Egy szégyellnivaló országvezetőről




Ha nem szólal meg, az azért van, mert már régóta nem tud a saját csökött nacionalizmusán és silány politikai önérdekein túllátni. Nem szólal meg, noha mélyre eltemetett, boldogult és nyitottabb ifjúkorában nyilván ő is a Fényes szelekből, a Szegénylegényekből érezte meg azt, amit mi, az ő generációja meg az enyém, szerencsére sohasem tapasztaltunk meg a bőrünkön, hogy milyen egy kíméletlen és lélektorzító diktatúra uralma alatt létezni. Nem szólal meg, noha ha valaki, Jancsó Miklós nagy magyar volt. Olyan nagy magyar, akitől egy valóban a saját nemzete teljesítményére büszke országvezető nyilvánosan is elbúcsúzik. Még akkor is, ha politikai ellenfelek voltak. Mert az élet, az egyes emberé is, egy kulturális közösségé is, ennél sokkal-sokkal többről szól, és egy kicsit is józan miniszterelnök tudja ezt, és ha kicsit is becsületes, a népével is tudatni akarja. Még akkor is elbúcsúzik, ha Jancsó Miklós csupa olyan személyiségvonással rendelkezett, amelyek gyökerestül való kiirtása négy éve folyik: mert Jancsó nemcsak nagy magyar volt, hanem világpolgár is, demokrata is, és főként szabad ember. De nem, ez az országvezető nem szólal meg, már csak azért sem, mert egy múlt nélküli ember, aki jó sztálinista módra kitörölte a saját életéből a saját korábbi énjét, nyilván nem képes elviselni egy ilyen hatalmas és konzekvens életművet és életutat.


Ha viszont megszólal, akkor is csak a mélységes szégyenérzetet hozza ránk. Válaszol egy másik magyarnak, aki szintén komoly életművet tett le az asztalra, ráadásul az amerikaiak és a magyarok asztalára egyaránt. Ráadásul ő megpróbált személy szerint vele is kulturált viszonyt kiépíteni. De ez a szerencsétlen a maga felfuvalkodottságában őt is csak megsérteni tudja. Levelében az egyetlen cím, amelyet a tudós ember neve mellé odaír, az a Corvin-lánc, amelyet a Horthy-érából ő hozott vissza a demokratikus magyar állam hivatalosságába. Nyilvánvalóan elvi, nagyon is eleven és húsba vágó nézeteltérésüket generációs különbséggel, a politikai „ösztönrendszerükben” meglévő különbséggel magyarázza, azaz leavíttasozza, letudatlanozza, az időből kiesettnek nyilvánítja az általa állítólag tisztelt professzort. A szemébe hazudik, amikor kész ténynek nevezi országa Európához tartozását, hiszen ő maga mást sem tesz négy éve, mint válogatott uszításokkal, szidalmakkal és permanens háborúval megpróbálja elfordítani ezt az országot az általa mélyen megvetett Európától. De ami a legarcpirítóbb: az általa állítólag tisztelt professzort néhány jól helyezett minősítéssel és egyetlen kézmozdulattal besöpri a világnak abba a „másik” felébe, amelyet az ő tragikusan satnya világképe szerint a kommunista összeesküvés tart a markában. Még a Corvin-láncos professzornak sem hajlandó megadni az önálló gondolkodás és véleményalkotás esélyét! Így lesz John Lukacs a mindenható magyar országvezető akaratából egy szerencsétlen, megtévesztett öregember, aki képes „a volt állampárt” lapjában közölni a bírálatát és az aggodalmát, és aki felült a mai, a „saját kommunista és muszkavezetői múltjával viaskodó baloldalnak”. Muszkavezető! Képes leírni ezt a minősítést a saját politikai ellenfeleiről egy miniszterelnök, Európa közepén, a huszonegyedik században, egy állítólagos demokráciában, egy tiszteletreméltó tudósnak címzett válaszlevélben!


Tényleg ki kellene állítani ezt az embert Budapest főterén, elijesztésül és örök tanulságul a magyarnak: na ez az, amire egy önmagára valamit is adó kultúrnép sohasem vetemedhet. Sohasem tévedhet akkorát, hogy egy ilyen embert nemhogy magas állami funkcióban, hanem az élete bármelyik nyilvános terepén megtűrjön. Különben eljut oda, hogy már azt a szégyent sem érzi, amelyet minden megnyilvánulásával hoz rá. És az tényleg a vég.