A tankönyvpiac kinyírása – (a mese folytatása)



A Mese a pénzről című írásban sorra vettem, hogyan osztotta újra az Orbán-maffia az iskolai élettel kapcsolatos üzletek piacát, az iskolatej- és iskolagyümölcs-programot, az iskolai közétkeztetést, valamint az iskolában használatos anyagok és eszközök piacát.


És akkor még itt van egy évi 17 milliárdos piac, a tankönyvkiadás és -terjesztés. Ez azonban némiképp bonyolultabb az eddigieknél, ehhez már ideológia is kell. Kormányhatározat mondja ki, hogy „a nemzeti köznevelés hatékonyabb megvalósítása érdekében szükséges a tankönyvellátás színvonalának további emelése, az egységesen magas minőségű tankönyvekkel való ellátás megvalósítása, ennek érdekében ki kell alakítani az egységes elveken és követelményeken alapuló, nem piaci elven működő, állami feladatként ellátandó és központi irányítású köznevelési tankönyvfejlesztés és tankönyv-előállítás rendszerét” [1662/2013. (IX. 20.) Korm. Határozat].


A kormányhatározat minden szava hazugság. Ha a színvonal és a tankönyv-előállítás között van valami összefüggés, akkor az épp fordított: a piaci elven működő tankönyv-előállítás magasabb színvonalú termékeket produkál, mint az állami. Az sem igaz, hogy csak az állami tankönyvellátás biztosítja az egységes elveket és követelményeket, hiszen az alapokat az állam által kidolgozott tantervek határozzák meg, a könyveket pedig az állam által felállított apparátus vizsgálja és engedélyezi az állam által meghatározott kritériumok alapján. Persze a színvonalat mindig lehet emelni, de ehhez nem szükséges államosítani a könyvkiadást, elég a tankönyvvé minősítés kritériumait változtatni.


Nem véletlen a nagy ideológiai nekiveselkedés, mert itt több legyet kell ütni egy csapásra. A legfontosabb „légy” az agymosás, amelynek leghatékonyabb színtere az iskola, és legmegfelelőbb életkora az iskoláskor. Önmagában ehhez még nem kellene államosítani sem a könyvkiadást, sem a könyvterjesztést. Hiszen megtehetné a miniszter, hogy csak egyetlen, saját szája íze szerinti tankönyvet engedélyez, aztán az előállításán marakodjanak a kiadók, a terjesztő vállalatok pedig terjesszék úgy, ahogy eddig. Csakhogy itt a másik „légy”: a körülbelül hetven könyvterjesztő vállalatban és hatvan tankönyvkiadóban több ezer ember dolgozik. És ami a legnagyobb baj: csupa államtól független, önálló egzisztencia. Ráadásul a könyvkiadásban nem is akármilyen egzisztenciák dolgoznak, hanem többnyire értelmiségiek. Ráadásul nem is akármilyen értelmiségiek, hanem többnyire magasan képzettek, tehát nagy valószínűséggel képesek önálló gondolkodásra. Megannyi potenciális veszélyforrás az Orbán-maffiára. El kell tehát venni létalapjukat, és az arra alkalmasakat vazallussá vagy a vazallusok lótifutijává kell tenni. A többi pusztuljon! A harmadik „légy” pedig az a bizonyos 17 milliárd forintos biztos piac. Tankönyvet venni muszáj.


A terjesztők kiiktatása


A tankönyvpiac államosítása jól kifundált terv szerint történt. Minthogy az áruk fogyasztóhoz juttatása, azaz a kereskedelem általában kulcspozícióban, ennek révén fölényben van a tárgyak előállításával szemben, először a tankönyvterjesztésre csaptak le. Az elmúlt húsz évben Magyarországon szerves fejlődés eredményeképpen a semmiből, pusztán a vállalkozás lehetőségének megnyílásából, létrejött egy jól működő tankönyvterjesztői hálózat. Kezdetben az egyes iskolák ügyesebb tankönyvfelelősei ajánlották fel szolgálataikat más iskoláknak is, és vállalták a tankönyvek ismertetését, beszerzését, kiszállítását. Ezekből a kis csapatokból néhány év alatt virágzó vállalkozások jöttek létre, amelyek kialakítottak egy teljes infrastruktúrát: raktárakat építettek, teherautókat vásároltak, informatikai rendszert fejlesztettek, alkalmazottakat vettek föl. Az idők során négy-öt nagyobb vállalkozó annyira megerősödött, hogy egy-egy nagyobb terület ellátását is vállalni tudta, és kisebb társait alvállalkozóként foglalkoztatta. Kialakult a tankönyvellátás pontos rendje, amelynek eredményeképpen a tanév kezdetekor a gyerekek mindig időben és hiánytalanul kézbe vehették tankönyveiket.


