Fidesz, populizmus és a harmadik út

A tegnapi napot többnyire a populizmus fogalmának meghatározásával töltöttem, mert erről a témáról írtam egy kis tanulmányocskát az angol nyelvű blogomban. Felsoroltam egy sor nemzetközileg elfogadott definíciót, és konklúzióként egyetértettem Debreczeni Józseffel: „szilárd meggyőződésem, hogy az elmúlt évek magyar politikai főszereplőiről általánosan elterjedt 'egyik kutya–másik eb' szemlélet merőben hamis.... A tények alapján ugyanis napnál világosabb, hogy az elmúlt években Orbán Viktor és pártja jelenítette meg Magyarországon a populista alternatívát, akivel szemben Gyurcsány Ferenc a parlamentáris politikát képviselte, illetve védelmezte.”[1]


Populismo - Forrás: flickr.com/zinov

A cikk megírása óta felfedeztem még egy-két említésre méltó dolgot a populizmusról. Különösen tetszik nekem az a megközelítés, amelyről Debreczeni nem beszél, hogy a populista ideológia kulcsproblémája a modernizáció és a polgárosodás. Ha erre koncentrálunk, akkor már helyben is vagyunk. Gyurcsány modernizációs kísérletei és polgárosodási törekvései, Orbán üres „polgári” szólamaival szemben, úgy látszik majdnem törvényszerűen hozták magukkal Orbán és a Fidesz populizmusát.

A populizmus vagy azokban az országokban vált komoly szellemi áramlattá, ahol az egymást követő rendszerváltozások nagy megrázkódásokat okoztak, vagy azokban az országokban, ahol a társadalom éppen modernizáció előtt áll. Tehát ebben a tekintetben sem meglepő a populizmus megjelenése Magyarországon.

A populizmus másik fontos jellemvonása az úgynevezett harmadikutasság. Mint tudjuk, a harmadikutasság komoly szellemi tényezőként jelent meg a magyar politikai gondolkodásban, és mint Vásárhelyi Mária kutatásaiból láthatjuk, még ma is masszívan hat még a legfiatalabb korosztályokra is. Ezekből a kutatásokból kiderül, hogy a kapitalizmus népszerűtlen a fiatalok körében, helyette a régi harmadikutas elképzeléseket kedvelik. Abban, hogy a fiataloknál egyáltalán felmerülnek effajta elképzelések, abban a Fidesz is ludas. Vásárhelyi szerint a „Fidesz már nem csupán a rendszerváltás anomáliáit kritizálja élesen, valójában a rendszerváltást mint a társadalmi progresszió útját tagadja, és egy újabb, minden eddiginél veszélyesebb illúziót próbál elhitetni az emberekkel. Nevezetesen azt, hogy létezik egy harmadikutas fejlődés, amely se nem szocializmus, se nem kapitalizmus: egy fájdalommentes és igazságos, sajátos magyar út” (kiemelés tőlem).

A Fidesznek nem kellett messze mennie, hogy újra megtalálja a harmadikutas megoldást, ugyanis ez a közgazdász-szociológus Wilhelm Röpke által bevezetett koncepció Magyarországon már a negyvenes évek elejétől fogva ismert és bizonyos intellektuális körökben elfogadott volt. Ami Röpke elképzeléseit illeti a harmadik útról, azt hiszem Révész Sándornak van igaza, hogy Röpkét „sokkal könnyebb félreérteni, mint megérteni”. (2) Az ellenben biztos, hogy Röpke harmadikutas megoldása a világ bajaira leegyszerűsítve valóban úgy került a mindennapi politikai diskurzusba mint valóságos lehetőség a kapitalizmus és a szocializmus között. Némelyek egyedi magyar utat szeretnének találni. Bizonyos szempontból fellelhető volt ez az elképzelés 1956-ban is, az akkori intellektuális vezetők gondolkodásában. Lásd a gazdasági és a külpolitikai terveiket.

A rendszerváltáskor is előbukkantak hasonló elképzelések Magyarország jövőjével kapcsolatban: semlegesség és valami közbülső gazdasági rendszer. Révész Sándor idézi ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban az MDF 1988. szeptember 3-i alapítólevelét. Az MDF „elutasít minden olyan társadalmi formát vagy szerveződést, amelynek léte a monopóliumokra, az állampolgárok, a nép függőségére, kiszolgáltatottságára és kizsákmányolására épül, jelentkezzék az akár a magántőke, akár a totális állam képében” (kiemelés tőlem). (3)

