rss      tw      fb
Keres

Mű-élmény




Nem vagyok esztéta, így azután nem tudom tudományos terminológiával megindokolni, hogy miért nem tetszenek az általában a jobboldali rezsimek idején felállított szobrok, elkészült épületek.


De nem tetszenek. Amikor először megláttam a teljes kivilágítás pompájában ragyogó Nemzeti Színházat, olyan émelygés fogott el, mintha befaltam volna egy komplett, túlcukrozott, tejszínhabos tortát. A Műegyetem előtti 56-os emlékművel nemrég szembesültem teljes valójában. Elborzasztott a Moszfilm-modell patetikus szembeszegülése – a jelek szerint valamiféle széllel. (Tán csak nem a keletivel?) Furcsa módon ekkor értettem meg a Hősök terén addig általam is furcsállkodva szemlélt fémhasábok üzenetét.


Azon még csak kuncogtam, amikor megszemléltem a Szép felelősének (Orbán megfogalmazása), Fekete Györgynek az életművét. (A neten.) Annak idején a műhelyben ennél különbeket is alkottak ügyesebb kezű lakatosok – talán sokan emlékeznek a spénen (fémforgács) hajladozó, összenyomott söröskupakokból „lombosított” pálmafákra.


De ez a mostani, angyalos, sasos izé, a timpanonjával (még jó, hogy nem székelykapu alól eseng az alak) – ez segített megérteni, hogy mi a bajom ezzel, és a giccsel általában, jöjjön akár a szocreálból, és legyen könyv, festmény, film, szobor vagy épület.


Az, hogy ordít róluk a hamisság, a hazugság. Hogy a művészet az „ünneplőbe öltözött lelkek felemelésére” való, nem pedig arra, hogy segítségével felfogjunk valamit a világból.


Szép legyen a kávéfőző meg a fotel. A műalkotás pedig döbbentsen rá az élet valamely, addig nem ismert – vagy figyelembe nem vett – aspektusára. Lehetőleg ne a közhelyek szintjén.