A rendszer, amelyet szétvertek


A terjesztők októberben elkezdték járni az iskolákat, ismertették a kiadók új kiadványait, mintapéldányokat vittek az iskolákba. Mire eljött a január, a megrendelési időszak kezdete, addigra az iskolák el tudták dönteni, mi az, amit meg akarnak rendelni. Február végéig leadták a rendelést a kiadóknak a Köznevelés Információs Rendszere (KIR) nevű internetes felületen. A kiadók gyorsan összesítették, hogy minél hamarabb meg tudják rendelni a nyomdai munkákat. A nyomdák már februárban megkezdték a papírrendelést, és elkezdték az előgyártást. Mire június végéig a módosításokkal kialakult a végleges példányszám, már csak a maradékot kellett legyártani. Ez nagyjából július 15-ig befejeződött, és a terjesztőknek augusztus 15-ig volt idejük arra, hogy szétosszák a könyveket a különböző régiókban dolgozó alterjesztők között, akik augusztus 31-ig kiszállították az iskolákba. A kiszállítás után elkezdték beszedni a pénzt, és amint valamennyi pénz bejött, már továbbították is a kiadóknak. A kiadók ebből azonnal kifizették a nyomdákat, és az egész folyamat – a visszáru elszámolásával együtt – október 20-ig lezajlott. Mindezt a terjesztők 12–15 százalékért csinálták, és ebben még az is benne volt, hogy ők szállították el a könyveket a nyomdáktól a raktáraikba, illetőleg a visszárut a kiadóba. Október végén már el is felejtették az előző évi tankönyvrendelést, és elkezdődött a felkészülés a következő évre. A terjesztők októberben elkezdték járni az iskolákat, hogy bemutassák az új könyveket… és indult elölről az egész.


Ezt a jól működő rendszert szüntette meg egyik napról a másikra az a törvény, amely 2013. január 1-jétől állami kézbe vette a tankönyvterjesztést. Lebonyolítására a Könyvtárellátó Nonprofit Kft.-t (KELLO) jelölték ki. Első lépésként leváltották a teljes vezetőséget, és egy bukott fideszes polgármester, Meggyes Tamás esztergomi csapatát nevezték ki. Ügyvezető igazgató Arany Tamás lett, aki korábban a város tulajdonában lévő Strigonium Zrt. Holding vezérigazgatója volt. Szakmai igazgató, oktatási és kommunikációs vezető Bakos Erika lett, Meggyes Tamás volt kabinetfőnöke, Kövér Szilárd volt felesége, Orbán Viktor beszédeinek kiadója. Általános igazgatási vezető Steindl-Arató Vera lett, az esztergomi Fidesz-frakció vezetőjének felesége. A KELLO honlapjából nem tudható, hogy milyen pozícióba, de odakerült még Takács István, Meggyes korábbi sajtófelelőse, valamint Magassy Júlia, az esztergomi Fidelitas volt alelnöke is. Ezt a csapatot valószínűleg két közös vonása tette alkalmassá: az egyik, hogy mindegyik tagja esztergomi fideszes kötődésű, a másik, hogy soha korábban tankönyvvel nem foglalkoztak.


