A CÖF bohóca az állampolgárokat röhögi ki
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2014. február 04. kedd, 06:36
Január 29-én a Pallas Páholyban Az idén választásra készülünk címmel meghallgattam egy beszélgetést.
A megjelentek, akik nyilván a politika iránt legaktívabban érdeklődők közül valók voltak, felfokozott várakozással követték a közvéleménykutató, a politológus, az alkotmányjogász és a választási szakértő (Hann Endre, Lakner Zoltán, Szentpéteri Nagy Richárd és Tóth Zoltán) szavait. (A vitát Böjte József vezette.)
Hogy ki-ki milyen tapasztalatokkal és benyomásokkal távozott az est végén, nem tudom, én a magaméról tudok és szeretnék beszámolni.
Az ilyen beszélgetések különböznek a médiumokon keresztül a közönséget elérő elemző műsoroktól, amennyiben az utóbbiakban általában nem a valóságot kőkemény őszinteséggel elénk táró analíziseket hallhatunk. Az ilyen alkalmakkor inkább. És ez baj.
Mi az, ami nem jön át a nagyközönség számára a médiumok műsoraiból, az, amit a vájtfülűek már eddig is tudtak, de csak a szűk körben zajló beszélgetések során van feketén fehéren néven nevezve? A helyzet drámai súlyossága. Annak világos kimondása, hogy ma már nem egy demokratikus jogállamban élünk, és hogy ez nem csak egy vélemény egy másik mellett, nem pusztán értelmezés kérdése, hanem tény, ilyen és ilyen okokból. Hiányzik az ezzel való szikár szembenézés, és a következtetések kérlelhetetlen levonása, úgy, hogy ezt az állampolgárok is pontosan értsék.
Mert ma már nemcsak arról van szó, hogy nem érvényesül semmilyen társadalmi kontroll a végrehajtó hatalom felett, hogy a fékek és ellensúlyok rendszere lebénult, hanem arról, hogy nincsenek meg a szabad és tiszta választás korábban természetes feltételei és garanciái sem. Azok a feltételek, amelyeket a jelenlegi kétharmad teremtett meg, s amelyeket sikerült egyoldalúan annyira torzzá tenni, hogy ugyanolyan választási számadatok esetén, mint amilyenek 2010-ben voltak, a mai szabályok szerint nem kétharmaddal, hanem sokkal többel nyerne a Fidesz. Vagyis nem egyszerűen lejt a pálya a hatalmon levők felé, hanem számos biztosíték is be van építve a rendszerbe, hogy akkor se győzhessen az ellenzék, ha csak egyszerűen nyert. Ahhoz nagyon kell nyernie, hogy győzhessen is. Ennek ellenére még sincs más választás, mint elmenni választani, mert a mai helyzetből kiindulva nincs garancia arra, hogy 2018-ban akár ennyi esély is megmarad.
Ugyanakkor nincs szabad sajtó, amely kongathatná a vészharangot, hogy minden változtatni akaró szavazónak el kell mennie voksolni, mivel a kormánypárti média lefedi szinte az egész médiateret, a kisebbségi felületen ténykedők hangja meg gyenge. Így bármilyen valótlanság állítható kockázat nélkül az államadósság csökkenésétől kezdve a rezsiblődlin át egészen a foglalkoztatási adatok javulásáig – a cáfolat úgy sem jut el az állampolgárokig.
Az utcán már mindenki tapasztalhatja az egyenlőtlen választási viszonyokat: elég a monstre plakátokra nézni, miközben körmönfont módon nehezítik anyagilag is, jogszabályi úton is, hogy az állampolgár arányosan találkozhasson alternatívával a politikai hirdetményeken. Nincsenek egyenlő feltételek. Az óriás molinókról, a falakon és a buszokon elhelyezett hirdetményekről ránk vigyorgó bohóc, aki már négymillió példányba a lakásokba is betolakszik, valójában nem az ellenzéki pártokat teszi nevetségessé, hanem az állampolgárt röhögi ki. Pontosan ennyire nézünk hülyének benneteket, üzeni vele a Fidesz, így bohóckodunk nektek, a ti pénzeteken, miközben ti hagyjátok átverni magatokat.
Rovat a Fidesz honlapján
Én itt most nem ismertetem részletesen, hogy a beszélgetésben ki mi mondott. Számomra Tóth Zoltán közlendője volt a legsokkolóbb, mert ő a választási jogszabályok fortélyos csapdáiról beszélt és arról, hogy még mindig jelennek meg új szabályok, amelyek a választás körülményein még tovább szorítanak. Sőt, lehet számítani törvénymódosításra is, ha a helyzet úgy kívánja meg, a kétharmad érdekében.
