Hont András már csak tudja!
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2014. január 13. hétfő, 05:10
Hont András írt, bár ez a szó, a jelen esetben, csak némi eufémizmussal használható. Hont láthatóan frusztrált. Mi idegesíti? Az, hogy a végén még megállapodnak az ellenzéki pártok. Ezek neki ne állapodjanak meg, mert ezek – s itt barokkos jelzőhalmozás következik: falhoz csapottak, sárba tiportak, agyagba döngöltek, tönkretettek, széjjelszedettek, atomjaikra bontottak, hazavágottak, elpáholtak, összevertek, fölaprítottak, ledaráltak, széttrancsírozottak, kiröhögöttek, megszégyenítettek, agyonalázottak – ugyanazok. (Megér pár szót a dühkitörésnek is értékelhető jelzőtolulás is, mert a szerzőről szólnak. Mi a fontos számára, és mi nem. Nos, neki például nem fontos körülmény, hogy milyen gátlástalan, antidemokratikus, destruktív politikai erőtől szenvedett vereséget akkor a baloldal és a liberálisok, akik persze kritizálhatók, de normális demokráciában a bukásuk nem jelentette volna a „dögvész” ránk törését. Az pedig, hogy a „dögvész” ránktört a Fidesz képében, mégiscsak a Fidesznek köszönhető, neki is kell tehát megköszönni. Nem fontos Hontnak, hogy a Fidesz destruktív, antidemokratikus és gátlástalan mivoltát amúgy pontosan lehetett látni már 2010-ben is, pontosan lehetett tudni már akkor is, hogy nem lehet olyan szempontok alapján pepecselni a pártpolitikával, mintha normális demokráciában készülne leváltani egyik demokratikus erő a másikat, igaz, Hont nem azok közé tartozott, akik látták.* Még ma sem azok közé tartozik.
És mi fontos a számára? A jelzők beszédesek. Az, hogy „ugyanazok”. Noha nem teljesen ugyanazok, másrészt nem akkor és úgy ugyanazok, de ez Hont féle „cizelláltsággal” már nem érzékelhető különbség. Nem, sem a cél, sem az ok nem lényeges, a megvertség a fontos: aki lenyomott, lealázott, agyonvert, hogy mer nem elpusztulni! Az ilyen „félázsiai népséget” az erő kultusza jellemzi, ehhez kell igazodni. Itt a vereség nem egyszerűen következmény, hanem szégyen. Akivel ez megtörténhet az lealázandó, az stigmát visel. Ezek errefelé a kulturális bevésődések.
Mégis, kinek is címzi Hont András újságíró-állampolgár felháborodott üzenetét, hogy nincsenek itt más pártok, amelyek jobbak, nagyobbak, erősek? Mégis kinek a dolga új pártokat csinálni, ha nem az állampolgároké? Miért is nem csinált új és jobb, erősebb pártot például Hont András állampolgár? Ki akadályozta ebben? Ki akadályozta, hogy aktivistaként, tagként, vezetőként politikus, sőt jobb politikus legyen? Ha erre a kérdésre meglesz a válasz, akkor majd megoszthatná velünk. Akkor talán érteni fogjuk, hogy kivel lehetett volna lecserélni azokat, akik vannak. Addig viszont az ilyen kirohanások megmaradnak az infantilis hőbörgés szintjén.
Karácsony Gergely, Hont András és Tóta W. Árpád a szárszói találkozón – szarszoitalalkozo.hu
Hont szerint az ellenzéki pártok a baloldali szellemi elit hosszas zsarolásának tesznek eleget, amikor „összeállnak”. Á, dehogy a Fidesz egyoldalúan elfogadott, ciklus közben bevezetett választási törvénye jelent ilyen kényszert, amely egyfordulós választást vezetett be, miközben fenntartotta az egyéni képviselői rendszert is! Ő ilyen földhözragadt szempontokkal nem foglalkozik. Mondjuk azzal a kérdéssel, hogy mi van akkor, ha nem „állnak össze”? Ez miért volna jobb neki, ha szerinte együtt is meg külün-külön is „ugyanazok”? De Hont nem indokol, csak kinyilatkoztat. Szerinte „ennek a násztáncnak” nincs köze a politikához, a szavazókhoz, ahhoz a kérdéshez, hogy miként győzhető le, haladható meg a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Szerinte pusztán „egy értelmiségi-érzelmi körnek nyújtott elégtételről van szó”. Hogy miért lenne ez fontos szempont a pártok mindegyikének, úgy tűnik, szerinte nem szorul igazolásra. De osztom azt a nézetét, hogy, „mindenkinek joga van kifejteni a véleményét, és eközben irtózatos hülyeségeket beszélni”.
Hogy mi fáj Hontnak pontosan, nehéz megállapítani. Egy dolog biztosan nem, az, ha az Orbán-rezsim marad, mert az ő gondolatmenetében erre vonatkozó igénynek és megoldásnak a nyoma sem fedezhető fel. „Fontosabb” szempontok munkálnak benne. Például a Gyurcsány-fóbiája, amely most ismét heveny állapotba került, nagyjából itt akad el a tű a lemezen. Miközben felrója, hogy azok, akik összefogást sürgettek, el sem gondolkodtak, hogy mi miatt lett kétharmad (hogy szerinte mitől lett, szintén kimarad az irományból, üresen koppan a panel). Miközben ő tényleg nem gondolkodik el azon, hogy jelenleg milyen rendszerben él, hogy ennek semmi köze nincs ahhoz, amit demokráciának neveznek, s ebből milyen következtetések vonhatók le.