Az első pofonok a kiadóknak: előnytelen szerződés és menet közbeni szerződésmódosítások


Az új vezetés nem azzal kezdte a működését, hogy igyekezett megismerni a számára ismeretlen területet, hanem rögtön a dolgok közepébe vágott. Megtette az első lépést fő feladata teljesítéséhez, a tankönyvkiadók tönkretételéhez. Kiküldött egy szerződést a kiadóknak, amely csak a kiadók kötelességeit rögzítette, a jogait nem. Nem volt benne a szerződésben, hogy mikor fog a KELLO a könyvekért fizetni, mi a szankciója annak, ha nem fizet, és a kiadóknak meddig és milyen méretű szerződésmódosítást, illetőleg visszárut kell elfogadniuk. A Tankönyves Vállalkozók Országos Testülete szóvá tette a szerződés egyoldalúságát. Erre a KELLO támadósora – a tökéletes összjáték mintapéldájaként – rögtön megkapta minisztériumi hátvédsor támogatását. A Köznevelésért Felelős Államtitkárság 2013. április 18-án kibocsátott egy sajtóközleményt, amelyben – többek között – ez állt: „Néhány tankönyvkiadó a mai napig elmulasztotta a szerződés aláírását. Mivel az általuk fejlesztett, jogszabály alapján tankönyvvé nyilvánított kiadványok szerepelnek a hivatalos tankönyvjegyzéken, ezért magatartásuk zavart okozhat…. A tankönyvellátás biztonsága érdekében az államtitkárság intézkedni fog azért, hogy a szerződést nem kötött kiadók tankönyvei helyett az iskolákba más, a szabályok szerint eljáró kiadók tankönyvei jussanak el. A probléma rendezésére, amennyiben szükséges, a Köznevelésért Felelős Államtitkárság április 19-ikén kész egyeztetni az érintettekkel.”


Az „érintettek” tehát kaptak a maffiától egy nap gondolkodási időt, és – a még nagyobb anyagi veszteség elkerülése érdekében – mindenki aláírta a szerződést. Nem volt más választásuk, mert már korábban elejét vették minden próbálkozásnak: jogszabály tiltotta meg, hogy az iskolák a tankönyvkiadóktól közvetlenül rendeljenek tankönyveket, illetőleg hogy a tankönyvkiadók megkeressék ajánlataikkal az iskolákat. És nem elég, hogy az új rendszerben az iskolák nem a kiadóknak küldték el a megrendelést, a KELLO az utolsó pillanatig gondosan őrizte a hatalmat jelentő információt: a kiadóknak fogalmuk sem volt arról, hogy mennyit rendeltek könyveikből az iskolák. Választhattak: a tankönyvek időre való elkészítése érdekében saját kockázatukra beindítják az előgyártást, vagy várnak a KELLO-tól hivatalosan megkapott rendelésre. Ez április elején érkezett meg – az addigi február vége helyett. Ráadásul az újfajta szerződés jó sok pénzt kihúzott a zsebükből. Először is a terjesztés árrése az addigi 12–15 százalék helyett egységesen 20 százalék lett, és ezért kevesebbet kaptak, mint a korábbi 15 százalékért: a könyveket saját költségükön kellett beszállítani a KELLO által megjelölt helyre. De nem egy helyre, ahol a KELLO munkatársai majd összeállítják az iskolákba menő csomagokat, hanem a KELLO által kijelölt hét régióba. Ez hatalmas logisztikai munkát kívánt a kiadóktól, ráadásul olyat, amit addig a terjesztő vállalatok végeztek el – a 15 százalékért.


