Ranschburg Jenő
- Részletek
- 2010. október 25. hétfő, 03:31
- Ranschburg Jenő
A G-7 e heti vendége Ranschburg Jenő pszichológus
Korábban a Galamusban:
„…egyszerűen csak nem demokrata”
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Geréb Ágnes igazsága
Aligha akad ma olyan, Magyarországon élő felnőtt ember, aki ne ismerné Geréb Ágnes nevét. Ő az a nőgyógyász, aki az otthonszülés elkötelezett híveként évek óta hangoztatja, hogy a gyermek világra hozatala nem feltétlenül igényel orvost és kórházi környezetet. A nő, amikor – komplikációmentes terhessége végén – szül, nem beteg ember, hanem neméből természetszerűen adódó, biológiai feladatot hajt végre; ha segítenek neki, hogy erre testileg és lelkileg kellőképpen felkészüljön, és engedik, hogy a döntő pillanatokban zavartalanul összpontosítson önmagára és a benne zajló folyamatra, valójában minden esélyt megkapott arra, hogy viszonylag rövid és tűrhető mértékű szenvedés árán egészséges babának adjon életet.
Úgy vélem, mindenki tudja azt is, hogy Geréb Ágnes egy szerencsétlen esemény kapcsán előzetes letartóztatásban van, és a napokban bilincsbe verve vett részt annak a pernek a tárgyalásán, amelyet egy három évvel korábbi otthonszülés tragikus következménye miatt folytatnak ellene. A tárgyalásról a Magyar Hírlap Online október 22-i számában adott hírt Fordulat a Geréb-perben?-címmel. A lap beszámol arról, hogy a tárgyaláson meghallgatott magyar szakértők Geréb Ágnessel szemben foglaltak állást; véleményük szerint a szülész műhibákat követett el, amelyek szerepet játszottak abban, hogy a baba halva született. Ugyanakkor a külföldi szakértő – Marsden Wagner „amerikai szülészorvos” – szerint Geréb Ágnes nem hibázott, inkább arról van szó, hogy „a magyar orvosok egyértelműen rossz színben akarják feltüntetni a bábákat és munkájukat”.
Vajon miért? A hazai közvéleménynek az a része, amely az otthonszülést pártfogolja, rendszerint a szülészeti territórium védelmére, anyagi, egzisztenciális okokra hivatkozik: a magyar szülészek presztízsüket és korántsem elhanyagolható mértékű jövedelmüket féltik az otthonszüléstől. Wagner azonban – aki nem egyszerű „amerikai szülészorvos”; éveken át a WHO igazgatója volt – másként vélekedik. Szerinte a gyermekszülés nem a szülészet, hanem a nők territóriuma, de az elmúlt évszázadok férfidominanciája ezen a területen sem tűrte el a női privilégiumot: betört a nők territóriumába, és a 16. századtól kezdve fokozatosan magához ragadta a hatalmat az életnek abban a szférájában, amelyről könyvtárnyi tudással igen, de személyes tapasztalattal nem rendelkezhet soha.
Tényleg, mi a magyarázata annak, hogy a nőgyógyászok között – akárcsak az urológusok között – alig találkozunk nőkkel? A tudomány – akár a klasszikus pszichoanalízis, akár a modern evolúciós pszichológia – a kérdést a „szerepirigység” felől közelíti meg. Ahogy írják, a nő szociális identitását éppen a gyermekszülés határozza meg („Gyermeket szülök – tehát nő vagyok, és nem férfi!”) Ugyanakkor az őstörténeti időkben egyetlen olyan tevékenységforma sem létezett, amit – a gyermekszülés „ellentéteként” – kizárólag a férfi végezhetett, és ami bázisul szolgálhatott volna a férfi szociális identitásához. (A neolitikum forradalma, a földművelés és az állattenyésztés elterjedésével, a férfiak ugyanis felismerték, hogy a nemzés pillanatát követően, a közösség nélkülük is életképes – a nők szülnek, nevelik a gyerekeket, és közben megtermelik a szükséges élelmet is.). A „maszkulinitás” – a rangsorképző vetélkedésre elkötelezett „férfias” viselkedés – kulturális konstrukció, melyet a férfiak a gyermekszülésben megmutatkozó, biológiai alapú női identitással szemben hoztak létre. Így alakultak ki a „nőies” és a „férfias” viselkedésminták, mindkét nem saját és kizárólagos szociális identitása: a harc az otthonon kívüli világban – a munkahelytől a csatamezőig – a férfi kiváltságává vált – éppen úgy, mint a nőé a gyermekszülés!