A politológus és a közvélemény-kutató apátiát diagnosztizált. Az apátia tény, és én ennek az okairól szeretnék kertelés nélkül beszélni.
Egyfelől nyilvánvaló, hogy a Fidesz politikájában és retorikájában tudatosan törekedett arra, hogy az elégedetlenség, a deprimáltság – a megosztó taktikák révén, illetve az agresszív és a politikától elundorító eszközök alkalmazása következtében – apátiát váltson ki csupán, és ne ellenállást, szervezett védekezést. 2010 előtt is sikeresen teremtettek pszichózist eredményes lejárató kampánnyal és mellébeszéléssel, mert arról, hogy milyen kormányzásra készülnek, szót sem ejtettek. Ma is pszichózist tartanak fenn, a kilátástalanság, a megdönthetetlen túlerő pszichózisát, amely nagy sebet kapott ugyan az ellenzéki összefogással és a gyurcsányozás hatástalanodásával, éppen az ellenzéki együttműködés miatt, de az nem változott, hogy uralják a médiateret befolyásoló kommunikációs eszközök csaknem teljességét. Így aztán olyan helyzet állt elő, hogy eredményesen életben tudták tartani az elmúltnyolcévező lejárató kampányok hatásait, mintegy ellenpontozva az azóta keletkezett rossz tapasztalatokat, skandalumokat. Sikeres az erővel szembeni kilátástalan küzdelem érzetének a fenntartása is.
A pszichózis eredményességéhez azonban 2010-ben is kellett és ma is kell a demokratikus térfél asszisztálása. Az apátia nem sorscsapás, amivel nem lehet kezdeni semmit. Kell tenni és meg is lehetne törni a pszichózst, mert ez inkább társadalompszichológiai probléma, mint közvetlenül politikai. Tévedés ezért azt hinni, hogy a politikusok vagy a pártok képesek maguk ezt a helyzetet kezelni, hiba tehát ezt elvárni, még nagyobb hiba ezért kizárólag őket okolni.
Óriási felelőssége van a demokratikusnak gondoló értelmiségnek, véleményformálóknak, a sajtónak, a hivatásos elemzőknek, hogy elvégezzék mind a közelmúlt történelmének árnyaltabb értelmezését, mind a maguk szerepéét ennek a közvetítésében. Szinte nincs olyan műsor vagy újságcikk a demokratikus térfélen, amely ne valamiféle kívülállással, szinte szenvtelenül számolna be arról a légkörről, amelyben az ellenzéki pártok mozogni kénytelenek. Malícia, lekezelés, jó tanácsok osztogatása a szinte kötelező minta, miközben a helyzet valós összefüggéseinek láttatásával többnyire adósok maradnak; helyette sokszor a cinizmus, felszínesség, gyávaság érhető tetten.
Miről nincs hangsúlyosan szó a politikai köztérben? Arról, hogy nem tehetünk úgy, mintha normális választásra készülnénk, mintha egyenlő küzdelemre lenne lehetőség, mintha bízni lehetne az intézmények normális működésében, mintha ne lenne minden nap olyan esemény, amely azt bizonyítja, hogy a hatalom cinkelt lapokkal játszik velünk. És mégis választani kell!
Arra, hogy ezt az antidemokratikus választási rendszert a Fidesz erőltette ránk, nem lehet elégszer felhívni a figyelmet
Hiába van egy Tóth Zoltánunk, aki naprakész a választási ismeretekből, ha ezeknek az ismereteknek a módszeres közkinccsé tételét a legszélesebb közönség számára nem tekinti most elsőszámú feladatának minden demokratikus sajtóorgánum, annak érdekében, hogy minél többen tájékozottan mehessenek el szavazni.
Ha a csapból is az folyik, hogy nem elismerésre méltó teljesítmény, hogy az ellenzéki pártok – alkalmazkodva egy áldatlan helyzethez – végül képesek voltak szövetséget kötni, közös listát és jelölteket állítani, ha azon élcelődnek a sajtómunkások és elemzők, és bárki, aki valamely tekintély birtokában mikrofonhoz vagy megjelenési felülethez jut, hogy ezek tegnap még veszekedtek, ma meg úgymond összeborulnak, ha folyamatosan megkérdőjelezik az együttműködés őszinteségét, ezzel értelmét, ha azt sulykolják, hogy a céljuk „csak Orbán leváltása”, akkor miért csodálkozunk azon, hogy az állampolgár ezt az üzenetet veszi le, és szkepszissel reagál?
Senki nem takarózhat azzal, hogy itt a kritizáláshoz meg önálló véleményhez való jog lenne megkérdőjelezve, ugyanis nem kritikáról van szó. Arról van szó, sajnos, hogy a véleményformálók többsége maga sem érti a tétet, azt a „csak”-nak minősített tétet, hogy a választás arról szól, milyen rendszerben akar élni: demokráciában vagy önkényuralomban.