Ezzel azonban nem ért véget a kiadók kivéreztetéssel egybekötött megregulázása. Az április elején megkapott végleges rendelés alapján a kiadók beindították a nyomdákat. Egy hét múlva újabb rendelésösszesítést kaptak, amely minden tankönyvből jóval – esetenként több ezer példánnyal – kevesebbet tartalmazott, mert valami informatikai hiba miatt rossz volt az előző rendelés. A kiadók nem mindegyik könyv gyártását tudták időben leállítani, ezek a példányok azóta ott porosodnak a kiadók raktáraiban. A hibás rendelésből eredő veszteségért nem kárpótolták őket. Volt olyan eset, amikor a KELLO meggondolta magát, hogy mégsem ezt a tankönyvet rendelik, hanem egy másikat. Közben „ezt” a tankönyvet már legyártották. A kiadók perelni nem mertek, mert féltek, hogy a többi rendelésüket is „módosítják” – akár a nullára. Ezt a veszteséget tetézte, hogy a KELLO sajátosan értelmezte a szerződésben szereplő 10 százalékos visszáru fogalmát. Az addigi gyakorlat szerint ez könyvenkénti 10 százalékot jelentett, és úgy jött össze, hogy néhány gyerek elment abból az iskolából, ahová a tankönyveit megrendelték. Most azonban akadtak olyan könyvek, amelyeknek szinte az összes példányát visszaküldték a kiadónak. Történt ugyanis, hogy az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) 2013 nyarán váratlanul megjelentetett egy integrált tankönyvet a szakiskolák számára, amelyet szeptemberben ingyenesen kiosztottak a tanulóknak. Mivel több kiadó többféle könyvét sűrítették össze az integrált tankönyvben, ezért a kiadóktól megrendelt könyvek jelentős részét decemberben visszaküldték, azzal az indokkal, hogy ez még benne van a tőle rendelt összes könyv 10 százalékában.



MTI/Bruzák Noémi


A KELLO tehetetlenségét is a félholt terjesztők fizetik meg


Mindezen nehézségek ellenére a kiadók és a nyomdák megfeszített munkával, veszteségeiket lenyelve 2013-ban is időre elkészítették a tankönyveket, és július 15-ig le is szállították a kijelölt hét régiós raktárba. A KELLO-ra váró következő lépés az államosított terjesztés lebonyolítása volt. Addig nem gondolkodtak rajta, hogyan fogják eljuttatni a könyveket az iskolába, de amikor már ott voltak a raktárakban, rögtön rájöttek, hogy képtelenek megoldani a feladatot. Olcsó bérű diákmunkásokat vettek föl az iskolákba menő csomagok raktárbeli összeállítására, és gyorsan kiírtak egy közbeszerzési pályázatot a munkájukat elveszített régi terjesztőknek. Akik még nem számolták föl a vállalkozásukat, azok jelentkeztek, és vállalták, hogy minimális összegért eljuttatják a könyveket az iskolákba. Mi mást tehettek volna kiszolgáltatott helyzetükben, hiszen addigra már kellően megpuhították őket?


És akkor szembetalálták magukat egy teljesen ésszerűtlen újítással: a KELLO azt találta ki, hogy névre szóló csomagokat fognak küldeni a gyerekeknek. A Tankönyves Vállalkozók Országos Testülete rögtön jelezte, hogy ez káoszhoz fog vezetni, de nem hallgattak rájuk. Az ötlet több hátrányos következménnyel járt. Megnövelte terjesztők költségeit. Egyrészt azért, mert a KELLO előírta, hogy csak az általuk gyártatott, náluk vásárolt nejlonzacskót használhatják az egyedi csomagokhoz. Nem kereshették meg a piacon legolcsóbb árut, ezt kellett megvenniük borsos áron, darabját 30 forintért. (Tájékoztatásul: 30 forintért egy strapabíró meszes zsákot lehet kapni a piacon; egy erős, 40 mikron vastagságú 25 x 35 centiméteres műanyagzacskó pedig 6 forint 70 fillér. Vajon hol köthetett ki ez az elképesztő nagyságú extraprofit?) Másrészt azért is nőttek a terjesztők kiadásai, mert csak félig lehetett megpakolni a raklapokat, ami duplájára növelte a szállítási költséget. Addig ugyanis a nyomdában kötegelt könyvekkel tele lehetett pakolni egy raklapot. Most viszont a különböző méretű könyveket tartalmazó egyedi csomagok billegtek egymáson, ráadásul a nejlonzacskók le-lecsúsztak. Az ötlet további hátrányos következménye az volt, hogy a gyakorlatlan diákmunkások sokat hibáztak a csomagok összeállításánál. Mindez már csak az iskolákban derült ki, amikor a gyerekek kibontották a csomagokat. A Tankönyves Vállalkozók Országos Testületének jóslata bejött, a 2013/14-es tanév kezdetét tankönyvkáosz jellemezte, volt olyan iskola, ahova még decemberben sem érkezett meg minden könyv.


