Templom és iskola
- Részletek
- 2013. december 19. csütörtök, 06:23
- Huszár Ágnes
A jelenlegi kormány 2011 és 2013 között 119 határon túli magyar templom és más egyházi épület felújításához járult hozzá – közölte Orbán Viktor 2013. november 17-én, a rimaszombati református templom hálaadó istentiszteletén.
A fénykép maga is sokatmondó: Orbán a templompadban figyelmesen lapozgat az énekeskönyvben, mellette a Hold utcai lelkészből EMMI miniszterré lett Balog Zoltán, környezetében a református lelkészfiú és külügyi államtitkár, Németh Zsolt. Később Orbán él a „megtisztelő alkalommal”, maga lép az úrasztalához, hogy megszólaljon „az Isten házában”.
A kormányfő rimaszombati fellépése azt mutatja, beszédírói sokat fejlődtek teológiai tájékozottság tekintetében. Újabb szövegeiben már nem fordul elő olyan kínos faux pas, mint a debreceni Nagytemplomban idén májusban. Ekkor jelentette be a Református Kollégium épületeinek felújítására szánt tízmilliárdos kormányzati támogatást, s Bölcskei Gusztáv püspök szavaihoz kapcsolódva Mauglit idézte a Dzsungel könyvéből: „...farkas vagyok”.
Rimaszombati igehirdetésében Orbán viszont már egy gyakorló legátus szavakészségével határozta meg magát „bibliás emberként”, s mondott köszönetet Erdélyi Géza püspöknek a neki és családjának évtizedeken keresztül (?) nyújtott lelki támogatásért. Ügyesen kapcsolta a templom felújításának kezdetét az első Fidesz-kormány nyújtotta támogatáshoz, a „magyar nemzetépítés” kezdetéhez, s a munkálatok befejezését, nyolc év „kényszerszünet” után, második kormányzásuk idejéhez. Éppen a megfelelő időhöz, márpedig „az alkalmas idő megtalálása: kairosz”.
Egy református templomban hangzanak el ezek a szavak. Annak a felekezetnek a templomában, amelyhez tartozónak oly nagy vehemenciával vallja magát Orbán, s némileg szordínósabban a másik főméltóság, Kövér. Márpedig a magyar református egyház – a kormányfői igemagyarázat szerint – még a kommunista diktatúrát is meghátrálásra késztette: „kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy minden református gyülekezet élén erős pásztor áll, és a juhok is rendkívül harapósak”. (Tehát már nem „farkasként”, hanem bibliakonform módon: „juhként” határozza meg magát, mindenesetre a „harapós” maradt.)
Kár ezeket a szavakat a történelmi valósággal konfrontálni – nem érdemesek rá. Egyetlen céljuk a pillanatnyi haszonszerzés, ennek érdekében a kormányfő nem riad vissza a legkulisszahasogatóbb vallási és politikai giccstől sem. És ebben a magyarországi reformátusok egy része csakugyan lelkes – noha nem önzetlen – harcostársa „áldott Orbán testvérünknek", ahogy a független felekezeti sajtó a kormányfőt emlegetni szokta.
A hazai reformátusok az „elmúlt nyolc évben” ügyesen előkészítették a terepet a mai kormányzati kétharmad számára. 2009. május 22-én létrehozták a Magyar Református Egyházat, amely magába foglalja – a Magyarországi Református Egyházon kívül – a határon túli egyházkerületeket is. Az így kiterjesztett – etnikai alapú – egyházhoz hasonló nincs sehol a világon a protestáns egyházak között. Az MRE Alkotmánya hivatkozik Trianonra, mert az addig egységes református egyház kerületei akkor kerültek több utódállam területére, majd leszögezi, az európai egység keretében: „az egykor erőszakkal szétszakított Magyar Református Egyház szervezeti egysége fokozatosan ismét helyreállítható”. Az MRE képviselő testülete a Generális Konvent, elnöke Bölcskei Gusztáv, aki perszonálunióban mindkét magyar református egyház (a Magyarországi Református Egyházé és a Magyar Református Egyházé, mindkettő rövidítése: MRE) vezetője. Ezzel az országhatárokon túlcsorduló szervezeti formával az MRE ideális szavazatszerző terepet hozott létre Orbán és a többi fideszes főreformátus számára az újmagyarul „külhoni nemzettársak”-nak nevezett potenciális szavazók körében.
A rimaszombati református templom felújításának befejezése alkalmából tartott hálaadó istentiszteleten – Forrás: Facebook
Orbán rimaszombati beszédében elhelyezte még kormányát és annak ellenzékét egy manicheus világkép minden mást kizáró (isteni – sátáni) kettősségében: „A mi kormányunk, amely polgári, nemzeti és keresztény, nyilvánosan meghirdetett jelszava: Soli Deo gloria”. Az ellenzéké ezzel szemben: egyedül emberé a dicsőség.
A(z isteni térfélre helyezett) kormányzati magyarság számára pedig – Orbán szavaival – „a kulturális mentsvár két meghatározó intézménye a templom és az iskola”. Tökéletes hívószó: felidézi Reményik Sándor erdélyi református papköltő 1925-ben írt költeményének refrénjét: „Ne hagyjátok a templomot,/A templomot s az iskolát.”
