rss      tw      fb
Keres

Tisztaságos pihenő




Jellemző, hogy miközben például Bokros Lajos az Élet és Irodalom hasábjain „A magyarországi gazdaság- és társadalomfejlődés újabb zsákutcája és a még mindig lehetséges modernizáció alapvetése” című nagyívű írásával veteti észre magát, az ifjú kereszténydemokraták azzal akarnak kitűnni az országgyűlési választások közeledtét jelző politikai túlhabzásból, hogy nekimennek Marx Károly szobrának, és, hogy politikai akciójuknak valami ésszel felfogható oka is legyen, kimazsoláznak Marx hatalmas életművéből néhány – a maga korában merőben más társadalmi-történeti kontextusban állott – mondatot, továbbá Marx nyakába varrják egyes követőinek bűneit.


Szomorú, hogy a jövő nemzedék e szépen fésült képviselői ennyire sekélyesen gondolkodnak világról, egyetemi autonómiáról, és általában arról, mi is a politika szerepe. A megfontolásra érdemesség mint olyan, láthatólag meg sem karcolja rideg szellemüket.


Egyikük egy ma reggeli tévéműsorban a Marx szobráról szóló vitában a műsorvezető által ellenpéldaként felhozott Horthy-szobor kapcsán Horthy árnyalt megközelítését ajánlotta, de megtagadná tőlünk annak jogát, hogy ugyanezt tegyük Marxra nézve is, holott Marx mégiscsak egy világnagyság, míg Horthy, már bocsánat, csak egy jól öltözött dalia volt, akinek személyes (!) történeti felelőssége a huszadik század első felének magyar katasztrófáiban megkerülhetetlen, és – némi jóindulattal – szépíthető ugyan, de el nem tagadható.


Hogy csak egy példát hozzak: napjainkban emlékezünk a magyarországi németek második világháborút követő kitelepítésére, az ünnepségeken az egyébként Horthyt gyengéd elnézéssel kezelő kormánypárti politikusok jelentős túltengése mellett, miközben mérvadó kutatások szólnak arról, hogy a kitelepítésekhez vezető folyamat egyik jelentős kiváltó oka, a volksbundista szervezkedés többek között a Horthy-korszakot mindvégig jellemző nagynemzeti magyar nacionalizmusra vezethető vissza (habár van olyan nézet is, amely szerint a sváb parasztok a Volksbundba inkább gazdasági érdekből léptek be, tagságukért cserébe ugyanis földet reméltek a háború befejezése után, nota bene Ukrajnában).


Abban nem nagyon van vita a téma kutatói között, hogy, miközben az egymást követő (Horthy által kinevezett) magyar kormányok egyaránt korlátozták a magyarországi németek etnikai jogait, a magyar katonák megkímélése érdekében lelkifurdalás nélkül járultak hozzá, hogy a Wehrmacht és a Waffen SS Magyarországról sorozzon be ún. népi németeket.


Visszatérve Marxra, nem gondolnám, hogy éppen az ifjú magyar kereszténydemokratáknak kellene eldönteniük, illendő-e szobrának állnia egy magyar egyetemen. Ha mégis minden áron ki akarnak tűnni valamivel, ugyan intézzék el inkább, hogy nagy példaképük, Morus Tamás után (Utópia) Magyarországon se legyen „bormérés, sörház, bordély, züllésre alkalom, bűntanya, játékbarlang”, hanem „mindnyájan az állandó hasznos munkálkodásra és tisztaságos pihenőre” ügyeljünk!