Újabb pofonok a kiadóknak: késedelmes fizetés és csuklóztatás


Ha a pontos és időre történő tankönyvterjesztést nem is tervezte meg a KELLO, arra volt terv, hogyan tartsák bizonytalanságban és taszigálják anyagi csőd felé a tankönyvkiadókat, a nyomdákat és az ott dolgozó független egzisztenciák családjait. Az államosítás előtt a terjesztők szeptemberben, a könyvek átadásakor szedték be a pénzt a szülőktől, és rögtön utalták a kiadóknak. Minden év október 20-ig pedig megtörtént a teljes elszámolás, amelyben már a visszáru is benne volt. A KELLO ezzel szemben az iskolaév kezdete előtt, a nyári szünetben kötelezte a szülőket a tankönyvek árának befizetésére. Ennek ellenére a szerződésben későbbi, október 31-i határidőt szabott a kiadók kifizetésére. Próbálták volna nem elfogadni a szerződést! (A kiadóknak persze szállításkor kellett kiállítaniuk a számlát, és rögtön utána befizetni az áfát.) Tehát több milliárd forint parkolt a KELLO-nál négy hónapig, de a KELLO még az október 31-i határidőt sem tartotta be. (És persze addig a kiadók sem tudtak fizetni a nyomdáknak.) Novemberben végre fizetett. De akkor is csak az összeg 90 százalékát, mert a többit visszatartotta a visszárura, holott a szerződés nem így szólt. De minek is törődne egy monopolhelyzetben lévő állami vállalat a szerződéssel! Ráadásul gaz, kapitalista magántulajdonosokkal szemben, akik csak „nyerészkedni” akarnak. Ennek következtében volt olyan kiadó, amelynek 2014. január 22-én, e sorok írásakor, még több tízmillió forinttal tartoztak.


Közben folyt a kiadók csuklóztatása. 2013 januárjában életbe lépett az új kerettanterv. Ezért a még érvényes engedéllyel rendelkező tankönyveket át kellett dolgozni, és újra kellett engedélyeztetni. Egy tankönyv engedélyezési díja – terjedelemtől függően – 500 és 800 ezer forint között mozog. A pénzt beszedték, az engedélyeket 2018-ig kiadták, annak ellenére, hogy már megvolt a törvénytervezet, hogy 2014-től csak állami kiadású tankönyvek lehetnek.


A következő csuklógyakorlat a tankönyvjegyzék feltöltése volt. A törvény szerint a minisztériumnak november 30-ig el kellett volna készítenie a tankönyvjegyzéket, amiből az iskolák rendelhetnek. Ehhez már november előtt meg kellett volna nyitnia a KIR internetes felületét, ahová a kiadók feltölthetik a könyveik adatait. (A feltöltésért könyvenként 5500 forintot kell fizetni. Azon kívül, hogy ez nagy munka, egy-egy kiadónak több százezer forintot is kell fizetnie, hogy felvihesse könyveit a rendszerbe.) A minisztérium azonban csak december végén nyitotta meg a felületet, így a kiadóknak a két ünnep között mindössze két napjuk volt a munka elvégzésére. Összes munkatársukat behívták szabadságról, és éjt nappallá téve töltötték föl a könyveket. Ha kérdésük volt, nem tudtak kihez fordulni, mert a minisztériumban mindenki szabadságon volt. Ráadásul abban a tudatban végezték ezt a munkát, hogy talán fölöslegesen dolgoznak, és a fizetendő összeg is kidobott pénz. Bár a tankönyvjegyzék a kiadók rohammunkájával decemberben elkészült, az iskolák előtt még január végén sem nyitották meg, tehát a kiadók még január végén sem tudták, hogy fognak-e könyvet rendelni tőlük, és ha igen, melyiket és mennyit. Miközben minden áll, a kiadók fizetik a rezsit, a munkatársak bérét, a raktározást, és fogalmuk sincs, mi lesz velük. Nem tudják eldönteni, hogy a veszteségek minimalizálása érdekében felszámolják-e már holnap a vállalkozásukat, vagy várjanak, hátha nem készülnek el az állami tankönyvek, és még egy tanévre el tudják adni a sok év munkájával kifejlesztett tankönyveiket. Belevágjanak-e az előgyártásba, hogy a tankönyvek 2014 szeptemberére ott lehessenek az iskolákban, vagy várjanak, nehogy az előgyártott könyvek a nyakukon maradjanak, és növeljék veszteségüket?


