rss      tw      fb
Keres

Már megint




Búcsúzni kell. Már megint bezárt egy kis bolt, már megint eltűnt egy ismerős, egy ember, aki hozzátartozott a környékünkhöz. Akihez nemcsak vásárolni jártunk, akivel beszélgetni is lehetett. Találkozni más környékbeliekkel. A boltot túlzás lenne klubnak nevezni, de mégis, ahhoz hasonló szerepet töltött be.


Első menetben megvonták tőle a cigarettaárusítás jogát. Pontosabban: ő nem pályázott, mert tisztában volt azzal, hogy úgysem nyerhet. Egyebek közt azért, mert nem tudja teljesíteni, például a Nemzeti Dohánybolt méretére vonatkozó feltételeket. Aprócska üzlet volt, maximális tér kihasználással. Egyszerre legföljebb két-három ember fért be. Meg különben sem kívánt részt venni ebben a nyilvánvalóan mutyi pályázatban.


Maradtak a szerencsejátékok. Lottó, totó, kaparós sorsjegyek. Ezekből, ha szerényen is, de meg lehetett élni.


Csakhogy ugye azonkívül, hogy ma már a Nemzeti Dohányboltokban mindent lehet árulni dohánytermékeken kívül, üdítőket, szeszes italokat, édességet, kávét, újságokat, újabban lottózásra is kaptak engedélyt. A kis bolt közvetlen környékén vagy öt Nemzeti Dohánybolt működik, a tágabb környéken még három, a helyzet reménytelenné vált. Így hát úgy döntött, hogy bezár.


Egyébként a kis bolt tulajdonosa eredetileg mérnök volt, akkor váltott, amikor a rendszerváltozás után megszűnt a szakmájabelieket foglalkoztató iparág.


Egy ember pályafutása, sorsa a 20–21. századforduló Magyarországán.


Ám nemcsak a kis bolt tűnt el. Lassan kiürül maga a csarnok is, amelynek épületében a mi emberünk bérelte azt a szerény kis helyiséget.


A csarnok az egykori piac helyett épült. Nem a piac helyén, csak a közvetlen szomszédságában.


Amikor e sorok írója óbudai lakos lett, ennek több mint tizenegy éve, a csarnokban elevenen zajlott az élet. Volt négy vagy öt zöldség-gyümölcsös, valamint egy virágos stand, tej- és tejtermékek, savanyúságok boltja, játéküzlet, húsbolt. Kenyér és süteménybolt.


A hétvégeken két idős asszony, Lidike és Ilonka néni árulta a kertjében megtermett zöldségeket, spenótot, óriás uborkát, paradicsomot, virágokat. Lidike csokraiban mindig volt illatos bazsalika, ahogy ő nevezte.


A galérián ruhajavító, biotermékek, kisvendéglő, fodrászüzlet. Étkezde az utcai fronton. Pizzaárus. Zár-és kulcsbolt. Söröző.


Tavasztól késő őszig szemnek gyönyörűséges tarkaság. Színek kavalkádja. És a törzsvásárlók mindegyikének megvolt a maga kedvenc standja, amelynek tulajdonosát és alkalmazottját névről ismerte.


Kétségtelen, ez volt a főváros talán legdrágább piaca vagy csarnoka. Ámde a környék lakói mégis idejártak vásárolni, mert közel volt, mert megközelíthető volt gyalogosan, azzal a bizonyos kiskocsival, amit főként az idős nők használnak.


De idejártak fentről, a hegyen lakók is. Ők autóval. A hajdani piac helyén nem fizetős parkoló volt. Meg lehetett állni, és alaposan be lehetett vásárolni. Voltak, akik egyszerre vettek vagy harminc kiló húst.


Aztán jött a kerületi promenád-program. A csarnokot majd két évre bezárták. A parkolót megszüntették, a helyére egy semmire sem jó teret építettek. Építettek oly módon, hogy legalább kétszer föl kellett bontani a csarnokhoz közeli részen a díszkövekből álló burkolatot. A tér voltaképpen egy kősivatag, két kis füvesített műdombbal, egy kör alakú szökőkúttal, néhány paddal és néhány kocka formájú ülőkével. Nem nyújt esztétikai élményt. Nem alkalmas játszótérnek. Legföljebb arra alkalmas, hogy rövid időre a fáradt ember megpihenjen.


Viszont nem épült meg az ígért parkolóház, és mivel az autóknak nincs parkolóhelyük, a felújított csarnokot, amikor ismét megnyílt, egyre gyérebben látogatták a vásárlók.


Nem utolsósorban azért is, mert a közelében nyílt egy Tesco expressz, és egy utcával feljebb működik egy CBA.


De hát ez utóbbi már korábban is működött, ennek ellenére a csarnok virágzott.


Most viszont szemlátomást sorvad. Sőt. Pusztul.


Már nincsenek virágok, bezárt a savanyúságos, a kenyér- és süteményes bolt végképp lehúzta a redőnyt. Kong a csarnok az ürességtől. Ma mindössze egyetlen egy zöldség-gyümölcsös stand tart ki. Meg a játékbazár.


Lehangoló, elszomorító látvány.


Az ember nem érti. Vagy túlságosan is jól érti.


Ma így történnek a dolgok.


Minden a látszat.


Eurós pénzekből, mert minden abból létesül, a településeken díszterek épülnek, miközben nem építik ki a szegény negyedekben a vízvezeték- és csatornarendszert. Nem építenek az iskolákban tornatermeket, netán úszómedencéket.


Minden a látszat.


De kinek, kiknek szól?


Nekünk, civileknek bizonyosan nem.


Hacsak nem csukjuk be a szemünket. Hacsak nem járunk ebben a mi kis világunkban süketen és vakon.





Elhangzott a Civil Rádió Kávészünet című műsorában, 2014. január 24-én.