Hont fő problémája a „baloldali elit”. Nekem erről a kötcsei beszéd ugrik be: „nem egyszerűen arról van szó, hogy egyfajta kormányzati leszereplés következett be a baloldalon, hanem a kormányzati leszereplés egyúttal diszkreditálta a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösséget is” – ez volt Orbán szövege, és erre hajaz Hont levezetése. Kissé diffuz példákkal igyekszik igazolni, különböző „rettenetességek” felsorolásával a szerinte „kiszuperált reformértelmiség ámokfutását”, akik „senkit nem tolerálnak, aki nem pontosan olyan, mint ők”. Például „ha Sólyom László bírálja az alaptörvényt, akkor nem az ebben rejlő lehetőséget látják, hanem rikácsolni kezdenek, hogy ’hol volt Sólyom, amikor a gárda avatott az ablaka alatt’.” (Amúgy tényleg, hol volt? És miért is nem lehet végiggondolni, hogy ha mondjuk nem nézett volna át rajtuk, ugyanitt tartanánk-e?) Nem tűnik fel neki mindebben az önellentmondás, hogy éppen – használjuk az ő szavát – „rikácsolva” elmúltnyolcévezget, ahelyett, hogy a mai helyzetet racionálisan értékelné, és észrevenné a lehetőséget a közös ellenzéki fellépésben. Nem érti, mi a baj azzal, ha szárszói „gerontokráciát” emleget ő maga is, és ezt az érintettek kikérik maguknak. Vajon érti-e, miért ciki például azon vihogni, hogy valaki szemüveges, kopasz vagy biceg. (Mellesleg az agyi öregedés nem mindenkinél következik be. Vannak olyanok is, akiknél soha, másoknál meg már életük delén.) Ő nevezheti „megzakkant nagynéni”-nek azt az embert, aki nem az ő szája íze szerint mond kritikus véleményt a neki szimpatikus ellenzéki politikusról, de az illető kifejezetten a nyilvánosságnak szánt levelét megjelentetni, az maga a borzalom. Ahol nem az ő ízlése szerint írnak, ott siratóasszony-kórus működik (természetesen rólunk, a Galamusról van szó). Olyan egyszerű ez, mint a faék. (Utaljunk rá, ha már felvetette a kétharmad okait, hogy a Fidesz kommunikációja által megteremtett pszichózis eredményességébe jócskán besegített a pártatlanságot a nihilizmussal felcserélő sajtó is – benne maga Hont András –, amely azt hiszi, lehet középen állni a demokrácia játékszabályait tisztelő és az antidemokratikus politikai erők között.) Ezen az attitűdön tehát már nem lepődhetünk meg, ezzel szemben azon én például meg vagyok döbbenve, hogy ivarérett újságíró komolyan azt hiszi, hogy a pártpolitikát, sőt pártok szövetségi politikáját néhány értelmiségi vagy akár a holdudvar formálhatja kívülről, s nem nagyon is kézzelfogható pártlogikák, érezhető választói nyomás vagy akár felismert érdekek határozzák meg. A közhangulatot, a közbeszédet valóban alakítja a véleményformáló értelmiség, a sajtóorgánumok, különböző nyilatkozatok, de meg nem erőszakolhatja. Kétségtelen, hogy ma már a Galamus is formálja a közbeszédet. Nyilván nehéz lehet elviselni, hogy már nem ural el mindent a közélet dolgait és szereplőit – függetlenség címén – nihilista és nyegle módon lekezelő stílusban írt ún. kritika, mert van alternatívát jelentő szemlélet és gondolkodásmód is.
A másik dolog, ami valódi rejtély számomra, hogy az ambiciózus és magára állítólag sokat adó portál, a hvg.hu hogy hozhat nyilvánosságra egy ilyen, pusztán a zsigeri gyűlölködést megjelenítő, semmi másról, mint a sértegetésről szóló irományt, amely a saját tisztánlátó és tisztességes, egyedi nyelven író állandó szerzőjüket, Tóta W. Árpádot is az említett nyegle stílusban intézi el. Így nehéz lesz a Fidesz nyakába varrni a közbeszéd és a köznapi érintkezés elsilányosodását és eldurvulását.
Sokan mondják majd, tudom, hogy minek energiát fektetni az efféle irományok elemzésébe. Csak hát a méregtelenítés aprólékos és sziszifuszi munkája nem takarítható meg. Ez is szükséges ahhoz, hogy a dolgok végül a helyükre kerüljenek.
* Lásd a Magyar Narancs 2010-es választási sorozatában közzétett cikkét: Önámító, hamis, félrevezető – Mihancsik Zsófia MSZP melletti érveiről. (Az írás a Kire szavazzunk? című írásra válaszol.)
