Emlékhely




Magyarország történelme nem bővelkedik olyan eseményekben, amelyek emléke joggal melengethetné honfiúi kebelünket. Gondolok itt arra a kevés, a sors kegyéből általunk megnyert csatára, amelyek helyszíne napjainkban emlékhelyként szolgál. Ilyen emlékhelyeket szívesen látogat az ember, ha épp arra jár, mert a hétköznapok egyre ocsmányabb légköréből pár pillanatra kiszakíthatja az emlékezés. Így voltam én a pákozdi emlékművel. Felemelő érzés volt végignézni a kiállított emlékeket, körbetekinteni a dimbes-dombos tájon, lenézni a Velencei-tó vizére. Szép a táj, szép az emlékezés. Múltkoriban, arra jártunkban újra elindultunk a kanyargós úton. Egyszer csak valami rettenet bukkant fel az egyik kanyarban. Valami Makovecz-jellegű, koszlott varnyúra hajazó építmény, amelyről kiderült, hogy a doni magyar hadsereg elesett harcosainak emlékhelye. Nekem az ellen semmi kifogásom nincs, hogy a „hősi halottaknak” emléket állítsanak, de valami férges lelkű szerencsétlennek juthatott csak eszébe, hogy ezt a rémséget pont oda biggyessze, ahol az emberek egy ritka győztes csatánkra kívánnának emlékezni.


Van fővárosunkban egy tér, amely a nevét azért kapta, mert ott rombolták le a Habsburg-elnyomás szimbólumának tekintett Új épületet. Ez a momentum jelképezte népünk számára a szabadság eljövetelét. És most újra vannak férges lelkű szerencsétlenek, akik erre a térre is beszivárogtatják beteg ideológiájuk még betegebb termékeit, a Horthy-mellszobor után most épp a német megszállás „emlékművét”.


De ha ezt tűrjük…