Orbán Viktor a harmadikutasságot valószínűleg az anyatejjel szívta magába, mivel úgy érzem, ennek a teljesen irracionális, megvalósíthatatlan gazdasági és politikai elképzelésnek nagyon mély gyökerei vannak Magyarországon. Ehhez még hozzá kell tennünk azt a kádárista harminc évet, amelyben a „gondoskodó állammal” szemben támasztott elvárások szerves részét alkották a létező szocializmusnak. Sőt ez volt az esszenciája, a mentsvára. Amíg az állam biztosítani tudott egy bizonyos életszínvonalat, azt az ellátást, amelyet az emberek megköveteltek a rezsimtől, addig a rendszer biztonságban érezhette magát. A rendszerváltástól a magyarok leginkább gazdasági fellendülést, saját életkörülményeiknek a javulását várták. És helyett jött a létbizonytalanság, a munkanélküliség, és bizonyos rétegeknél a mélyszegénység. Vásárhelyi Mária megemlíti egy félmondatban, anélkül, hogy pontosan megnevezné, miről is van szó, hogy azt, amit a rendszerváltás hozott, „nem sokra értékeli a közvélemény.”

Természetesen Vásárhelyi itt a demokráciáról, a szabadságról beszél. Van egy kedvenc történetem arról, hogy még a tanult rétegek talán nagy többségének is mennyire nem jelentett semmit a demokrácia és az egyéni szabadság. A rendszerváltozás után első alkalommal látogattam Magyarországra, és mást sem hallottam, mint panaszokat. Ezért aztán megpróbáltam felhívni a figyelmet arra, hogy eljött a szabadság, demokrácia van, és ez milyen óriási ajándék. Láttam, hogy mindez egyáltalán nem győzte meg a társaság tagjait. Gondoltam, előállok egy kézzelfoghatóbb példával. Valahogy így kezdtem: „Mondjuk, pártot akartál volna alapítani....” Mire a társaságban lévő főorvos úr félbeszakított: „De nem akartam!” És ugyancsak orvos lánya büszkén mosolygott. Az arcára volt írva: „Látod, milyen okos apukám van!”

Még ha a magyar nép többsége nem is érti a gazdasági élet komplikált folyamatait, azt azért, gondolom, mindenki tudja, hogy a portéka értékesítéséhez vevőkre van szükség. Orbán sem tudta volna „eladni” a populizmust, ha nem lenne rá vásárlóközönség. De látjuk, hogy van. Sőt! Amire nincs vevő, az éppen az a modernizáció, amiről Gyurcsány Ferenc vagy Bajnai Gordon beszél. És amint Vásárhelyi tanulmányaiból kitűnik, még a huszonévesek körében sincs. Nekik ugyan fogalmuk sincs Röpkéről, a harmadik útról vagy akármi másról, de ott vannak a Kádár-korszakban felnőtt szülők és a Fidesz.

Csak abban lehet reménykedni, hogy az álmok világának hamarosan vége lesz. Az ébredés valószínűleg fájdalmas lesz, de azt hiszem, elkerülhetetlen. A világ ugyanis nem a magyar harmadikutasok kénye-kedve szerint működik.


(1) Debreczeni József: Arcmás. Budapest, Noran-Libro, 2009., 225. old.
(2) Révész Sándor: Antall József távolról, 1932-1993. Budapest, Sík, 1995., 57. old.
(3) Révész, 54 old.


Zénó
hozzászólása (december 29, 13:11)
:

A magyar jobboldal populistái már a két világháború között is lázasan keresték a "harmadik utat", ami nagyon magyar, és csak a miénk. Az út, amelyre akkor léptünk rá, nem tudom hányadik volt, de elég magyar, és tudjuk, hová vezetett. Aztán a szocializmus út-jára léptünk (kádárosan), és bár nem voltunk egyedül azon az úton, és magyarnak nem, rögösnek annál inkább mondanám, azért valamire jutottunk. Azon az úton mi tudtunk leginkább haladni.
Aztán jött a szabadság, és megint elkezdtük keresni az utunkat. A jobboldal, az akkori MDF - ahogyan a cikkben olvasható - megint csak a sajátosan magyar harmadik utat igyekezett egyengetni a magyarok számára, kevés sikerrel. Aztán beléptünk az Unióba, és gondolhattuk, hogy ezzel sínen (úton) vagyunk.
És akkor most megint a populizmus, megint a harmadik út emlegetése, itt és most, Európában. Mit nekünk globalizáció, járjunk mi csak külön úton, ami csak a miénk! Hogy ez mekkora anakronizmus, azt nem is igen lehet kifejezni. Totális, mondjuk.
Ha az egész ország alatt olaj lenne, talán legyinthetnénk a világra. De nincs.
Csak Orbán Viktor van, meg az ő csodatevő (cipollai) képessége. Elég lesz-e?