ben kinevezett nagypapa, 937-ben miniszterré lett fia, valamint unokája, akit 976-ban neveztek ki. Valószínűleg a legidősebb volt közülük az, aki jelentősen átdolgozta és bővítette Ibn Hordádzbehnek, az abbászida postahálózat vezetőjének a 9. század közepén készült, Az utak és országok könyve című munkáját, de a föltételezések szerint utódai is kiegészítették a kéziratot. Dzsajháni alapos és kíváncsi természetű ember volt, ennek megfelelően sokféle forrást és beszámolót használt föl részletes földrajzi leírásának megszerkesztéséhez. Kapcsolatban állt a perzsa földrajztudomány jeles alakjával, al-Balhival (az ő elveszett munkájának kivonata nagy részben arab szerzők művében maradt fenn), de kikérdezte az utazókat is: Buharában találkozott a volgai bolgároktól visszatérő Ibn Fadlánnal – az ő munkája a kazár és a volgai bolgár történelem gazdag forrása –, tőle természetesen a volgai bolgárokról érdeklődött, de másokat is kifaggatott az általuk ismert országokról, azok jövedelmeiről, hogy milyen ott a csillagok magassága és az árnyék hossza, levélben kérdezte hivatalnoktársait udvaruk és kancelláriájuk szokásairól. Dzsajháni művének így két rétege volt: az egyik a forrásain alapult, és a 870-es évek körüli időkre vonatkozott, a másik a saját korából származó kiegészítéseket, megjegyzéseket tartalmazta. Dzsajháni eredeti kézirata nem ismeretes, de jelentős részben rekonstruálható, mert több arab, illetve perzsa szerző is őt követte. Ezek közé tartozik az arab Ibn Ruszta, aki valószínűleg a 10. század húszas éveiben szerkesztette földrajzi leírását, a 11. századi al-Bakri és a 12. századi Marvazi, illetve a perzsául írók közül egy 10. századi ismeretlen szerző, munkáját A világ határai (Hudúd al-álam) címen ismerjük és a 11. századi Gardézi – az ő műve azért különösen fontos, mert más Dzsajháni-kéziratot használt, mint az arab Ibn Ruszta, így a két szöveghagyomány Dzsajháni művének teljesebb rekonstrukcióját teszi lehetővé.

A Dzsajháni-hagyomány természetesen nem csak a magyarokról tartalmaz értékes anyagot, hanem a kazárokról, volgai bolgárokról, szlávokról, besenyőkről, ruszokról, alánokról és szabirokról is. A fennmaradt kéziratok alapján visszaállított szövege szerint a magyarok „a türkök egyik fajtája”, vezérük 20 ezer lovast tud kiállítani. A vezér neve kende (vagy künde), de ő csak névleges királyuk, „minden magyar a dzsila (azaz gyula) nevű főnökük parancsait követi a háború dolgában, a védelemben és más ügyekben”. Sátorban laknak és „együtt vonulnak a sarjadó fűvel”, s bárhová utaznak, viszik magukkal mindenüket. Országuk nagy, egyik határa a Rúm-tenger (azaz a Fekete-tenger). Két folyó között élnek, télen mindenki ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyikhez közelebb volt, s ott halásznak. Tőlük nyugatra a keresztény wanandar (azaz nándor, dunai bolgár) nép lakik, ők többen vannak, de gyengébbek, mint a magyarok. Az ő országukon túl a morvák laknak. A magyarok országa „bővelkedik fákban és vizekben”, talaja nedves, és sok szántóföldjük van. „Állandóan legyőzik azokat a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk, súlyos élelmiszer-adókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint a foglyaikat.” Megrohanják őket, majd a bizánciakhoz viszik őket eladni, brokátot, gyapjúszőnyeget s más árukat vesznek értük. Egyébként a magyarok „szemrevaló és szép külsejű emberek, nagytestűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok”, „ruhájuk brokátból készül, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakva”. Leánykéréskor a lány gazdagságával arányosan visznek vételárat – állatokat – magukkal, s miután a lány és a vőlegény apja megegyezett, a lány apja egy szőnyegbe csavar mindenféle róka-, mókus-, hermelin-, coboly- és nyestprémet, mindezt a vőlegény apjának lovára kötözi, az pedig, miután hazatért, a kialkudott vételárnak megfelelően küld állatot, pénzt, ingóságot – ez után viszik haza a lányt.

Azt tehát már pontosan látjuk, miért vőlegény, azaz vevőlegény a házasulandó fiatalember, s hogy miért eladósorba kerül a lány, mielőtt feleségül veszik – e régi, finnugor gyökerű szavak azonban azt is elárulják, hogy a magyarok e szokása nem Etelközben, hanem sokkal, évszázadokkal korábban alakult ki, amikor még maguk is olyan vidéken éltek, ahol a prém volt az elsődleges fizetőeszköz. Mit árul el vajon a magyar szókincs Dzsajháni tudósításának többi részéről, s egyáltalán az Etelközben eltöltött időről?


Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig
„Szavaimat jól halljátok...”
A gyűrűk ura
Kazár szótár
Magna Hungariától Magna Hungariáig
A honfoglaló magyarság kialakulása

Sándor Klára sorozatának következő részét jövő szombaton olvashatják


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!