Persze, talán mondanom sem kell, hogy a férfi szociális identitása sokkal sebezhetőbb, mint a biológiai alapú női identitás. A történelem során nem egyszer előfordult már, hogy a nők bekapcsolódtak a férfiak háborújába (gondoljunk például az egri nőkre), bár kétségtelen, hogy ilyenkor „nőként”, saját eszközeikkel – Egerben például forró vízzel és szurokkal – vettek részt a harcban. De előfordult az is, hogy a nő valódi harcossá vált! Ilyenkor – mint azt Jeanne d’Arc is tette – külsejében és életvitelében is jeleznie kellett, hogy egy másik territóriumra, a férfiak világába lépett: szüzességi fogadalmat tett, levágatta vagy sisakja alá rejtette haját, és férfiruhát öltött magára. (A magyar történelem is ismeri a „női harcosok” hasonló legendáit – például a szabadságharc idejéből). A férfiak és a nők világa két külön világ, amelyek kapcsolatára az ókori társadalmakban éppen a vér misztériuma utalt: az élet adása és az élet elvétele („making a life” és „taking a life”) egyformán véres folyamat. A régi Spártában csak a hősök nevét vésték kőbe: a férfiakét, akik elestek a csatában, és a nőkét, akik belehaltak a gyermekszülésbe.
Gyermekkora óta ismerem, pontosan tudom, hogy Geréb Ágnesnél felelősségtudóbb ember kevés él a földön – de a szülésbe bele lehet halni, és az is előfordul, hogy a magzat nem éli túl a megszületésért folytatott küzdelmet. Az állítást, miszerint az egészséges szülő nő nagyobb biztonságban van a kórházban, mint a képzett bába által vezetett, jól megszervezett otthonszülés körülményei között, a statisztikák nem igazolják! Több mint húsz olyan ország van Európában, ahol a születés óráiban kevesebb baba és kevesebb anya veszti életét, mint Magyarországon, és ezeknek az országoknak a legtöbbjében – például Angliában, Hollandiában, Németországban – az otthonszülés legális és egyre elterjedtebb módja a gyermek világra hozatalának. Nem áll jogomban választ adni arra a kérdésre: terheli-e felelősség Geréb Ágnest a három éve halva született csecsemő tragédiájáért. Abban azonban biztos vagyok: a nőknek joguk van megválasztani azokat a körülményeket, melyek között alanyává válnak az identitásukat meghatározó misztériumnak.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Atyai kötelesség
A hír: „Tőkés László néhány héttel ezelőtt a nagyváradi polgármesteri hivatal egyik szakfelügyelőjét hívta fel, amiért bírság fizetésére kötelezték fiát, Tőkés Mátét, aki építkezési engedély nélkül gründolt egy afrikai hangulatot idéző bárt, melynek földszintjén pizzázó és autómosó is található.”
A cikk, amelyet kiválasztottam, a Népszabadságból való, és Üzenet az ötödosztályba címmel jelent meg. Arról szól, hogy Tőkés László néhány héttel ezelőtt Brüsszelből felhívta a nagyváradi városházát, és követelte, hogy azonnal vonják vissza fia büntetését (amit mellesleg a fiatalember azért kapott, mert engedély nélkül épített fel egy egzotikus bárt). Legutóbb pedig a Bihar Megyei Labdarúgó Egyesület elnökéhez fordult Tőkés, „követelve, hogy vizsgálják felül az ötödosztályú bajnokságban 2-2-es végeredménnyel zárult Rév – Partiumi Keresztény Egyetem SE mérkőzést”. Talán mondanom sem kell, hogy az utóbbi egyesület elnöke Tőkés László fia.
Évtizedek óta hangoztatom: a jó szülő gondoskodik gyermekéről; nem éri be azzal, hogy egy mámoros éjszakán megfogan, de egyengeti a megszülető kicsi fiú (vagy kicsi lány) útját az élet akadályokkal és útvesztőkkel teli ösvényein. Anyja eteti, tisztába teszi, altestét krémekkel kenegeti, apja viszont már nagyon korán kalandra hívja, birkózik vele, focizni tanítja, kockából, legóból együtt építenek tornyot, várat – és igen, akár egzotikus bárt is, földszintjén pizzázóval és formás kis autómosóval. A kis Máté igazán mindent megkapott, amíg édesapja ott élhetett gyermeke mellett. Meg vagyok róla győződve, hogy valamennyi kortársa közül az általa épített bár volt mindig a legegzotikusabb, és az arra járó bácsik, nénik elragadtatva csapták össze a kezüket: Nahát, ez a Máté gyerek! Micsoda helyre kis pizzázót rittyentett ezekből az apró téglácskákból!
