Áder és a holokausztrevizionizmus




A köztársasági elnök arra kérte a tévé- és rádióadókat, hogy a hétfői holokauszt-emléknapon este 7 órakor 70 másodperces néma gyásszal emlékezzenek a 70 évvel ezelőtti eseményekre. Közleményében többek között az alábbiakat írta:


„Hetven évvel ezelőtt, hazánk 1944-es német megszállását követően a náci helytartók és a velük kollaboráló magyar állami szervek közreműködésével beteljesülni látszott Hitler náci Németországának akarata.”
„Soha nem feledhetjük el azt sem, hogy ha a háború menete a hitleri Németország és nyilas kiszolgálói szándékai szerint alakul, a gettókba zsúfolt honfitársaink további százezreire is ugyanez a sors várt volna.”


A köztársasági elnök úr machiavellista sandaságában fogant cinikus állításai és sejtetései elképesztőek.


1) A magyar zsidók 1944-ben alapvetően a magyar társadalom évtizedek során elmélyített masszív antiszemitizmusának és a hitük alapjait eláruló keresztény milliók (jó esetben csak szenvtelen) közönyének, továbbá a magyar rendvédelmi szervek (elsőképpen is a csendőrség) és közhivatalnokok százezreinek, valamint a legitim magyar kormányzat tevőleges közreműködésének pokoli következményeként kerültek föl a halálvagonokra. A német megszállás csak az ehhez szükséges alkalmas pillanatot teremtette meg. Az Eichmann-kommandó száz főt sem elérő legénysége mindebben teljesen jelentéktelen szerepet játszott.


2) Az 1944-es év első felében Auschwitzba szállított zsidó százezrek sorsáért elsősorban a németeket és „a velük kollaboráló” személytelen „magyar állami szervek”-et felelőssé tévő nyelvezet, amely az őszi időszakról szólva viszont már a tetteseket megszemélyesítő stílusban fogalmaz, és arról beszél, hogy csak „a háború menete” szabott gátat annak, hogy a maradék magyar zsidóság sorsa ne „a hitleri Németország és nyilas kiszolgálói szándékai szerint” alakuljon, nem más, mint a magyar társadalmat terhelő felelősség lélegzetelállító el- és áthárítása. Minősíthetetlenül szemérmetlen mellébeszélés azonban az is, amidőn az Elnök úr azt a benyomást igyekszik kelteni, mintha a magyar zsidóság sorsára nézve legsúlyosabb veszélyt nem a 437 ezer embert Auschwitzba deportálni engedő, Horthy által jegyzett, legitim államgépezet közreműködői jelentették volna (akiket Áder úr a „kollaboráló állami szervek” fedőnév alá rejtve bújtatna el a mai magyar lelkiismeret elől), hanem a nyíltan is söpredékként viselkedő – és immár – hús-vér magyar nyilasok, akik azonban (bármily furcsa is ez) a megszállás utáni deportáló kormányban nem vettek részt, az őszi hatalomba kerülésük idején pedig távolról sem akarták és művelték olyan vehemensen a zsidók deportálását, mint a Horthy által kinevezett Sztójay-rezsim és hívei. Nem kevésbé elképesztő továbbá a tavaszi időszak deportációs számainak – a személytelenségi koncepciónak megfelelő – elhallgatása, miközben a nyilas brigantikhoz köthető őszi eseményeknél már említi a megmenekült százezreket. Azonos ténykezelésre vall azonban annak a sugalmazása is, mintha a tavaszi deportálás idején mindössze valamilyen hatóságműködési üzemi balesetre került volna csak sor a nemes lelkű kormányzó úr alatt regnáló rezsim tevékenységében, miközben a zsidóság ellen támadó, valóban sötét lelkű nyilasok elvileg elháríthatatlan merényletét csak a Mindenhatónak a „háború menetét” megzavaró kegyelme volt képes elhárítani. Mellesleg: a köztársasági elnök úrnak több okból adódóan is illenék fokozott figyelmet szentelnie arra, hogy a nevezett fordulatot Magyarországon és még sok más helyütt, így holokauszt nemzetközi emléknapját jegyző Auschwitz még életben lévő rabjai számára is, a szovjet Vörös Hadsereg hozta el.


3) Külön is arcpirító a „beteljesülni látszott” szófordulatot alkalmazó nyelvpolitikai zsonglőrködés. A fentiekben jelzett történelemhamisító célokat is szolgáló szerepe mellett arcátlanság e szókapcsolat használata azért is, mert miközben nem tagadja, hazug módon elhallgatja, hogy a magyar társadalom döntő többségének a holokauszt 1944-es fejleményeibe való lelkes bekapcsolódására nem elsődlegesen német nyomásra került sor, hanem a nácikkal szoros elvi-ideológiai egységben formálódó magyar nemzeti vágyak természetes folyományaként. Emlékezzünk rá, Horthy Miklós mindig is büszkén hirdette, hogy ő nevéhez kötődik Európa első zsidótörvénye (az 1920-as numerus clausus). Emellett Magyarországról – nemhogy nem német kényszer alapján, de kifejezetten a német hadsereg ellenzésébe ütközően – 1941-ben húszezer itt élő zsidó származású magyar és külhonos állampolgárt deportáltak (akiknek túlnyomórésze áldozatul esett az ukrán hadműveleti területeken zajló tömegmészárlásoknak és pogromoknak), továbbá magyar zsidók tízezreinek az életét követelték 1941-től az ún. munkaszolgálat és az ezekhez képest „elenyészőnek” nevezhető egyéb antiszemita barbárságok.


Megrendítő azt látnunk, hogy a legmagasabb szimbolikus pozíciót betöltő állami tényező, a mai magyar államgépezet leghiggadtabbnak tekinthető hivatalos szócsöve sem képes a kegyelet, az igazság és a 70 éve hiányzó megbékélést szolgáló szeretet igéit szólni.


Áder Jánosnak a holokauszt nemzetközi emléknapjával kapcsolatban kiadott emlékezetgyalázó és történelemhamisító megnyilatkozását illetően különösen is tragikus, hogy az a holokauszt hivatalosan április 16-ával kezdődő, egész éves programsorozatában szót kapó állami képviselők igazodási pontját fogja képezni (erre tekintettel is készült), és hogy ők minden bizonnyal az elnöki gondolatokat uralónál is elszomorítóbb szellemiségben fogják értelmezni a történteket.


Szégyen! Mindannyiunkra nézve is!


Randolph L. Brahamet senki nem vezette félre és nem csúsztatott. És senki nem is vásárolta meg őt. Egyszerűen csak fájdalmasan és elborzasztóan helyes konzekvenciákra jutott.