A minisztérium pedig hallgat, nem oszlatja a homályt. A Tankönyves Vállalkozók Országos Testülete 2014. január 29-én levelet írt Hoffmann Rózsának, amelyben összegyűjtötte azokat az alapvető kérdéseket, amelyekre hónapok óta hiába vár választ:


– mikor fog megszületni a tankönyvvé nyilvánítást szabályozó rendelet?
– kezdeményezhet-e magánkiadó tankönyvvé nyilvánítási eljárást?
– ha igen, hova és kinek adhatja be, mert az eddigi hivatal már nem vesz be kérelmeket?
– mikor jelenik meg a tankönyvjegyzék?
– mikor derül ki egy kiadó számára egyértelműen, hogy mely tankönyveiből nem számíthat egyáltalán megrendelésre?
– mikor kezdhetnek rendelni az iskolák, és meddig rendelhetnek?


Időhúzás kábítással


Akárhogy igyekeztek is, nem sikerült az állami tankönyveket előállítani. Pedig időben létrehozták a Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó Zrt.-t, amely megpróbált összeszedni egy csapatot, de még a tantárgyankénti egy, maximum két tankönyvet sem sikerült tető alá hoznia. Már az első lépésnél kudarcot vallottak, mert a jobb szerzők, lektorok és szerkesztők mind hosszú időre elkötelezték magukat valamelyik kiadónak. Második menetben az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetet (OFI) bízták meg a feladattal, és rögtön ki is írtak számára egy 2,6 milliárdos TÁMOP pályázatot, amelyet – minő véletlen szerencse! – meg is nyert.


A könyvterjesztőkkel könnyen elbántak, a könyvkiadókat azonban nem lehetett ilyen huszáros rohammal kiiktatni, mert valakinek mégis csak elő kell állítania a könyveket. Ezen a ponton vált világossá, hogy a tankönyvpiac kulcspozíciója a terjesztés, illetőleg a terjesztés során szerezhető információk monopolizálása. A kormány kinyújtott karja, a KELLO bizonytalanságban tudja tartani a piac többi szereplőjét, mert nála gyűlik össze minden információ, amit csak azzal és csak akkor oszt meg, akivel és amikor akar. De nem a KELLO a kábító hadtest egyetlen csapata, ott van még az OFI is. A homály és a bizonytalanságban tartás taktikája mozgathatja az OFI igazgatóját is, aki különböző lapoknak különbözőképpen nyilatkozgat. „És hogy állnak a tankönyvírási munkával? Néhány hónap nem lesz kevés ahhoz, hogy a megírástól az engedélyeztetési folyamaton át mindent lebonyolítsanak?” – kérdezi a riporter a Magyar Nemzet 2014. január 25-i számában. A válasz: „Nincs túl sok idő, de elég lesz. Jelenleg az ’új generációs’ kiadványok koncepcióinak kidolgozása folyik az egyetemek szakmódszertani szakembereinek és a tankönyvkiadásban élenjáró kiadók szerkesztő munkatársainak bevonásával.” Öt nappal később, a Magyar Narancsban már borúsabb képet fest: „Szinte minden műveltség-területnél elkezdtük vagy a közeljövőben elkezdjük a tankönyvek fejlesztését.”


Az immár két évtizede tankönyvkiadással foglalkozó kiadók jól tudják, hogy a „közeljövőben fejleszteni kezdett” tankönyvekből az idei tanévben már semmi nem lesz. Szeptemberi kezdéshez a könyveket már nyomtatni kellene, nem pedig a „koncepciók kidolgozásával” bíbelődni. Ezért reménykednek, hogy az idén még eladhatják könyveiket. Ugyanakkor azt is tudják, hogy az új törvény alapján az OFI bármikor összecsaphat egy „kísérleti” tankönyvet, amit a miniszter egy perc alatt tankönyvvé nyilváníthat. Tavaly már megtapasztalták, hogyan szorította ki az utolsó pillanatban bizonyos kiadók megrendelt és legyártott tankönyveit az OFI szakiskolásoknak készített „integrált” tankönyve. A kiadók kárát természetesen nem térítették meg.