Büszke is volt rá apukája nagyon – ámde a gonosz sors egyszercsak belerondított apa és gyermeke idilljébe: Tőkés úrnak hosszú-hosszú időre Brüsszelbe kellett utaznia. Ment is az atya – bár mondanom sem kell, vérző szívvel. Szívesen maradt volna asszonyával, kicsi fiával, de tudta: a jó szülőnek kötelességtudatból és a felnőtt élet kihívásaiból is példát kell mutatnia. És míg a repülőgép közönyös mormogással húzott a felhők közt egyenesen Brüsszel felé, a jó apát egyetlen gondolat gyötörte: úgy érezte, minden fontosat megtanított gyermekének a fociról és az építkezésről – de valamit elfelejtett, valamit, ami pedig fontos lett volna. De mit?
Amikor az első hírek megérkeztek Máté gyerekről Brüsszelbe, az édesapa keble csak úgy dagadozott. Jó, jó, elnöke a gyerek egy futballklubnak, ez még önmagában jelentéktelen dolog: ki nem tudja utánacsinálni? De játszik is a fiú a csapatban, méghozzá nem is akármilyen szinten: még harmincéves sincs, de már az ötödosztályig vitte! Ha így fejlődik, mi lesz ebből a gyerekből huszonöt év múlva? Mutogatta is a levelet mindenkinek; pártelnököknek, bizottsági tagoknak, tán még maga Barroso is belekukkantott. A következő levél azonban megdöbbentette: kisfia büntetést kapott! Éppen akkor, amikor a legpompásabb bárt építette, élete főművét, amelynek aljában olyan pizzázó és olyan autómosó található, hogy még New Yorkban is párját ritkítaná – ha éppenséggel ott épült volna és nem Nagyváradon. És akkor a jó apának eszébe jutott, hogy mit felejtett el közölni kisfiával az elátkozott brüsszeli utazás előtt! Azt felejtette el elmagyarázni gyermekének, hogy egy igazi bár építéséhez – a pizzázóról és az autómosóról nem is beszélve – mindenféle engedélyt kell beszereznie! Rajzok kellenek meg csúnya pecsétek (szegény gyerek, persze, hogy nem gondolt rá, hiszen egyszer még ki is kapott, amikor bárépítés közben sárpecsét keletkezett az ünneplős nadrágján), nagy papírkötegeket kell benyújtani a városházára, és türelmesen megvárni a rajtengedélyt – nemcsak úgy ukk-mukk-fukk nekiesni, mint a homokozóban!
Mit tehet ilyenkor egy jó apa? Azonnal levelet írt – természetesen EU-fejléces, merített levélpapírján –, a leghatározottabban felszólítva a városháza kicsinyes bürokratáit, hogy nyomban engedjék el a gyerek büntetését! Különben is, ő – mint a gyerek édesapja – vállalja a felelősséget, hiszen el kellett volna magyaráznia a lurkónak, hogyan kell eljárnia, ha igazi bárt akar építeni.
Az igazi katasztrófa azonban akkor következett be, amikor, megérkezett a hír a futballmeccs eredményéről: a gyerek csapata 2-2-t játszott az ötödosztályban, és mind a 37 néző meggyőződéssel állította, hogy az elfogult bírói hármas megpecsételte (tessék, már megint egy pecsét!) a mérkőzés sorsát. Kérem az olvasót, aki esetleg elnéző a bár és a pizzázó ügyében, lássa be, ezt már tényleg nem lehetett annyiban hagyni! A gondoskodó atya levele, amelyben minimum a mérkőzés újrajátszását és a bíró nyilvános bocsánatkérését követelte – haladéktalanul a brüsszeli postára került!
Most izgatottan várom a fejleményeket. Kíváncsi vagyok, mikor ülhetek be a váradi egzotikus bárba, és megvallom, nyugtalan éjszakáim lesznek, amíg nem bizonyosodom meg afelől, hogy az inkriminált ötödosztályú meccset a helyi labdarúgószövetség határozott utasítására újrajátsszák! Ígérem, én leszek a harmincnyolcadik néző!
