Vállára venni nem bolond – Orbán válaszleveléről
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2014. január 23. csütörtök, 05:42
„Tekintettel arra, hogy a sokat szenvedett magyarországi zsidó közösség sorsát kormányom mindig is szívén viselte…” – ezekkel a szavakkal kezdődik a miniszterelnök levele a zsidó vezetők kérésére, hogy a kormány ne állítsa fel a német megszállás emlékművét. Majd nyilvánvaló hazugságokkal folytatódik, hiszen Magyarországot a „kölcsönös tisztelet, egymás megértése” és a „közösségek együttműködése” világaként mutatja be. Nincs olyan szöveg, amelyet függetleníteni lehetne attól a társadalmi-politikai környezettől, amelyben született, ez sem ilyen. A NENYI óta tudjuk, hogy Orbán rendszere hazugságra épül, hazudik a múltról, a jelenről és a jövőről egyaránt, sőt, még a saját hazugságaiban sem konzekvens, hazudik önmagáról is. Jelen esetben egyszerre hazudik a magyar antiszemitizmus múltjáról és jelenéről. Amikor azt állítja, hogy országunkban együttműködnek a közösségek, akkor azt hazudja, hogy nem léteznek kibékíthetetlen ellentétek a szélsőjobboldal rasszista képviselői és a zsidók, cigányok, melegek és egyéb a mai Magyarországon támadott kisebbségi közösségek között. Orbán Viktor mondataiból az derül ki, hogy pontosan azért kell felállítani ezt az emlékművet, mert ebbe az együttműködésbe illeszkedik. (Lásd az első bekezdés utolsó mondatát.) Azt állítja tehát, hogy a megszállás emlékműve az egységes, homogén Magyarország leigázásának állít emléket. Ez persze két értelemben is hazugság. Az egyik, hogy a Wehrmacht nem igázta le Horthy Magyarországát, s az egyáltalán nem állt ellen szövetségesének. A másik hazugság ennél még nagyobb, és a jelent tekintve sokkal fontosabb: Horthy Magyarországa, ahogyan Orbáné, is az elnyomás, a nyomor, a kiszolgáltatottság és az antiszemitizmus országa volt, mindezt az úri osztályok a saját érdekükben mindenáron igyekeztek fenntartani, nyugodtan mondhatjuk, mindez az ő érdekeiket szolgálta. A háború alatt aztán egyre szörnyűbb formát öltöttek, és a magyar törvényhozás, a militarizált, feltétlen engedelmességre nevelt magyar közigazgatási apparátus és a magyar csendőrség tömeggyilkosságot követett el. Kit szimbolizál hát az emlékművön Gábriel arkangyal? Nincs olyan tisztességes történelemértelmezés, amelynek alapján 1944-ben el lehetne helyezni az emlékmű figuráit. Inkább tűnik valószínűnek, hogy ez a kompozíció a jelenről szól. Ugye emlékszik mindenki, hogy a Kerényi-féle giccsparádén a lovas rendőr által legyilkolt angyal az orbánizmus híveit szimbolizálta? Az egyszerű angyal azóta arkangyallá nőtte ki magát, s ma már egy egész rendszert testesít meg, a „Nemzeti Együttműködés Rendszerét”. A sas pedig, ebben az összefüggésben, az Orbán Viktort támadó külföldi hatalmakat (az Európai Uniót és az Egyesült Államokat?) szimbolizálja. Orbán Viktor tehát nem egyszerűen történelemhamisítást követ el, hanem önmagának akar emlékművet állítani.
Illusztráció az Alaptörvény díszkiadásához – MTI
Erre utal az is, hogy országunk pillanatnyi miniszterelnöke igen érdekes megfogalmazást használ, amikor az általa védelmezett emlékművet vitathatatlannak és magától értetődőnek tekinti: „az áldozatok emléke felé tett főhajtás” nem igényel magyarázatot – írja. Valaki előtt fejet hajtani mindig is a hatalomról való lemondást jelentette, s jelenti ma is. Aki megteszi, az elismeri alárendeltségét – az áldozatok előtt fejet hajtani azt jelenti, átadjuk magunkat nekik, azt jelenti, hogy szenvedéseiket a sajátunknak fogadjuk el. Azt jelenti, lemondunk mindenféle önmentegetésről, hogy elvállaljuk a felelősséget mindazért, amit tettünk. Orbán Viktor azonban fél az áldozatok elé állni és átadni magát nekik, fél, mert most is képtelen felelősséget vállalni, ahogyan soha, egyetlenegyszer sem tette még meg, amióta politikus. Nem áll elébük és nem hajtja meg magát, pláne nem ereszkedik térdre előttük, mint Willy Brandt tette. Orbán Viktor csak biccent feléjük. Willy Brandt elvállalta a felelősséget, Orbán Viktor épp ellenkezőleg, azt mondja, hogy a „magyaroknak” nincs közük a szenvedésekhez és a tömeggyilkosságokhoz. Az idézőjel azért indokolt, mert akik ki akarják sajátítani a magyar identitást, akik szerint senki sem (igaz) magyar, aki nem antiszemita, nem veti meg a cigányokat, nem utálja a melegeket és nem veri a nőket, azok csak idézőjeles „magyarok”. Ez az identitás nem az enyém, és senkié sem, aki tisztességes ebben az országban.
Orbán Viktor levelének utolsó bekezdése is érdekes. Tipikus fideszes kommunikációs csalás, amikor arról biztosítja a zsidó közösséget, hogy visszautasít minden kísérletet, ami napi politikai spekulációvá silányítaná az emlékmű ügyét, ezért megépítteti. Vagyis, éppen azért építteti meg, mert azt kérik tőle, hogy ne építse meg. Mindezt úgy adja elő, mintha a „tisztelet kultúrája” irányába tett lépés lenne, amit bizonyára úgy kell érteni, hogy jó lenne, ha a zsidóság végre megtanulná tisztelni őt, Orbán Viktort.
Orbán Viktor levele egyértelműen elutasító, körmönfontan és a mellébeszélés művészetében jártas politikusként azt mondja a soá áldozatainak és leszármazottaiknak: „Azt hiszitek, hogy megmondhatjátok nekem, mit tegyek, és mit ne tegyek? Mit képzeltek ti magatokról? Tanuljátok meg végre, hol a helyetek!” A levél tipikusan orbáni, a felszínen mézes-mázos, tartalma azonban merev, kizárólagos és engedelmességet követelő. Ő az az ember, aki
Szívére veszi terhünk, gondunk.
Vállára venni nem bolond…
[…]
S ha most tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is múlt. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.
