rss      tw      fb
Keres

Ranschburg Jenő









Rossz az, aki rosszra gondol


Egyáltalán nem meglepő, hogy a szerdai lapok mindegyike számos cikkben foglalkozik azzal a ténnyel, hogy az Alkotmánybíróság érvénytelenítette a kormány különadóról szóló rendelkezéseit. Ezek az írások a hangsúlyt már nem is az Alkotmánybíróság határozatára helyezik, hanem a Fidesz bámulatos reakciójára – a „bámulatos” jelzőt egyébként mind a reakció sebességére, mind pedig tartalmára érvényesnek ítélem. Lázár János frakcióvezető ugyanis alig néhány órával az Ab határozatot követően jelentette be, hogy a Parlament korlátozni fogja az Alkotmánybíróság hatáskörét (mert „…az alkotmánybíráskodás ilyen széles jogköre mára indokolatlanná vált”), és a Fidesz a törvényjavaslatot változatlan formában újra benyújtja. A hírrel kiváló jogászok (Hack Péter) és politológusok (Török Gábor) foglalkoznak, mellettük (vagy éppen velük szemben) eszemben sincs másfajta érveléssel próbálkozni. Ehelyett – a szónak talán minden értelmében „gyermekded” – asszociációimat szeretném megosztani az olvasóval

Kiindulópontként Bednárik Imre Elvek alkalomhoz című cikkét választottam, a Népszabadság első oldaláról. Bednárik röviden összefoglalja a közelmúltnak azokat az eseteit, amikor a Fidesz a született demokrata mély alázatával fogadja azokat az Ab döntéseket, amelyek a szocialista kormány egyes törvényeit nyirbálták vagy semmisítették meg (például az ingatlanadó eltörlése, a Bokros csomag „megszűrése”), vagy éppen a Fidesz szándékainak (ilyen volt a szociális népszavazás kezdeményezése) nyitottak zöld utat. Rossz az, aki rosszra gondol – a hangsúly itt a párt demokratikus alázatára esik, nem pedig arra a véletlenszerű összefüggésre, mely szerint az Alkotmánybíróság idézett döntései előnyösek voltak a Fidesz számára, míg ez a legutóbbi enyhén szólva bosszantó.

Azon a napon, amikor az ominózus „Fekete Péter” elnevezésű kártyajátékot játszottuk, kisfiam úgy hatesztendős lehetett, és miközben nagyon szeretett nyerni, veszíteni elmondhatatlanul utált. (Azt hiszem, ezzel minden sportcsapat és minden politikai párt valahogy így lehet.) Amikor sakkoztunk vagy másfajta intellektuális erőfeszítést igénylő játékot játszottunk, engedtem is nyerni időnként, nehogy a sorozatos kudarc a kedvét szegje. A Fekete Péter-szerű „szerencsejátékoknál” azonban nem volt könyörület: az nyert, akihez Fortuna éppen odapártolt. Kártyajátékokban ez az istennő sohasem kedvelt engem különösebben, abban a játszmában azonban, amelyről most mesélni szeretnék, mégiscsak kegyes volt hozzám. Már a parti vége felé látszott, hogy a Fekete Pétertől kisfiam valószínűleg nem tud megszabadulni (mint az olvasó bizonyára tudja: az a vesztes, akinek ez a lap a kezében marad), és éreztem: a gyerek egyre durcásabbá, egyre kedvetlenebbé válik. Egyszer csak felcsillant a szeme, és diadalittasan így szólt: Az nyer, akinél ott marad a Fekete Péter! – Az veszít – igazítottam óvatosan helyre a gyereket. – Nem, az nyer! – erősködött a fiam, és én nem vitatkoztam vele tovább: ő csak tudja, mi a szabály! A következő játékra azonban Fortuna hozta a velem kapcsolatos rendszeres formáját: a Fekete Péter az én markomban érte meg a játszma végét. – Nyertem! – kiáltotta boldogan a gyerek! – De hiszen az előbb azt mondtad, az a nyertes, akinél ott marad a Fekete Péter! – erősködtem, szomorúan lengetve a gyűrött kártyalapot. – Azt csak úgy mondtam – vonta meg a vállát kisfiam. – A szabály az, hogy aki nem tudja kitenni a Fekete Pétert, az a vesztes.

Most, hogy leírtam, már nem is tudom, miről jutott eszembe ez a történet, de ha már itt van, hadd maradjon. Lehetetlen ugyanis, hogy felnőtt, felelősségteljes emberek cselekedetei kapcsolatot mutassanak hatesztendős gyerekek egocentrikus makacskodásaival. Vagy talán nem is annyira lehetetlen? Lawrence Kohlberg, a 20. század legnagyobb erkölcskutatója szerint az erkölcsi elvek két szélsőséges szintje a prekonvencionális és a posztkonvencionális erkölcs. A prekonvencionális szinten gondolkodó emberek a jót és a rosszat, a helyeset és a helytelent a cselekvés fizikai következményei alapján ítélik meg: jó (helyes erkölcsi magatartás) az, ami számomra hasznos, és így értelemszerűen helytelennek (erkölcsileg elvetendőnek) minősül mindaz, ami számomra káros, előnytelen. A gyerekek nyolc-kilencéves korukig szinte valamennyien így gondolkodnak, de nagyon sokan jóval a kilencedik életévük felett is megőrzik ezt a szintet. A posztkonvencionális gondolkodás esetén (a felnőtt lakosságnak mintegy 20 százaléka jut el idáig, a legtöbb ember a konvencionális erkölcs szintjén él), az elvek függetlenné válnak az autoritástól, és az egyén saját, belső sztenderdjeihez igazítja viselkedését. Erkölcsi gondolkodása a szociális kölcsönösség és az igazságosság elvein alapul.

Az ember azt hinné, hogy a hivatásos politikusok – egy ország gazdasági, szociális és kulturális életének felelős irányítói, egytől-egyig komoly, posztkonvencionális erkölcsű emberek. De nem biztos, hogy ez így van. Néhány évtizeddel ezelőtt, három amerikai kutató egy komoly és hatékony erkölcsöt mérő teszttel – a Kohlberg-skálával – vizsgálta a Berkeley Egyetemnek azon diákjait, akik politikailag nagyon aktívak voltak, és ülősztrájkot szerveztek az egyetem belső rendjének a megváltoztatásáért. A vizsgálat eredménye szerint a posztkonvencionális szinten gondolkodó diákok 75 százaléka aktívan politizált: résztvettek a sztrájk szervezésében és végrehajtásában. Ugyanakkor a prekonvencionális szinten teljesítő diákok – akiknek erkölcsi ítéleteit az önérdek, az egoizmus határozta meg – 60 százaléka szintén aktívan politizált! Ezeknek az erkölcsi jellem tekintetében – hogy is fogalmazzam? – fejletlen diákoknak a politikai aktivitása teljesen megkülönböztethetetlen volt a szintén politizáló, de érett erkölcsű diákokétól. A szerzők értelmezése szerint a posztkonvencionális erkölcsű politizálókat a közösség valamennyi tagjának emberi jogai inspirálták, a prekonvencionális erkölcsű politizálókat viszont kizárólag saját érdekeik – nem elhanyagolható mértékben a hatalom megszerzésének és megőrzésének vágya – vezették.

Istenem, hová kalandozott megint a tollam! Kérem az olvasót, ne engedje magát könnyelmű asszociációkra csábítani! Inkább ismét idézem a Térdszalagrend sok évszázados mottóját: Honi soit qui mal y pense: Rossz az, aki rosszra gondol.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!