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Gazdag szegények
A Magyar Nemzet keddi számában Seszták Ágnes: Nincs pénz az ablakban című publicisztikája keltette fel a figyelmemet, amely azt az alcímet viseli: A demográfiai veszély elmegy az emberek füle mellett. Seszták Ágnes nagyon jó újságíró; éles szemű és jó tollú, nem véletlen tehát, hogy ebben az írásában is fontos kérdést feszeget: a boldogság és a pénz viszonyát. Felvezetőjében két aktuális kutatásra hivatkozik, egy amerikaira, melynek eredménye szerint a pénz nem boldogít (nahát, ezek az amerikaiak! Ki hitte volna, hogy a „money, money, money” ennyire másodlagos a számukra!), ehhez az alapérzéshez inkább az egészség és a családi együttlét szükséges, valamint egy angolra, amely szerint viszont a sok pénz kifejezetten használ a boldogság-érzésnek, egy lottó főnyeremény, pedig kifejezetten eufórikus állapotot indukál.
Véleményem szerint a két kutatás eredményei között semmiféle valódi ellentmondás nincs – egyszerűen azért, mert boldogság – mint tartós emberi életérzés – nem létezik. Boldog pillanatok előfordulnak, de ezek a pozitív érzelmi megrázkódtatás csúcspontjai; villanásszerű élmények, amelyeket ugyanúgy nem lehet órákra, napokra, hetekre elhúzni, mint az ejakulációt, a szexuális beteljesülés gyönyörét. A „tartósítás” éppen a lényegüktől fosztaná meg ezeket a kivételes perceket. Ha valakinek a tudomására jut, hogy ötös találata van a lottón, ez a földöntúli boldogság pillanata lehet – de néhány óra múlva ugyanez az ember már szenvedhet a poszttraumás tünetektől (például a gyötrő hasmenéstől), nem is beszélve arról, hogy fájdalmas nézeteltérései támadhatnak családja tagjaival: vajon mire költsék el a hatalmas vagyont, ami az ölükbe pottyant. A tartós boldogság illúziója leginkább nosztalgikus emlékek formájában környékez meg bennünket: „Istenem, de boldog voltam, amikor a szüleim még éltek” – sóhajtunk fel néha, és az egészségünket is általában akkor hozzuk összefüggésbe a boldogsággal, amikor az már – átmenetileg vagy végképp – elveszett.
De Seszták Ágnes – velem ellentétben – nem a boldogság kétféle értelmezésén mereng, hanem a szegénységen. Azon, hogy a hazai lakosság az elmúlt nyolc évben annyira elszegényedett, hogy a nyomorúság nemcsak a boldogságot ölte ki az emberekből, de a megértést és a szolidaritást is. Önzőkké, irigyekké váltak, és akik valaha örülni tudtak Rubik Ernő erkölcsi és anyagi sikerének, ma nem tudják elviselni, ha valakinek egy falással több kerülhet a tányérjára, mint amennyit maguk naponta elfogyaszthatnak. Bizony, a magyar vásárló órákig jár üzletről-üzletre, amíg megtalálja a legolcsóbb árut, és – bár az első Orbán-kormány idején tönkrementek a second hand boltok – az emberek ma újra turkálókban („az Oktogontól a Blaháig legalább nyolc” akad belőlük) válogatják maguknak a mások által levetett ruhaneműt. A családoknak nincsenek tartalékaik – a több mint 4200 milliárdos lakáshitel-állományról nem is beszélve! És mindez azért, mert a szocialista kormányok (Gyurcsány és Bajnai) „kivéreztették” a lakosságot…
A legnagyobb probléma azonban a nyugdíjasokkal van! Félreértés ne essék, nem a nyugdíjakkal (persze, azok is nagyon alacsonyak), hanem a nyugdíjas emberekkel, akik a Kádár-érában szocializálódtak, pénzügyi analfabéták, és egyrészt azt szeretnék, ha mindenki egyforma nyugdíjat kapna – függetlenül attól, hogy mennyi járulékot fizetett be munkás élete során –, másrészt képtelenek elviselni, hogy a dolgozó, családos emberek a jövőben adókedvezményben részesülhetnek: adjanak nekik is – mondják – visszamenőleg! Hiszen ők is gyerekeket neveltek valaha! Valójában nem értik, hogy – bár hárommillióan vannak – egymillió adófizető polgár tartja el őket! És ez „nem sértés – írja Seszták Ágnes – hanem egy rendszer, amiben az aktívak fizetik az aktuális nyugdíjakat.”
