rss      tw      fb
Keres

Patt

Október 25-e és 26-a – alig két nappal az 56-os forradalom évfordulója után – a magyar parlamentarizmus két fekete napjaként fog bevonulni az évkönyvekbe. Hétfőn a Parlament – az ellenzéki képviselők kivonulása után – ellenszavazat és tartózkodás nélkül fogadta el a magánnyugdíjpénztári kifizetések 14 hónapos leállítását és átirányítását az állami költségvetésbe; ezzel a magánpénztári tagokat erre az időre gyakorlatilag önkényesen visszaléptette az állami nyugdíjrendszerbe. A majdnem hárommillió magánjogi szerződést felrúgó döntés tanulságai szerteágazóak.

Az első tanulság, hogy – elemzők sokaságának állításaival szemben – a Fidesznek igenis van programja; csak tíznél kevesebb ember ismeri. A többi megszavazza és végrehajtja. A második tanulság az, hogy a mai országgyűlésnek még formális kontrollja sincs a végrehajtó hatalom felett – lehetetlen, hogy kétszázhatvannyolc kormánypárti képviselő közül egyetlenegynek se támadtak volna kételyei a hétfőn megszavazott törvénnyel kapcsolatban. Abban pedig mindenki biztos lehet, hogy az államfő mind a magánnyugdíjpénztári törvényt, mind a végkielégítések különleges adóztatásáról szóló törvényt alá fogja írni; a motor nem működhet egyúttal szűrőként is.

A döntések arroganciája és az azt kísérő hangzavar sajnos elfed egy igen fontos tényt: a magánnyugdíjpénztári rendszer alapvetően nem vált be, és hatalmas terhet ró az államra egy évtizedekig tartó átmeneti időszakban. Nem véletlen, hogy a Lajtától nyugatra sehol nem kísérleteztek vele. Ott valahogy kezdettől fogva tisztában voltak azzal, hogy egy hídhoz nem szokás úgy második pillért építeni, hogy az elsőből hordjuk hozzá az anyagot; a következmények már az első nagyjavításkor kiderülnek. Ha a teljes nyugdíjjárulék az állami nyugdíjalapba folyna be, az államnak akkor is adókból vagy hitelből kellene kipótolnia a nyugdíjasok járandóságait, ha viszont a nyugdíjjárulékot részben a magánpénztárak kapják meg, az a magyar GDP-hez viszonyítva másfél-két százalékos, később még nagyobb lyukat vág a költségvetésbe. Abba a költségvetésbe, ahol a megengedett hiány legfeljebb három százalék lehet. S miközben az államadósság nyolcvan százalék fölé emelkedett, a pénztárakban a GDP több mint tíz százalékának megfelelő megtakarítás halmozódott fel.

De nem Magyarországon élnénk, ha a vita erről a nagyon is valóságos érdekkonfliktusról és magyarul folyna. A kormány megtehette volna, hogy jövőre eltörli a pályakezdők kötelező magánnyugdíjpénztári tagságát, lehetővé teszi minden tagnak az állami rendszerbe való visszalépést, megfaraghatta volna újabb 1-2 százalékkal a pénztárakba fizetendő nyugdíjjárulékot, és korlátozhatta volna a elszámolható vagyonkezelési költségeket, így kikényszerítve a kisebb pénztárak beolvadását. Módosíthatta volna a törvényt úgy, hogy ha a tag nem nyilatkozik másképp, befizetései kizárólag biztonságos termékekbe, alapvetően állampapírokba fektethetők be. Csakhogy az igazi cél nem ez, hanem a pénztári vagyon jó részének visszaáramoltatása a költségvetésbe. Ezt a soha ki nem mondott célt álságos és hamis érvekkel, illetve a már megszokott harsány propagandakampánnyal próbálják meg elérni.

Mert az igaz, hogy kétezer fővel és évi néhány száz milliós befizetéssel semmilyen pénztár nem működhet gazdaságosan, de egy vagyonkezelő működési költségei nem vethetők egybe egy alapvetően adminisztratív feladatot ellátó, hatalmas állami szervezet költségeivel. Igaz az is, hogy ha egy tag befizetéseit kockázatosabb termékekbe fektették – erről két év óta a tag maga dönt –, a válság nyomán az egyenleg komoly veszteséget mutathat, csakhogy ennek ledolgozására évtizedek állnak rendelkezésre.


Pillars – flickr/phill.d

A pénztárak vagyonának több mint fele magyar államkötvényekben fekszik – a miniszteri biztos és a kormányfő szóvivője feltehetően bele sem gondolt, hogy a pénztári befektetéseket tőzsdézésnek minősítve a magyar állampapírok hitelét rombolja, immár napi rendszerességgel. Ha a szakértők éjjel-nappal dolgoznak is az állami nyugdíjalap egyéni számláinak kialakításán, ezek akkor sem hasonlíthatók a magánnyugdíjpénztári számlákhoz; az utóbbiban ugyanis valóságos, a korhatár elérésekor egy összegben felvehető, örökölhető megtakarítások állnak, a másikban pedig egy ígérvény, amelynek valóságos értékét a nyugdíjba vonulás évében érvényes szabályok határozzák meg. S hogy azok mennyire vehetők biztosra, arról éppen a mostani kormányzati harakiri árul el a legtöbbet: semennyire.