De ami Reményiknél a közös nyelv és hit alapján kialakult összetartozásért érzett aggodalom kétségbeesett panasza, az a kormányfői beszédekben jéghideg kormányzati agitáció és patikamérlegen kimért demagóg propaganda.
Reményik verse egyébként nem lázít a trianoni döntés ellen: „Ti megbecsültök minden rendet,/ Melyen a béke alapul” – ő csak a hit és a nyelv megőrzéséért emeli fel a szavát. A kétharmad politikája ezzel szemben magyarok csoportjai között békétlenséget keltve a határon túli szavazók felhatalmazásával kívánja meghosszabbítani hatalmát az országhatáron belül újabb kormányzati ciklus(ok)ra. Ebben számít és számíthat is a határon belüli és túli püspökök lelkes támogatására.
Az adventi készülődés áhítatában, Luca napján jelentette be a kormányfő a harmadik kenyérszaporítás (rezsicsökkentés) csodáját.
A hallgatóságot mindenekelőtt arra szólította fel, hogy „mélyebben és őszintébben” nézzen szembe azzal, hogy „mit köszönhetünk magunknak és mit köszönhetünk a Gondviselésnek”. Az orbáni exegézis szerint ez az év a megpróbáltatások éve volt, a gazdasági válság újra meg újra begyűrűző hullámai ellen „hősiesen és elszántan küzdött az ország”. Aztán, akárcsak a soron levő egyiptomi csapás, menetrendszerűen megérkezett „az évszázad dunai árvize”. De mi „szakadatlan küzdelemben legyőztük a természeti csapást”. Orbán magát az Ararát csúcsára lépő új Noévá stilizálva bejelenti az „sikeres magyar modell” létrejöttét.
Az adventi készülődés a karácsonyi ajándékok beszerzését is jelenti. A kétharmad kormánya nagylelkű ajándékot – majdnem egymilliárd forintot érőt – tesz a karácsonyfa alá. Az úgynevezett vésztartalékból költ, nyilván egy mennyei üzenet alapján tudja, hogy jövőre se árvíz, se aszály nem sújtja a magyar hazát.
Hogy kik kapják az ajándékot? Templomok és iskolák – belföldön és külföldön. A kormány évek óta generózusan támogatja a magyar oktatási nyelvű felsőoktatási intézményeket Erdélyben és a Felvidéken. Míg a hazai egyetemeken a komoly pénzeket fizető hallgatók leállított liftekkel és hideg termekkel találkoznak, a „külhoni” intézményeknek nincsenek filléres gondjaik. A magyarországi felsőoktatást nemcsak anyagilag, hanem intellektuálisan is letarolta a kormányzat a 62 éves nyugdíjkorhatár könyörtelen betartatásával. A határon túli intézmények egy része – mindenekelőtt a felvidéki Selye és az erdélyi Sapientia – intellektuálisan eleve gyenge volt, emiatt állandó akkreditációs problémával küzd. Lehet ezt a magyargyűlölő szlovák és román akkreditációs intézmények rosszindulatának betudni, ahogy a kormányközeli propagandagépezet sugalmazza. Tény az, hogy ezek az ottani struktúrába bele nem illő, kellő intellektuális háttérrel nem rendelkező, voluntarista módon gründolt felsőbb iskolák leginkább a magyarországi kormányközeli értelmiségieknek jelentenek könnyen szerzett második professzori fizetést. És a régi alapítású intézményeknek meg nem érdemelt konkurenciát – így a frissen alapított révkomáromi Selye azonos képzéseivel a megállapodott és színvonalas pozsonyi Comenius Egyetemnek.
A keresztény és nemzeti kétharmad kormányának a jövendő – választási – évre is van akár biblikusan is felfogható „üzenete”. Mint magától a kormányfőtől megtudhattuk, több száz milliós adományra számíthat a Kaposvári Egyházmegye Idősek Otthona, a Miskolci Apostoli Exarchátus, a Hajdúböszörményi Görögkatolikus Egyházmegye, a celldömölki bencés kolostor.
Vannak persze olyanok is, akiknek még morzsa sem jut a gazdagon terített asztalról. Iványi Gábor, az Orbán első két gyermekét keresztelő lelkész most sem számíthat kormányzati nagylelkűségre. Egyháza, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség – hiába tart fenn templomot és iskolát, sőt, kiváló főiskolát – még az egyházak sorába sem került be. A gazdagon dotált „bevett egyházak” gőgös vezetői nem engedik be maguk közé a „szegények papját”.
Pedig a betlehemi bölcső kisugárzása ma inkább érezhető a Dankó utcai Krisztus Szege Cigánykápolnában, mint a kormánypénzből frissen kigyönyörített boltozatos templomokban. Mert a pincegádorból nyíló kis kápolnában hit van és szeretet, míg a „bevett egyházak” faragott szószékeiről azok álszent, farizeus, hitetlen és hiteltelen szavai hangzanak el, akik kiűzik templomaikból a szegényeket, a megfáradtakat és a megalázottakat.