Nos, ahogy olvasom ezeket a sorokat, úgy érzem, egyáltalán nem vagyok megsértődve: valaha én is fizettem járulékot, amelyből az állam a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek idős nyugdíjasait „tartotta el”. De valami mégis zavar. Néhány sorral feljebb ugyanis a cikkben ez a mondat olvasható: „Az Orbán-kormány tényleg forradalmi tettet hajt végre, amikor nem a nyugdíjakat vagy a közalkalmazotti fizetéseket csökkenti, mint más országok, hanem biztos alapokra helyezi az állami nyugdíjak sorsát.” Nincs itt valami ellentmondás? A lakosságot kivéreztető szocialista kormány megkésve és bátortalanul belekezd egy nyugdíjreformba, mely lehetőséget kínál arra, hogy a megfáradt, munkából kiöregedett ember egyszer majd a saját pénzéből tarthassa el magát. Abból a pénzből, amit munkás élete során maga rakott félre – önmagának! Ha ez megvalósulhatott volna, a nyugdíjas soha többé nem követelhetné, hogy mindenki, aki hasonló cipőben jár, ugyanannyit kapjon, és az adófizetők sem érezhetnék többé, hogy sokmillió nyugdíjast kell etetniük! De – mint tudjuk – nem valósulhat meg; az Orbán-kormány éppen mostanság helyezi biztos alapokra az állami nyugdíjak sorsát. Szeretném azonban csendben hozzáfűzni: 1998-ban éppen az első Orbán-kormány tanítgatta az akkori öregeket arra, hogy a nyugdíj tulajdonképpen szociális juttatás, és az állam akkor jár el „igazságosan”, ha a kisnyugdíjasoknak többet, az átlag feletti nyugdíjasoknak pedig kevesebbet ad – függetlenül attól, hogy ezek az emberek mennyi járulékot fizettek valaha az állam kasszájába.
Mindez azonban mellékes kérdés, hiszen valójában a boldogságról akartam írni, de – éppen úgy, mint Seszták Ágnes – meg is feledkeztem róla. Nem foglalkozom tehát az okos cikkben fellelhető további csúsztatásokkal – például azzal, hogy a vérnősző szocialisták mellett létezett egy világválság is (én legalább így hallottam), vagy éppen azzal: nem emlékszem rá, hogy az első Orbán-kormány idején a turkálók tönkrementek volna, pedig – minek tagadjam? – a feleségem is rendszeresen ott vásárol a család számára. Kinek tellett akkor – és telik ma – arra, hogy elegáns butikokban vegyen ruhát vagy éppen zakót, nadrágot magának? Amit el akartam mondani, tulajdonképpen annyi: nem igaz, hogy a szegény emberek – az öregek és a kevésbé öregek – irigyek és önzők, akik úgy tengetik sivár napjaikat, hogy a mások javai után sóvárognak. És az sem igaz, hogy feltétlenül boldogtalanok! Láttam én már nem egy nagyon szegény családot, amely nyitott szívvel várta az érkező gyermekeket – fel is nevelte őket –, és nem zavarta, hogy a turkálóban kell megvennie egy-egy inget vagy alsónadrágot a gyereknek – amit aztán a sorban utána következő is vidáman hordott. Az igazság az, hogy egészen más dolog szegénynek lenni egy olyan környezetben, ahol mindenki szegény, mint egy olyanban, ahol karnyújtásnyira elképesztő vagyonok nőnek ki a földből, az embereket pedig minden hájjal megkent gazdasági és politikai kalandorok biztatják arra, hogy turkálni nemcsak a second handben, de mások zsebében is érdemes. És nehéz boldognak lenni egy olyan országban, amelyben a saját helyzetét (anyagi erejét, teljesítményét, külső megjelenését) mindenki a másikéhoz viszonyítja, és nem akkor nyugszik meg, ha neki éppen elég, hanem akkor, ha több és jobb, mint másoké!
