Levélváltás




A napokban egy páratlanul szellemes-kellemes e-mailt kaptam egy antikváriumtól. Íme a rövidített, betűhív szöveg:


Kedves László!


Az ügyfélszolgálatos kollégáimmal esténként gyakran játsszuk azt, hogy kitaláljuk, hogy egy Ember a neve alapján mivel is foglalkozhat, mi a munkája? Illetve megtippeljük az érdeklődési körét abból, hogy milyen típusú könyvet rendelt az elmúlt időszakban.


Tegnap kipörgettem az Ön nevét és le mertem volna fogadni, hogy Ön valamilyen vezető beosztásban dolgozik, vagy valamilyen tudományos, kutatási szektorban dolgozik...


Aztán az adatlapját nézegetve rádöbbentem, hogy Ön még semmit nem rendelt Tőlünk, ami a további találgatást megnehezítette! (Ez nekem elég nagy égés, mert én vagyok a cég marketingese – a kollégáim meg kinevettek...)


Ne haragudjon kedves László, de meg kell tudnom, mi lehet a baj! Úgy érzem valamit rosszul csinálok. Ezt egyszerűen nem tudom elhinni!! Talán elfelejtett minket? Vagy jobbat talált? Mivel regisztrált, Ön beletartozik a társadalom felső 2 százalékába.


Ön könyvszerető ember. Attól tartok: velünk van a baj!


De most jön a lényeg, amiért most írok Önnek!


Fogadtam a kollégáimmal, hogy ráveszem az első vásárlásra!


Ők nem tudják, de módomban áll adni Önnek egy kuponkódot, amivel postaköltség mentesen vásárolhat egy alkalommal.


Baráti üdvözlettel...



Egy ilyen kedves levelet nem hagyhattam válasz nélkül. Ezért és hogy nehogy maradi maradjak, nyílt levéllel fordultam az illetékes antikváriumhoz. Íme:



Kedves Hölgyem/Uram!


Igen nagy megtiszteltetés számomra, hogy tegnap nyilván a szabad idejüket arra áldozták, hogy szerény nevemet kipörgessék. E nem várt áldozatkészségük annyira megindított, hogy történelmi jelentőségű tudományos munkámat, amelyre Önök jó filinggel tapintottak rá, félretegyem, és válaszommal Önöket, ha lehet, még elmélyültebb buzgalomra ösztönözzem. Bevezetésként el kell árulnom, hogy 96 éves vagyok, és vak. Ugyanis annak idején mizerábilis nyugdíjjal szúrták ki a szememet, tehát Önök is beláthatják, akinek kiszúrják a szemét, az megvakul. Magamról még annyit, hogy sajnos csecsemőkoromtól fogva írástudatlan is vagyok, mert a pólyában ilyesmire senkinek sem terjedt ki a figyelme, később pedig az efféle teendőkre kiképzett pedagógusok inkább a nyelvünk elleni piréz támadások elhárításán szorgoskodtak. Tehát se írni, se olvasni nem tudok, van viszont nekem egy Piros Ceruzám, aki (nem amely, pláne ami!) ír és olvas is helyettem, illetve a nevemben, szabad perceiben pedig csak úgy játszásiból kipörgeti a helyesírási hibákat a nekem írt levelekből. Csupán egyetlen frappáns példa a sok közül: mondatban történő megszólítás után méregtől izzó pirossal odavés egy vesszőt (ld. Ne haragudjon, kedves László…!), és felszólító mód esetén még egy felkiáltó jelet is. Ő még azt is tudja, hogy vonatkozó névmás elé, valamint két mondatot összekötő „és” elé is vesszőt kell kitenni.


Na de revenons a nos moutons! Az eddig előterjesztettek dacára, mint már említve lett, valóban vezető beosztásban, tudományos szektorban dolgozom. Ez természetesen nem is csoda az én helyzetemben. És ha még azt is elárulhatnám Önöknek, hogy min dolgozom! Na, jó. Önnek, de csakis Önnek, abszolúte szubrózsika, a kollégáim tudta nélkül elárulom, a perpetuum mobile nagyrészt általam kidolgozott, kifejlesztett, valóra váltott, egyedülálló modelljének végső simítgatásán dolgozom, és haladéktalanul lediktálok egy olyan levelet az én Piros Ceruzámnak, amelyben társszerzőnek kérem fel Széles Gábor tudós barátomat, hogy aztán ez év április 6-án felavathassuk, felszentelhessük páratlan-pártatlan művünket. Természetesen ez ügyben díszes kiadású könyv is készül, amelyre itt és most hívom fel szíves figyelmüket.


Megrendelésük reményében, üdvözlettel:


P.S. Egyébként már oly rég szerettem volna megajándékozni valamivel Putyin urat, ezért most Paks II. fejében meghívom a mű avatási-szentelési ünnepségére.


Szabadi László