Mi marad meg?

(Idő előtti töprengés az alkotmány maradékairól)


Egyáltalán nem lepődtem meg. A jogállamot valamelyest kedvelők és azok, akik Magyarország jövőjét a demokratikus államok közösségébe tartozónak szeretnék látni, legfeljebb a gyorsaságon hökkenhettek meg. Az Alkotmánybíróság hatáskörének csorbítása teljesen koherens a kizárólag a kormányzati hatékonyságot elismerő, minden egyéb államszervezeti elvet kétségbe vonó és az alkotmányosságot nyíltan tagadó kelet-európai jobboldali Fidesz-politikával. A hatalom elfoglalásának pillanata óta sűrűn követik egymást azok az intézkedések, amelyek büszkén vállalt célja a rendszerváltás alkotmányosságának leépítése. Csakhogy az alkotmányosság leépítésének az a sajátossága, hogy nemigen tud megállni félúton: a magyar jobboldal is végig fog menni azon az úton, amely kivezet a jogállamból. De, mint jól tudjuk, van élet Európán kívül is, a szelek úgyis keletről fújnak, az autokratikus államok sikeresek stb. Vannak tehát érvek a leépítés mellett, még ha azok kívül esnek is a szokásos civilizált kereteken. Értelmetlen stratégia úgy tenni, mintha lehetne érdemi vitát folytatni a közjogi rendszer átalakításáról, alkotmányos értékekről, bármiről, ami a hatalomgyakorlás körébe tartozik. És persze bármi oda tartozhat egy ilyen jellegű hatalomgyakorlás esetén. Éppen ideje volt, hogy a két demokratikus ellenzéki párt elhagyta a megtévesztő módon alkotmányozásnak nevezett rombolási folyamatot.

Hogy a törvényhozó most éppen az Alkotmánybíróság hatásköréből távolítja el a népszavazásra nem bocsátható kérdéseket, azért érdemel némi figyelmet, mert sajátos üzenetértéke van. Az üzenet a reakcióidőről szól: néhány órát kap, aki akadékoskodik. Azonnal, visszakézből kapott egy pofont a még – úgy tűnik – nem kellően fideszesített testület a hevenyészett indoklással ellátott törvénymódosítással. Ez az indoklás cinikus módon a megszilárdult jogállamra hivatkozik, amikor megnyirbálja a példátlanul széles hatáskörű alkotmánybíróság hatáskörét. Valóban, már annyira megszilárdult, hogy lassan mozdulni is képtelen, a rendszerváltás mementójaként majd a szoborparkba szállítható. A hirtelen reakció azonban nem tűnik első felindulásból elkövetettnek: végiggondolt, higgadt intézkedés, amely járulékos hasznokkal jár a hatalomgyakorlók számára. Nem is csak a magánnyugdíjpénztárakra vonatkozó döntés és egyéb potenciális alkotmánysértések megakadályozása válik lehetetlenné, hanem elnehezül az ellenállás csaknem minden szokásos típusa is. Alig hihető, hogy lesz olyan autonómiával rendelkező intézmény, a sajtó nagy részét is beleértve, amely kockáztatna ilyen helyzetben.

Milyen is a helyzet? Van egy gátlástalan kormányzati hatalom, civilizálatlan politikusokkal és az alkotmányos kultúra nyomai nélkül, amelynek technikai értelemben mindenre felhatalmazása van, bármit megtehet az alkotmánnyal. Nem érti azokat az érveket, amelyek ennek az átalakítási törekvésnek tartalmi akadályokat, korlátokat állítanának. Van ezen kívül egy meglehetősen apatikus, a jogállami értékekre jórészt érzéketlen társadalmi környezet, amelynek kialakításába az egész politikai osztály sokat fektetett, de az eredményeit most a Fidesznek nevezett hatalmi gépezett szüreteli le. A szabadságai elől menekülő társadalom nem fogja védelmébe venni a jogállam, de még a demokrácia intézményeit sem. Ez a mostani jogállamcsonkítás – ha nem is olyan népszerű, mint a nagy összegű végkielégítések csapját elzáró alkotmányellenes jogszabály – nem rendíti meg a közvéleményt, hiszen közvetlen értelmét a választók bizonyára nem mérlegelik tömegesen. A büntető jogszabályok szigorításának vélelmezhető népszerűsége, az alkotmányos intézmények sorsát érintő apátia, a populista mázzal leöntött hatalmi arrogancia („Nem a mi elképzelésünknek felelt meg az eredeti törvényjavaslat, hanem azokénak, akik úgy döntöttek, hogy Magyarországon még soha nem látott mértékű változás legyen.”) veszélyes kombinációnak tűnik. Veszélyes a fékek és ellensúlyok rendszerére épülő demokratikus államszervezeti modell számára. De királyi út a centralizált, monolit, kontrollok nélkül működő autokratikus berendezkedés számára. A soha nem látott mértékű változás persze nem igaz, néhány ilyen hatalmi képződmény már regnált ebben az országban. Amire eddig nem volt tapasztalat, az az a kísérlet, amely az elmúlt két évtizedben történt. Hogy kudarc volt-e teljes egészében, az a Fidesz utáni korszakban fog csak kiderülni. Illúzió azt hinni, hogy egy jelentős és súlyos alkotmányossági és társadalmi dilemmákat felvető, de az ország gazdasági bajait megoldó program konszolidálása után konszolidálható lesz az alkotmányos berendezkedés is. Talán inkább lehet tartani attól, hogy az autoriter hatalomgyakorlás példája megerősíti azt a logikát, hogy demokrácia csak ideig-óráig lehetséges, hosszú modernizációs időszakok tekintélyelvű alapokon működhetnek. Ráadásul elvesznek a tényleg szükséges változtatások forgatókönyvei, a szándék és akarat egy jobban működő, tiszteletre méltó, erős legitimációval rendelkező alkotmányos demokrácia felépítésére. A címben jelzett kérdésre a válasz tehát egyszerű: semmi vagy nagyon kevés, ugyanakkor ez a jövő legbonyolultabb kérdése is, mert a rombolásból való kilépésnél nehezebb lesz az újjáépítés. Gondolatban kicsit előreszaladtunk.

A bírákat politikai okokból fegyelmező és jutalmazó, az alkotmányos intézményeket saját képére formáló, az ellensúlyokat módszeresen leépítő, a "nagy közmegegyezésben" kételkedőket kirekesztő, a szociális problémákat büntető eszközökkel "kezelő" hatalom természetesen diktatórikus. Már régen nem arról kell beszélnünk, hogy milyen is egy ilyen hatalomgyakorlás és mennyi maradhat meg az alkotmányosságból, mert tartalmilag nagyon kevés. Hanem arról, hogy miként lehet majd valamit visszaépíteni és milyen eszközökkel. Nem tudni persze, hogy mikor, de egyelőre azt sem, hogy kivel.


Fleck Zoltán                


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!