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Rossz az, aki rosszra gondol
Egyáltalán nem meglepő, hogy a szerdai lapok mindegyike számos cikkben foglalkozik azzal a ténnyel, hogy az Alkotmánybíróság érvénytelenítette a kormány különadóról szóló rendelkezéseit. Ezek az írások a hangsúlyt már nem is az Alkotmánybíróság határozatára helyezik, hanem a Fidesz bámulatos reakciójára – a „bámulatos” jelzőt egyébként mind a reakció sebességére, mind pedig tartalmára érvényesnek ítélem. Lázár János frakcióvezető ugyanis alig néhány órával az Ab határozatot követően jelentette be, hogy a Parlament korlátozni fogja az Alkotmánybíróság hatáskörét (mert „…az alkotmánybíráskodás ilyen széles jogköre mára indokolatlanná vált”), és a Fidesz a törvényjavaslatot változatlan formában újra benyújtja. A hírrel kiváló jogászok (Hack Péter) és politológusok (Török Gábor) foglalkoznak, mellettük (vagy éppen velük szemben) eszemben sincs másfajta érveléssel próbálkozni. Ehelyett – a szónak talán minden értelmében „gyermekded” – asszociációimat szeretném megosztani az olvasóval
Kiindulópontként Bednárik Imre Elvek alkalomhoz című cikkét választottam, a Népszabadság első oldaláról. Bednárik röviden összefoglalja a közelmúltnak azokat az eseteit, amikor a Fidesz a született demokrata mély alázatával fogadja azokat az Ab döntéseket, amelyek a szocialista kormány egyes törvényeit nyirbálták vagy semmisítették meg (például az ingatlanadó eltörlése, a Bokros csomag „megszűrése”), vagy éppen a Fidesz szándékainak (ilyen volt a szociális népszavazás kezdeményezése) nyitottak zöld utat. Rossz az, aki rosszra gondol – a hangsúly itt a párt demokratikus alázatára esik, nem pedig arra a véletlenszerű összefüggésre, mely szerint az Alkotmánybíróság idézett döntései előnyösek voltak a Fidesz számára, míg ez a legutóbbi enyhén szólva bosszantó.
Azon a napon, amikor az ominózus „Fekete Péter” elnevezésű kártyajátékot játszottuk, kisfiam úgy hatesztendős lehetett, és miközben nagyon szeretett nyerni, veszíteni elmondhatatlanul utált. (Azt hiszem, ezzel minden sportcsapat és minden politikai párt valahogy így lehet.) Amikor sakkoztunk vagy másfajta intellektuális erőfeszítést igénylő játékot játszottunk, engedtem is nyerni időnként, nehogy a sorozatos kudarc a kedvét szegje. A Fekete Péter-szerű „szerencsejátékoknál” azonban nem volt könyörület: az nyert, akihez Fortuna éppen odapártolt. Kártyajátékokban ez az istennő sohasem kedvelt engem különösebben, abban a játszmában azonban, amelyről most mesélni szeretnék, mégiscsak kegyes volt hozzám. Már a parti vége felé látszott, hogy a Fekete Pétertől kisfiam valószínűleg nem tud megszabadulni (mint az olvasó bizonyára tudja: az a vesztes, akinek ez a lap a kezében marad), és éreztem: a gyerek egyre durcásabbá, egyre kedvetlenebbé válik. Egyszer csak felcsillant a szeme, és diadalittasan így szólt: Az nyer, akinél ott marad a Fekete Péter! – Az veszít – igazítottam óvatosan helyre a gyereket. – Nem, az nyer! – erősködött a fiam, és én nem vitatkoztam vele tovább: ő csak tudja, mi a szabály! A következő játékra azonban Fortuna hozta a velem kapcsolatos rendszeres formáját: a Fekete Péter az én markomban érte meg a játszma végét. – Nyertem! – kiáltotta boldogan a gyerek! – De hiszen az előbb azt mondtad, az a nyertes, akinél ott marad a Fekete Péter! – erősködtem, szomorúan lengetve a gyűrött kártyalapot. – Azt csak úgy mondtam – vonta meg a vállát kisfiam. – A szabály az, hogy aki nem tudja kitenni a Fekete Pétert, az a vesztes.