A megegyezés teljesítményének leszólása tehát – sajnálattal mondom, de – azt jelenti, hogy a sokat aprított politikusok momentán jobban vizsgáztak demokratikus politikai kultúrából, mint a kívülről bekiabálók. A hazai politikai kultúrában eléggé tradíció nélküli, hogy teljesen különböző alapokon álló, de demokratikus politikai pártok képesek legyenek a pártlogikát meghaladni, saját pártérdekeik elé helyezni a demokratikus értékrend védelmét, de érdemes elhinni, hogy ez bekövetkezett. Aki ma Magyarországon ezt nem kezeli a helyi értékén, annak ez nem elég fontos ügy. „Unalmas” demokráciákban természetes, hogy a politika konszenzusokkal, kompromisszumokkal érvényesít közösen fontosnak tartott célokat. Nálunk hitelességi mantrával szembesítenek tetteket, ahelyett, hogy a tartalmukat, az értelmüket keresnék, és viszonyítási pontnak egy demokratikus köztársaság szükségleteit és kritériumrendszerét tekintenék. Ehelyett marad a lesajnáló fanyalgás. Ebből fakad, hogy az antidemokratikus túlerő következményei rendre olyan tálalásban kerülnek a nyilvánosság elé, mintha ez kizárólag politikusi tehetségtelenséggel, bénasággal lenne magyarázható, és ezzel a felfogással kompatibilis az a vélekedés is, hogy csak a politikus dolga a politika, mindenki másnak csak véleménye lehet róla.
Az apátia, a szkepszis közös felelősség. Egészen konkrét leszek: ha a politikai közéletre befolyással rendelkező társadalmi aktorok, akiknek jelentős szerepük van a politikai közbeszéd formálásában, nem értik meg, hogy ha nem arra használjuk ki a választásig hátra lévő időt, hogy a választópolgárok tudatában legyenek a tétnek, hogy most demokrácia vagy önkény kérdésében fognak dönteni, és hogy nincs idő várni 2018-ig, mert semmi sem garantálja, hogy akkor lesz még akár ennyire torzított keretek közt is lehetőségük választani, akkor óhatatlanul a pszichózis fenntartóivá és a hatalom cinkosává válnak, amely éppen abban érdekelt, hogy minél többeket tartson távol a saját sorsukról való döntéstől.
A hátralévő időben elég tehát azokból a műsorokból, ahol kiegyensúlyozás céljából azért hívnak meg „kormánypárti” elemzőket, hogy a felszínt kapargató álvitákat folytassanak. (Mert valódi viták nincsenek. Erre nem adnak egyrészt elég műsoridőt, másrészt vitázni azzal lehet, aki erre hajlandó, és nem direktívákat ismételget, bárhol szerepeljen is.) Elég abból, hogy ellenzéki politikusokat a kormánypárti hírgyárak napi kommunikációs produktumaival szembesítsenek, ahelyett, hogy az üzeneteik megfogalmazásához nyújtanának terepet. Elég a moralizálgató csodavárásból, hogy valójában kiknek kéne most kormányt váltani, ha lennének, azok helyett, akik vannak. A fanyalgásból, hogy jaj de nem szeretnek kevésbé rosszat választani, mert végre jót szeretnének. Senkinek nincs megtiltva hogy jobb politikusnak menjen, az viszont kívánatos lenne, hogy a sajtó ne a vágyálmaival traktálja az olvasókat, hanem a valóság árnyalt leírásával.
Ismétlem, nem az a helyzet ma, hogy felelősségük a politika tekintetében csak a politikusnak van. Már 2010-ben is szerepe volt a bénultság és a csodavárás kialakulásában annak, hogy a nem jobboldali média is hajlandó volt a demokrácia elleni támadásokat legitim másvéleményként kezelni, a hazugságot alternatív valóságnak nevezni, és a politikát nem a közügyek felelős intézésének szempontjai szerint megítélni, hanem a pártlogikák sikeressége és eredményessége közti versenyre degraldálva. A pártatlansággal összekevert értéksemlegesség egyenes következménye volt annak, hogy ekkora fölénnyel nyerhetett választást egy olyan párt, amely már ellenzékként is egyértelműen antidemokratikusnak mutatkozott. Ezt kéne abbahagyni. Talán kínos, hogy visszamenőlegesen revideálni kell az egalizáló előítéletességet, a tévedéseket, de az árnyékukon nemcsak a politikusoknak kellene tudni átlépni. Kétségtelen, hogy egy ilyen attitűd csak azon a belátáson alapulhat, hogy nincs „közép” demokrácia és önkény között.