Általában véve nincs nagy szerencsénk az innen-onnan átvett, egységbe sohasem rendezett, kósza ötletekkel. A tizenharmadik havi nyugdíj – a 2002-es választáson győztes – ötletét egy olyan országból koppintottuk, ahol a munka törvénykönyve minden alkalmazottra kötelezően írja elő a tizenharmadik havi fizetést, és természetesen az ennek megfelelő járulékot. A magyar magánszektorban ennek nyomai sem lelhetők fel, és nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy ez néhány évtizedig így is marad.

Csoda-e, hogy a tizenharmadik havi nyugdíjat már a válság előtt sem lehetett beilleszteni a büdzsébe? Hogy már akkor is tologatni kellett ide-oda; december végén fizetjük, de a jövő évre számoljuk el, aztán utánunk a vízözön? A söralátétnyi adóbevallás szerzője egy német kereszténydemokrata, a bankárok prémiumát 98 százalékkal adóztató törvény Angliában látott napvilágot.

Ha a kormánypárt az állami szférában hat hónapban maximálta volna a végkielégítéseket, és korlátozta volna a legnagyobb visszaélésekre módot adó, határozott időtartamú munkaszerződéseket, minden bizonnyal nem ütközött volna bele az alkotmányba. Az ugyanis első látásra is nyilvánvaló volt, hogy ha a közszférában kétmilliós havi fizetés a felső határ, a végkielégítés felső határát nem lehet ugyanebben az összegben meghúzni. A rejtvény kulcsát máshol kell keresni. A Fidesz a Tocsik-ügy hullámain vált ki a jobboldali élbolyból, a kisgazdapárt viselt dolgainak megszellőztetésével vált egyeduralkodóvá, jogi eszközökkel (is) nyomta a parlamenti bejutási küszöb alá az MDF-et, és a BKV-dosszié nyilvánosságra hozatalával szerzett kétharmados többséget. Ha egy ló így húz, azt minden futamon el kell indítani, amíg lehet. A kormány most a valóban arcátlan lelépési pénzek keltette felháborodást használja ki, így csökkentve a közintézményekben folyó, példátlan mértékű kirúgások költségét. Amikor 2002-ben a Fejlesztési Bank elnöke nem is hét, hanem egyenesen nyolc számjegyű végkielégítést kapott, vagy a rádiós elnök asszony köszönt le posztjáról egy húszmilliós csekkel és egy kedvező másodállással megalázva, egy pisszenés sem hallatszott a Lendvay utcából. A magyar emberek fórumai is csendben maradtak; valószínűleg megrendelés hiányában.

Az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozásakor a tét sokkal nagyobb, mint a a végkielégítések megadóztatása, ezért sem lehetett vele megvárni az új alkotmányt. Ha ugyanis az Alkotmánybíróság megsemmisíti a nyugdíjpénztártörvényt és az ágazati különadókat, mondván, hogy ezek tökéletesen megfelelnek az alkotmánynak, csak a kormány előbb hirdesse ki a rendkívüli állapotot, a teljes jövő évi költségvetés kidobható az ablakon. Legkésőbb akkor a Fidesz szembesülne az önkényes és improvizált törvényalkotás valódi árával. A népszavazás és az alkotmánybíráskodás intézményének összekapcsolása egyébként jogi képtelenség; ha az október 26-án javasolt alkotmánymódosítás keresztülmegy a Parlamenten, ad absurdum az Alkotmánybíróságnak kellene majd kimondania egy törvényről, hogy annak alkotmányosságát ő nem is vizsgálhatja.

Kelet-Európa jogi kelléktára rendkívül változatos, lehet benne szemezgetni. Tudjuk, ha hatalomról van szó, nem az intellektus dönt. Kaszparov a sakktáblánál szinte verhetetlen,de a sakktáblával a moszkvai utcán igen – akár minden héten. Erre mindig van jelentkező és médiatámogatás is szerezhető hozzá. Most a magyar közvéleménynek, sőt a kormánypárti frakcióknak kellene egyértelművé tenniük, hogy ha a kormányzat ezen az úton akar elindulni, csak egyedül mehet rajta végig.



Endrődi Gábor, közgazdász, cégvezető

Korábbi írásai a Galamusban:
Pista bácsi öregszik
Számtanóra kezdőknek és haladóknak
A magyar nyelvtörvény
Kilátás a hajóból
Egy forradalom képei
Kóstoló
A népről és az ő akaratáról
Sorvezető hobbipártoknak
A voluntarizmus diszkrét bája
Az ismerős régmúlt
Az élet – verebek nélkül


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!