Most, hogy leírtam, már nem is tudom, miről jutott eszembe ez a történet, de ha már itt van, hadd maradjon. Lehetetlen ugyanis, hogy felnőtt, felelősségteljes emberek cselekedetei kapcsolatot mutassanak hatesztendős gyerekek egocentrikus makacskodásaival. Vagy talán nem is annyira lehetetlen? Lawrence Kohlberg, a 20. század legnagyobb erkölcskutatója szerint az erkölcsi elvek két szélsőséges szintje a prekonvencionális és a posztkonvencionális erkölcs. A prekonvencionális szinten gondolkodó emberek a jót és a rosszat, a helyeset és a helytelent a cselekvés fizikai következményei alapján ítélik meg: jó (helyes erkölcsi magatartás) az, ami számomra hasznos, és így értelemszerűen helytelennek (erkölcsileg elvetendőnek) minősül mindaz, ami számomra káros, előnytelen. A gyerekek nyolc-kilencéves korukig szinte valamennyien így gondolkodnak, de nagyon sokan jóval a kilencedik életévük felett is megőrzik ezt a szintet. A posztkonvencionális gondolkodás esetén (a felnőtt lakosságnak mintegy 20 százaléka jut el idáig, a legtöbb ember a konvencionális erkölcs szintjén él), az elvek függetlenné válnak az autoritástól, és az egyén saját, belső sztenderdjeihez igazítja viselkedését. Erkölcsi gondolkodása a szociális kölcsönösség és az igazságosság elvein alapul.
Az ember azt hinné, hogy a hivatásos politikusok – egy ország gazdasági, szociális és kulturális életének felelős irányítói, egytől-egyig komoly, posztkonvencionális erkölcsű emberek. De nem biztos, hogy ez így van. Néhány évtizeddel ezelőtt, három amerikai kutató egy komoly és hatékony erkölcsöt mérő teszttel – a Kohlberg-skálával – vizsgálta a Berkeley Egyetemnek azon diákjait, akik politikailag nagyon aktívak voltak, és ülősztrájkot szerveztek az egyetem belső rendjének a megváltoztatásáért. A vizsgálat eredménye szerint a posztkonvencionális szinten gondolkodó diákok 75 százaléka aktívan politizált: résztvettek a sztrájk szervezésében és végrehajtásában. Ugyanakkor a prekonvencionális szinten teljesítő diákok – akiknek erkölcsi ítéleteit az önérdek, az egoizmus határozta meg – 60 százaléka szintén aktívan politizált! Ezeknek az erkölcsi jellem tekintetében – hogy is fogalmazzam? – fejletlen diákoknak a politikai aktivitása teljesen megkülönböztethetetlen volt a szintén politizáló, de érett erkölcsű diákokétól. A szerzők értelmezése szerint a posztkonvencionális erkölcsű politizálókat a közösség valamennyi tagjának emberi jogai inspirálták, a prekonvencionális erkölcsű politizálókat viszont kizárólag saját érdekeik – nem elhanyagolható mértékben a hatalom megszerzésének és megőrzésének vágya – vezették.
Istenem, hová kalandozott megint a tollam! Kérem az olvasót, ne engedje magát könnyelmű asszociációkra csábítani! Inkább ismét idézem a Térdszalagrend sok évszázados mottóját: Honi soit qui mal y pense: Rossz az, aki rosszra gondol.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Telefonok
Úgy látszik, nincs szerencsém. Csütörtökön egész nap egy konferencián ültem – ami önmagában is embert próbáló, de ráadásul esetenként még mentális erőfeszítéseket is tennem kellett –, és így csak este láttam neki az újságok lapozgatásának, azzal a céllal, hogy kiválasszak egy cikket, ami „reflektív indulatokat” ébreszt kimerült agyamban. A Népszava 19. oldalára hajtva, hirtelen megmerevedtem: SMEEGOL – hirdetik a hatalmas betűk – ITT AZ ÚJABB TRÓNKÖVETELŐ. Nem tagadom, belémhasított a gondolat: tessék, hát még egy van? De amikor olvasni kezdtem a cikket, megnyugodtam egy kicsit: „Már elérhető a Smeegol 1.0, a korlátozott teljesítményű és kis kijelzővel rendelkező eszközökön – például netbookokon és okostelefonokon – is futtatható operációs rendszer.” Hiszen a „korlátozott teljesítmény” még csak-csak igazolná ijedtségemet, a mondat többi része azonban világossá teszi, hogy itt valami telefonról lehet szó, bár egy olyan szóösszetételhez, melynek első tagja: „okos”, nekem mindenekelőtt a „tojás” jut eszembe, mert a feleségem mindig okostojásoknak nevezte a gyerekeinket, ha valami butaságot mondtak.