Bár a kiadók tudják, hogy nyakukon a kés, a reményt nehéz feladni. Főleg, ha felülről érkező bizonytalan kijelentések is táplálják. Arra a kérdésre, hogy jövőre már minden diák a kísérleti, „új generációs” tankönyvből fog-e tanulni, a Magyar Nemzetben ezt válaszolja az igazgató: „Nem, ezeket a kiadványokat a következő tanévben egyelőre csak az iskolák egy részében használják, hogy hol, erről az intézmények fenntartóival együttműködve állapodik majd meg az OFI.” Ezt csak fokozza a Magyar Narancs-beli nyilatkozat, amely szerint az eddig működő kiadók „kizárólag azokon a területeken juthatnak szerephez, ahol az állam úgy ítéli meg, hogy nem tudja teljesíteni tankönyvfejlesztési és -kiadási kötelezettségét”. Ebből persze a reménykedő kiadók azt olvassák ki, hogy gyárthatnak könyveket, hiszen az állam nem fogja tudni mindenütt teljesíteni kötelezettségét. Az ugyan kissé zavaró, hogy sem azt nem közlik velük, hogy hol és hány iskolában használják majd az állami tankönyveket, sem azt, hogy melyek azok a területek, ahol az állam nem fogja tudja teljesíteni kötelezettségét, sőt azt sem, hogy ez mikor fog kiderülni. De lehet reménykedni. Ha nem minden iskolában fogják használni az államilag gyártott tankönyvet, és nem minden területre készül el, akkor van esélyük. A dilemma azonban marad. Megkezdjék-e az előgyártást, aminek a végén esetleg nagyot buknak? Vagy várjanak, de akkor azt kockáztatják, hogy nem tőlük fognak rendelni, mert nem tudnak iskolakezdésre szállítani? Ráadásul azt sem tudják, hogy melyik tankönyvet vegyék munkába. Egy-két könyvvel talán még vállalnák a kockázatot, de az összessel nem, hiszen az még részleges siker esetén is a vállalat biztos csődje.


Eleve fékezett optimizmusukat azért tovább fékezi az OFI igazgatójának másik mondata a Magyar Narancsban: „A tankönyvpiacról szóló jogszabályok változása miatt bizonyára lesz egy olyan átmeneti időszak is, amikor az intézethez kerülnek a jelenleg érvényben lévő, akkreditált tankönyvek felhasználói jogai. Akár azért, hogy nyersanyagként felhasználjuk őket, akár azért, hogy – kiegészítve, átalakítva – állami tankönyvként megjelenhessenek.”


Az ember csak kapkodja a fejét. Az „intézethez kerülnek” a régi tankönyvek? De hogyan? Netán az állam elkobozza őket? Vagy megveszi a kiadói jogot? Igen ám, de ha valahogy az „intézethez kerülnek” a könyvek, akkor mégsem kell majd olyan sok idő az „új” tankönyvek elkészítéséhez. Csak kicsit át kell pofozni a régieket, vagy a jobb részeket kimazsolázva „nyersanyagként felhasználni” őket.


Hinta-palinta. Olyan ez, mit amikor az előzetes letartóztatásban lévővel nem közlik, hogy mi a vád, a börtönhíradón keresztül egymásnak ellentmondó híreket szivárogtatnak hozzá, és napokig nem viszik kihallgatásra, hadd puhuljon. És puhulnak is a kiadók rendesen. Amikor majd elérkezik az utolsó pillanat, olcsón fogják adni könyveik szerzői jogát az OFI-nak. (Hiszen el is kobozhatták volna!) Mint ahogy az eddig tankönyvnyomtatásból élő nyomdák is olcsón fogják eladni a cégüket valamilyen visszautasíthatatlan ajánlattal érkező, maffiaközeli vállalkozónak.




Andor Mihály, szociológus