A baj az, hogy a cikket egyszerűen nem értem. Megrázom magam, és nekifutok még egyszer: „Testreszabott Smeegol-alapú operációs rendszer hozható létre a SUSE Stúdió webes felületén keresztül, emellett az egyedi igényekre szabható operációs rendszer a SUSE Gallery portálról klónozható szoftverkészülék formájában is letölthető.” Visszalapozok, hogy tényleg az általam régóta kedvelt újság van-e a kezemben, de tévedés kizárva, ez tényleg a Népszava. Akkor pedig csak egyetlen dolog lehetséges: reggel óta – nyilván az idegőrlő konferencia hatására – elfelejtettem az anyanyelvemet! Megnézem az oldalon található másik cikket, amely Az emberarcú robot reményteljes címet viseli: „Az Android egy Linux alapú, nyílt forráskódú operációs rendszer okostelefonokhoz, amelyet úgy alakítanak át, hogy képes legyen problémák nélkül kezelni a mobil eszközök integrált hardvereit (érintőképernyős WiFi, HSDPA, Bluetooth stb.).” Beismerem az olvasónak, hogy ebben a mondatban a „satöbbi” idegesít a legjobban: ez a kiművelt hírlapíró még tucatszám tudná sorolni, de a laikus olvasónak ennyi is elég.
Persze, tudom, hogy valamiféle különleges telefonról lehet szó, de tréfán kívül: ennél többet képtelen vagyok percipiálni! Ennyire elszaladt az idő fölöttem? Pedig milyen büszke vagyok rá, hogy a jó öreg Hermes média már évek óta a pincében porosodik, mert én már számítógépbe írom a cikkeimet! (Az írógépem sokáig annyira hiányzott nekem, hogy a fiam megígérte: telepít egy szoftvert, amely a billentyűk használatakor az írógép kopogását imitálja.) És van mobiltelefonom is! A derékszíjamhoz erősített tokban hordom, és mindig büszke vagyok rá, amikor megszólal – kivéve legutóbb, amikor éppen az előadásom kellős közepén tette ezt velem. Ijedten néztem körbe, mi történhetett, és csak a hallgatóim kuncogásából ébredtem rá, hogy a zavaró zaj forrása saját magam vagyok. Bár SMS-ezni nem tudok, egészen mostanáig úgy éreztem: már csak az e-mailezésben itt-ott fellelhető technikai hiányosságaimat kell kiküszöbölnöm, és lényegében „up to date” leszek.
Egyszóval, technikai felzárkózásom reménye hiú ábránd volt csupán. Ma is emlékszem, mennyire boldog voltam, amikor 1954-ben megkaptuk a telefont. A kérelmünk már évek óta a VII. kerületi Tanácsban pihent, és soha nem is gondoltuk komolyan, hogy egyszer a vágyunk valósággá válhat. Hát még, amikor az R-betűnél felnyitottam első telefonkönyvünket, és benne ott állt: Ranschburg Zoltán (így hívták édesapámat), 7. ker. Szövetség u. 38. II. em. 3 – 229-524. Úgy éreztem, egészen európai családdá váltunk. Persze, nem tartott sokáig az örömöm: éveken át az egész ház hozzánk járt telefonálni! De még harminc évvel később, a nyolcvanas évek elején – amikor már kétgyermekes meglett családapa voltam – a Wallenberg utcai bérházban még mindig olyan telefonunk volt, amely a kapualjban felszerelt hatos elosztóról működött (működött?), és mi csak akkor tudtunk többé-kevésbé sikeresen telefonálni, amikor a ház lakóinak a fele nem tartózkodott otthon. Emlékszem rá, a televízióban akkor ment A klinika című német sorozat, amelynek egyik epizódjában a főhős sokáig habozott, hogy telefonáljon-e a szerelmének. Leemelte a kagylót, aztán az asztalra tette, hosszan töprengett, majd nagyot sóhajtva tárcsázni kezdett. Én meg kajánul megjegyeztem, hogy a produkció most lebukott: a színész tárcsázott, pedig nem is emelte a füléhez a kagylót! Honnan tudta, hogy van benne vonal?
Mindez „tegnap” történt: alig huszonöt éve. Most meg a derekamon a mobil, és lassan meg sem rezdülök, amikor az utcán hangosan beszélő, magányosan sétáló emberekkel találkozom: már tudom, hogy nem elmebetegek, csak a fülükben hordják azt a kütyüt, amely a markukba rejtett telefonból a hangot hallószervükbe szállítja. A cikkeket azonban tényleg nem értem. Vajon a Népszava olvasói értik ezeket? Valószínűleg nagyon sokan nem, de ezt egészen jól elviselik. Megszokták: manapság bármelyik lapot üti fel az ember, mindig talál benne néhány írást, ami többé-kevésbé – néha meg teljességgel – érthetetlen!